A JELENVALÓ VILÁG TRANSZCENDENCIÁJA – Láng Eszter – Gábos József – Zsubori Ervin tárlatáról

Az ember még a leírt vonalban, szépen kalligrafált írásjelben, betűoszlopban is az örök szépséget látja. A kiállított alkotásokra tekintve egyetemes törvényt érzékel. Az önmagában és másokban lévő gonoszt észlelve az ember eszményi formáját kutatja. A halállal szembesülve, egy soha el nem múló világra vágyik.

 A JELENVALÓ VILÁG

TRANSZCENDENCIÁJA

Láng Eszter – Gábos József – Zsubori Ervin tárlatáról

(Budapesti Corvinus Egyetem Központi Könyvtára, 2011. október 19.–november 12.)

Amikor megkaptam Láng Eszter barátom felkérését e megnyitóra, határozottan megijedtem. Mit mondhat egy „világgazdász" három, már nem(csak) közgazdász képzőművészeti alkotásai bemutatásakor? Az nyilván kevés, hogy mindhárman a Közgázon végeztek, bár sejtem, hogy azért az itt tanultak általánosítása is meghúzódik műveikben. Nem lévén művészettörténész, csak azt választhattam, hogy a látottak alapján benyomásaimat osszam meg Önökkel.

Először is a műalkotások formai elemei ragadtak meg. Láng Eszter Solute (Szabadság? Vonalak? Kötöttség nélküliség?) darabjaiban a vonalak ritmusa, átváltozása, kiszabadulásuk majd megkötöttségük tűnt fel. A fekete és szürke – az általam is gondolt – depriváltság, nyomottság helyett a szabadulást, a végtelen vonalat, annak értelmezését jelenti.

Gábos Józsefnél is szerepet kapnak a vonalak, de már kalligrafikus megjelenésükben. A sima vonalak átalakulnak, vastagodnak, majd elnyúlnak, pörögnek és elvékonyodnak egy szinte misztikusan változó, színes kavalkád előtt. A Zen-ablakok valóban az elmélkedést, a tűnődést segítik elő, itt is a végtelen felé vive gondolatainkat.

Zsubori Ervin szó-obeliszkjei is vonalakból állnak, de itt már a szabad vonal kötötté válik, kötött hangzással és jelentéssel: szavakká áll össze. A szavak pedig költeményekké, híres költeményekké. A művész viszont felbontja ezeket az írásjel-csoportokat, s a szavak növekvő betűszáma alapján toronnyá formálja. A betűk-szavak közvetítik a „vonalat”, a költemény sorait viszont a szemlélődő belső világa kell, hogy látványban is, értelmezésben is kiegészítse. A vonal tehát itt is a legbenső énünkhöz szól, bennünket késztet interpretációra.

Tartalmi értelmezésben a belső és külső, a rész és egész, az el- át- és kitűnés dialektikája fogott meg. Gondolom, mindnyájunk számára evidens, hogy az ember nem érheti be avval, hogy csupán a közvetlenül adottban, csupán az érzékelhető jelenségekben, csupán a jelenvaló világban éljen. Az ember még a leírt vonalban, szépen kalligrafált írásjelben, betűoszlopban is az örök szépséget látja. A kiállított alkotásokra tekintve egyetemes törvényt érzékel. Az önmagában és másokban lévő gonoszt észlelve az ember eszményi formáját kutatja. A halállal szembesülve, egy soha el nem múló világra vágyik. Mindezen érzések mélyen gyökereznek bennünk. Az emberi szív lankadatlanul keresi a láthatatlan világot a látható mögött, a törvényszerűséget a jelenségek mélyén, az események mögötti jelentést vagy az eszményeket a közvetlen történéseken túl. Ez a szüntelen keresés az ember alapvető követelményéből ered, mely arra kényszeríti, hogy olyasmi után kutasson, ami a jelenvaló világot transzcendálja, mégpedig éppen azért, mert e jelenvaló világban él; valami egyetemes után éppen azért, mivel egyedi jelenségekkel van dolga; valami változatlan és örök után, éppen azért, mivel szüntelenül a születés és halál váltakozását tapasztalja.

Következésképpen a jelenvaló dolgok és az eszmények, az egyedi és egyetemes, az időbeli és örök, az immanencia és transzcendencia eme szembenállása és feszültsége végigvonul az emberi létezésen, egyszersmind problematikussá téve azt. Azonban sem az empirizmus, sem az idealizmus nem nyújt alapvető megoldást az ember problémájára mindaddig, amíg az említett szembenállás és feszültség egyik pólusát mint alapvető elvet ragadják meg, miáltal megmaradnak eme feszültségnél ahelyett, hogy felülmúlnák azt. Hiszen annak az álláspontnak, mely valódi megoldást nyújthat e szembenállás és feszültség megoldására, át kell törnie e szembenálláson és feszültségen. Metafizikai álláspontnak kell lennie a szó igazi értelmében.

Lehet, hogy az ember a modern társadalmi létben szabad, élhet a jog által adott szabadságjogokkal. Mégis érdemes felvetni azt a kérdést, hogy személyünkben vajon szabadok vagyunk-e? Én szabad vagyok-e? És ha nem vagyok szabad, akkor mit szeretnék, hogy mi legyen a szabadság, milyen legyen az én szabadságom? Mit értsek szabadság alatt? Nem magától értetődő a kérdés, még akkor sem, ha az első pillanatban annak látszik.

Az ember egy sor olyan képességgel rendelkezik, amelyet nem határoz meg az adott szerv anyagi volta. Például ilyen a láb, amellyel akárhova el lehet jutni. Ilyen a kéz, amely szinte végtelen lehetőséget biztosít különféle műveletek elvégzésére. Vagy a hangadó szervünk, amellyel szinte bármilyen hangot ki tudunk adni, továbbá végtelen sok kifejezési lehetőséget teremt a hangok kombinációja. Vagy a szemünk, amellyel bármit meg tudunk nézni, de nem mindig látni. És ide tartozik a gondolkodásunk is, hiszen végtelen a lehetősége annak, hogy éppen mit gondoljunk, például e kiállítás alkotásai láttán. Azaz szabadok vagyunk e tevékenységünkben, s mégis többször érezzük e szabadságunk korlátozottságát.

Vessük fel a következő fontos kérdést! Mi az akadálya annak, hogy megértsük a lét lényegét? Lehet, hogy a félelem? Ugyanis félünk a feladattól, a megértés terhétől, félünk attól, hogy nekünk kell a „valóság égi másában” a konkrét világ összefüggéseit megtalálni. Félünk attól, hogy azután a mi felelősségünk lesz annak a fenntartása, ápolása, amit megértettünk. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az akadályok is a tudatból származnak. Meg kell-e, azaz jobban mondva, fel kell-e szabadítanunk tudatunkat ahhoz, hogy a művészet által elénk tárt transzcendenciában felismerjük magunkat? Meggyőződésem, hogy nem: magunkat kell felszabadítanunk, mert mi nem vagyunk szabadok. Szellemi tapasztalásokra, a transzcendens meglátására van szükségünk.

A szellemi tapasztalásokhoz sokszor egészen valószínűtlen megközelítés szükséges. A felszín mögé kell látnunk, és olyan dolgok lesznek fontossá, ami eddig eszünkbe sem jutott. Ezeket segítik a művészeti tárlatok, kiállítások. Merjünk újat gondolni. És újszerűen gondolkodni. Vegyük észre, hogy a tudat úgy is értelmessé teszi, bármit gondolunk. Legyen állandó szempontunk a tudat értelmessége. Ezt elfogulatlanul vállalnunk kell, mert érdemes.

Az elfogulatlanság – amikor úgy látunk, hogy szemünket nem befolyásolja annak a tudása, hogy mit kellene látnunk – lehetőséget teremt arra, hogy úgy és olyat láthassunk, ahogy és amit azelőtt még soha, és amit elfogulatlanság nélkül nem is pillanthatnánk meg. Ez a tiszta tudat. Amikor a dolgok igazi természetüknek megfelelően nyilvánulnak meg. Amikor a tudat is igazi természetét mutatja fel.

A világ tudatunktól független valósága tény. De mi tesszük a világot olyanná, amilyennek látjuk, amilyennek a világot tudjuk. Nem biztos, hogy az a baj, hogy nélkülünk nincs értelme az életnek. A baj inkább az, hogy nem ismerjük fel, hogy a mi dolgunk értelmet adni neki. Ha nincs értelme az életnek, akkor a legfontosabb, hogy tudjunk erről a tényről, mert akkor miénk a felelősség, nekünk kell ezen változtatni. Hogy valóban értelmes életet élhessünk. Legyen másképp, legyen az ember élete értelmes! Tegyük értelmessé életünket!

Ha ezt igazán átéljük és átlátjuk, akkor mi akadálya lenne, hogy egy másik világot képzeljünk? Saját tudatunk ügyében járunk el. Saját tudatunkat is pallérozza Láng Eszter, Gábos József és Zsubori Ervin. Vállaljuk fel tehát magunkat, és vállaljuk a felelősséget világunkért! És akkor merjünk gondolkodni, merjünk elképzelni egy „szép, új világot”! Álmodjuk ki magunkból a jövőt!

Blahó András
a Budapest Corvinus Egyetem tanára