Közelítések egy fáradhatatlan Távolodóhoz – Az utolsó funky című kötetről

Marton László Távolodó harmincöt évet átfogó verseskötete szenvedélyes, sziszifuszi, elszánt, vissza-visszariadó, magába (meg)térő mozgás, karcos rock and roll, mosdatlan punk, füstös jazz. Vass Norbert írása.

Kapcsolódó anyag: szemelvények a kötetből

Közelítések egy fáradhatatlan Távolodóhoz

– Az utolsó funky című kötetről

Sötét szobabelső, csak a lejátszó felől látszanak fénypontok. Mindegy, mi szól, legyen most Iggy Pop. A Passengerrel utazunk a semmibe. Hisz elsimul tulajdonképpen a dobbőr-rezonancia és kiegyenesedik a gitárhúr-amplitúdó. Semmibe vész a hang, az utazás, amelyet a hangszer membránja, huzala és most a hangfal közvetítő-közege megtesz. Ami viszont közben történik, az megtapad valahol, bolyong bennünk, messzeszáll. Ez a messzeszállás, ez a névbe is vett, vers- és életprogramként gyakorolt kényszer és vágy, a távolodás határozza meg Marton László Távolodó költeményeit. Szenvedélyes, sziszifuszi, elszánt, vissza-visszariadó, magába (meg)térő mozgás ez. Az is lehet, hogy nagybetűvel írandó.

Közhely, de a jó borító hangulati kulcs a mögé rejtett versekhez. Színeket és hangokat ígérő prelűd és promenád. Az utolsó funky fedlapja Dusza Tibor festményének felhasználásával készült. Borús háttérbe vesző, hipnotikus, kavargó kontúrokat ígér, szemek nélküli tekinteteket, testetlen, óvatos érintést. Van benne valami hitetlen-elszánt újra-nekifeszülés. S mint ilyen, előlegezi és összegzi is a kötet verseit. Akárcsak a Patti Smith-től kapott mottó – „Olyan messzire távolodom,/ amennyire csak lehet, míg el nem/ vesztem a visszatérés fonalát.” – abszurd, szinte kivitelezhetetlen küldetése. Hogy lehetne ugyanis végleg feledni az origót, az indulást, szabadulni a leírttól, ha ráadásul mindennap, mantraként, magunk elé is mormoljuk? A kötet egésze szempontjából fontos szempont, feloldhatatlan paradoxon, kétségbeesett, majd beletörődővé szelídülő hullámzás ez.

A versek elé illesztett Figyelmeztetés – lemezeken találni hasonlót, verseskötetben ritkábban – tájékoztat: harmincöt év alatt állt össze a karcsú füzet. A szikár szerkezet mégsem annyira ráérős, finom mívű pepecsmunka eredménye, hanem inkább helyzetekkel való találkozások, heves fellángolások és a sorokkal történő többszöri szakítások nyomvonalán alakult. Válogatott és új versek helyett talán még helyesebb volna régebbi és újabb bolyongásokat írnunk. Így pedig – noha hosszabb-rövidebb időre elhallgat a zene – mégiscsak életút-kontúrt rajzol fel a kötet.

Ha nagyzenekari mű lenne, a kötet részeiről azt írhatnánk, négy tétel, de mivel ez inkább karcos rock and roll, mosdatlan punk, néha meg füstös jazz, illőbb négy lemezként meghatároznom. Feltárás, Hangtalanul, puhán, Burok, Helló, semmi! Négy lemez, amelyek a gondos szerkesztésnek (potméter-csavargatás, stúdiómunka, ha tetszik) hála érdekes és érvényes, ugyan kissé foghíjas diszkográfiává kapcsolódnak össze. A kötetkezdő (Moziba) című vers egy banális kalandból, kisebbfajta utazásból való „hazaoldalgással” zárul, a kötet végi (hello semmi) pedig egy újabb utazást vizionál, de akkor nem hallatszik már a düh és rezignáció. Elsimultak a hullámok. Képtelenség ugyan elvonulni az elmúlás elől, de csábító azért a lehetetlent vágyó vakmerőség – vállalja büszkén a kötet. Ha sikerülne a távolodás, a hazatérés is jól esne már. Mire kiszaladna a szánkon a meggondolatlan vád: de akkor mivégre? – a szerző visszanéz még a könyvébe egy pillanatig. „Miért nézel így rám?” – kérdezi, mintha azt súgná, hogy egyhelyben pörög a bakelit, míg végigolvassa a tű, és helyben köröz a cédé is, amíg a lézer világítja. Távolodik is, meg nem is.

Rögtön pontosítanék. A Feltárás ugyanis nem önálló lemez még, inkább ritkaságokból, a korai évek demói közül válogat. Közel negyven éves verseket, bakelitkarcokat, hangfoszlányokat és különféle módosított tudatállapotok emlékképeit („egy új tripre cserélem magam”) szerkeszti ebbe a részbe a szerző. A távolodó-iskola kamaszos, első, ingervadász éveit. Időűző pillanatképek villannak fel, mintha diavetítőt néznénk. Mindegy merre, csak a mostból el! („do it ’til you’re satisfied”) Az élmény meghosszítható, ha az átélés után le is jegyzik – állítja Távolodó –, de ha a sorok is elkészülnek, újra az üresség vár. („most hogyan tovább?”)

Végig üvölt a zene. Bowie, Iggy Pop, Ultravox, Patti Smith, Miles Davis. Őrjítő, felforgató a hatása. És Távolodó hőseivel szórakozik. Hunt Sales helyett dobol, Patti Smith-szel „egymásba rothad” a húsuk, Kassákkal csatangol, Marlowe-t arra kéri, segítsen neki előkeríteni az elkallódott életét. Az elszakadási szándék mellett a versekben ugyanis megtalálható a lenyugodás utáni visszatérés vágya is, a kellemes ernyedtség perceit követő felengedés várása. Az erős indulások fonákján pedig a megbánt makacsságokat olvashatjuk. Pár helyen modorosak, túlírtak a sorok. Holott ezeknek a verseknek a fésületlenségükben volna az ereje. Megcsinálatlanul, csapzottan őszintébbnek hatnak. A jobbik részük működik is. A disszonanciában viszont elvész az asszonánc, az ürességben nem látszik, így feleslegessé válik a dísz.

Egy közeli Távolodóról

A második, Hangtalanul, puhán című rész költeményei másfélék. Egészen másfélék. A recsegő, izzadt klubkoncert után csendes, kávézói gitárdallam intimitását hozzák. Indulati kitörések helyett formalista gyakorlatokat, (vers)írás reflexiókat, –„(milyen lehet egy szép sor?)” – távolodási kísérletek helyett ráközelítéseket testrészekre, szavakra, helyzetekre. Nem kalandok ezek, nem indulások és torpanások, inkább lírai, alig-mozduló helyzetrajzok, elmés-elmélkedő versek („visszavonom visszavonásomat”).  Lassul is itt a kötet, halkulnak szavai, koncentrált figyelemre számít. Alvás és ébrenlét, napfény és éjszaka között tétován egyensúlyoznak a versek („a párnám/ felett /egy mondat/ kering…”). Jobbára ügyesen cselez, itt-ott azonban túlságosan csűrt-csavart versjátékba kezd.  

Ha a Hangtalanul, puhán versei lassítanak, úgy a Burok című következő szakasz egy el nem múló, vissza- meg visszatérő, megállt pillanat ciklusa („az a nap, az az egyetlen perc/ lejátszódik újra és újra”). Egy el nem szakadt elszakadásé. Össze, sőt egymásba érő testekről olvasunk, mégsincs köztük semmilyen kommunikáció, csak állatias interakció („Verembe hányt sebesültek/ vergődhetnek így egymásban.”). Másfajta távolodás ez. Nem az éntől, szántszándékkal történő, már-már követelt, hanem a másiktól, a szeretett személytől való kényszerű távolodás. Olyan űrt hagy maga után, hogy elveszettnek tűnik a hazatérés lehetősége is („S az egyetlen erő, az egyetlen hurok/ és szorítás: távolodásunk.”). Már azt hinnénk, nincs többé mozgás, megszűnt a mozgató, ám ekkor váratlanul megszólal egy régi „távolítószer”, Miles Davis trombitája („és a magnóban Miles fújja:/ »Igyál, még igyál!«”).  A zenével visszatér a vadság, a korai versek dühe, önvádja, önelemző hangja, felhangosodik ismét a líra.

Az olvasó a negyedik, utolsó rész előtt átgondolja az eddigi távolodások eredményét. Fellángolásokat vesz sorra, kihunyt, mégsem hiábavaló üstökösöket. Őszinte, elemi helyzetdalokat, fél emberöltő dacos, többszólamú, kakofón zenéjét. A Helló, semmi! nem hoz új hangzást, nem önálló lemez már. Inkább áttekintő-újragondoló remix-album. A régi dalok újrahallgatásának, az emlékek újraélésének, a „lejárt lépések” újrajárásának eredménye. Az újraírásé és az újra írásé. A szürkületi időé, amelyben a verselő és a szerkesztő éber még ugyan, de a Távolodó már fáradni látszik. A kötet záró ciklusa így talán a megállapodásé is. Tompább ugyanis a lüktetés, keserűbb a hang, ezért a szerző óvatosan lehalkítja a készüléket. Mintha elaludna. Közben csendben, gondolatban, talán tovább távolodik.

Marton László Távolodó: Az utolsó funky. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2011. 72 oldal

Vass Norbert