Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Amigdala – Valtman mosolya

Nem értettük miért ellenkezik, de tőle valahogy ez volt a megszokott, ezért nem is kerestünk magyarázatot a viselkedésére, később sem. Senki nem tudta mire készül, még Sefa Robi sem, pedig a legjobb cimborák voltak, és harmadik éve ültek egy padban, s az utolsót is együtt húzzák le, ha ez a hülye Balogh…

 

 

 

Jelige: Amigdala

 

Valtman mosolya

 

– Őszinte részvétem Klárika néni.
– Köszönöm Gáspár, látom, az egész társaság itt van.
– Aki tudott eljött, csak a németországiak nincsenek itt, de együttérzésüket küldik Klárika néninek.
– Köszönöm Gáspár, mindenkinek mondd meg, köszönöm. Ti voltatok a legkedvesebb osztálya, nem csak az utolsó, de a legkedvesebb is – mondta könnyes szemekkel, és hálásan szorította meg a kezemet, amire már nem voltak szavaim. A hirtelen nőtt gombóc a torkomban amúgy is gátolt volna a hang- és szóképzésben, hát némán viszonoztam kézszorítását, és visszaballagtam a többiekhez.
Valtman tanár úrnak a számok, a képletek és a mértani formák jelentették az életet. Alig húszezres kisvárosunkban sok legenda keringett arról, még több mint harmincöt évvel később is, hogy milyen volt a huszonnégy éves hősszerelmes Valtman, akit barátai, ismerősei addig udvarolni sem láttak soha. Annál nagyobb csodálkozást váltott ki később a valós tényeken alapuló, de azért szóbeszédekkel gazdagon kicifrázott hír, hogy szembe szegült szülei akaratával, akik kikötötték, csak sváb leányt szerethet, ennek ellenére nőül vette a szegényebb, magyar családba született tanítóképzős Klárikát, persze titokban.
Az egyházi ceremóniát Klárika kívánsága szerint, azért a katolikus nagytemplomban tartották, ha éjszakai órában is, s amit csak úgy sikerült véghezvinni, hogy az egyke tanár úr testvérként szeretett első ági unokabátyja már második éve segédlelkészként szolgált a nagytemplom plébániáján.
A nyolcvanas évek végén még úgy éltünk ebben a hajdan vármegyeközpontként működő, s a rendszerváltást megelőző egy-két évben a román nevében állandóan változó városkában, mint egy kisebb méhcsalád, ahol a vénebb generációk elődjeik összes szárnyrezdülését átadták az utódoknak. Így nem csoda, ha végül nekünk is pontos leírásunk volt arról, milyen ruhában állt oltár elé a menyasszony, hogy szokatlan módon előbb az egyházi szertartás zajlott le, s hogy az abban az évben szfátnak keresztelt városházán csak ezután jegyezték be a frigyet, ami megint csak azért volt lehetséges, mert a Klárika legidősebb nővére egy román férfival kötött házasságot előző évben, aki patrióta felmenőinek köszönhetően protekciós állást töltött be a szfátnál, mint segédjegyző, neki tetsző feladatkörökkel, így akár házassági levelet is kiállíthatott, amit újdonsült sógorának meg is tett.
Utolsó éves gimnazistaként, a fatertől rendszeresen elcsaklizott fél csomag Carpaţi füstölése közben, Valtman fiatalkori kalandozásait tárgyalva nekünk persze sajátos meghatározásunk volt nőügyeire, s számos ilyen okfejtést követően megállapítást nyert, hogy nagy csibész volt ez a tanárként hírhedt „pálcamester”, aki 24 éves koráig elsőfokú szoknyapecér egyenletek megoldásával foglalatoskodott, és csak a sötét kapualjak a megmondhatói annak, hány egyismeretlenes feladatot oldott meg, a lányos apák boldog tudta nélkül. S aki aztán később, megkomolyodott férfiként családalapításra szánta el magát, de miután az egyszerű műveletekre ügyet sem vetett, hát igyekezett minél bonyolultabb, több zárójeles tételt összehozni, aminek lányszöktetés és röpke negyedéves szülői kitagadás lett az eredménye.
Azért tudtuk jól, hogy osztályfőnökünk – aki órára rendszerint egy egész szatyor körzővel és vonalzóval érkezett, s aki ahogy a táblán dolgozott az ábrák megrajzolásával valahányszor pusmogást halott a háta mögött, gyors fordulásból úgy sújtott le a katedrára, hogy a kezében lévő fatárgy azonnal szálkákra bomlott –, akinek miután boldog, de gyümölcstelen házasságban telt az élete saját gyermekeiként szeretett minket, valóban csupán két szerelme volt egész életében: felesége és a matematika.
A hatvanhoz közeli, szigorú és mosolytalan arcú Valtman számunkra egy emberi testbe öltöztetett számok, számtani műveletek és mértani ábrák halmaza volt, de mégsem kockafej. Sokszor láttuk szemében a szerelmes csillogást, amikor istenként imádott nagy matematikai hadvezérek elméleteit és módszereit taglalta. Ilyenkor egész testével beszélt, két karja nekilendült, akárha egy egész zenekart vezényelt volna, míg a szóba kerülő ábrákról jól kivehető légrajzokat készített maga előtt, amiket aztán egyenként forgatott ide-oda két tenyere között lágyan, mintha szeretők derekát szorítaná sorra.
Sokat viccelődtünk azon is, hogy ha a jó öreg Valtman biológiát tanítana, hát biztosan minden egyes emberi, állati és növényi sejtnek külön nevet adna, mi pedig magolhatnánk azokat reggeltől napestig.
S az utolsó osztály most itt áll némán Valtman tanár úr koporsója mellett. Itt állunk tizenkilencen. Egy bő fél padsor hiányzik: Baloghnak igazolt hiányzása van, már huszonharmadik éve, hogy agyonlövette magát a barom. Előző este még próbáltuk meggyőzni jöjjön velünk, hát ő a legfanatikusabb és legvadabb metálos ötünk közül, neki ott a helye az első sorban, de ő csak azzal a szokott hülye vigyorával ingatta a fejét jobbra, balra. Nem értettük miért ellenkezik, de tőle valahogy ez volt a megszokott, ezért nem is kerestünk magyarázatot a viselkedésére, később sem. Senki nem tudta mire készül, még Sefa Robi sem, pedig a legjobb cimborák voltak, és harmadik éve ültek egy padban, s az utolsót is együtt húzzák le, ha ez a hülye Balogh…
Sefa brutálisan kiakadt, mikor hazaértünk Pestről, s nem volt kinek átadni a névre szóló autogramot Hetfieldéktől. Koncert után pár napig a színét sem láttuk, a faterja azt mondta az utcán, Robit behívatták a milicek. Csak kihallgatták, szerencsére nem volt semmi gond, de az első hetet kihagyja a tanévből, mert nagyon megviselte a Balogh gyerek halála, egy ideig jobb lesz, ha mi sem keressük se telefonon, se otthon, majd ha újra jön suliba, beszélhetünk vele. Nagyon hosszú egy hét volt, s amikor Sefa megjelent, bal kezén egy kötéssel, és az arcán is néhány még látható zúzódással, annyira megváltozott mintha egy évig lett volna távol. Került mindenkit, főleg minket, a korábbi haverokat, és egy szót nem szólt arról mi volt a milic yardon, mit mondtak Baloghról vagy egyáltalán. Mindenre az volt a válasza „hagyjatok, kopjatok ”. Annyi infóval maradtunk, amit a Schlachter apja megtudott: Balogh szeptember 10-én éjjel át akart szökni a határon, a zöld ruhás frontierek elkapták, az egyiket megrúgta és futni kezdett, erre a másik hátba lőtte. Semmilyen irat nem volt nála, csak egy Metallica képeslap.
Sefa is hiányzik. Telefonon közölte, hogy nem jön. A négy lányból is csak kettő van itt, Zsu és Évi. Rena és Ilkó nem tudott jönni vagy nem akart. Nincs itt Izmos Bitte és Szeplős Horn sem. Így a halott Balogh és az öt németországi hiányzik csak.
Valtman ennek is örülne. Elégedetten nyugtázná, hogy itt ez a „rendetlen csürhe”. Örökösen valamilyen szidással lépett a tanterembe, körül sem nézett, csak kezdte félperces, megszakítás nélküli monológját – amiben valahogy mégsem volt egyetlen sértés sem, még a csürhét is úgy ejtette ki, mintha csak annyit mondana szegfű –, amit mindig ugyanazokkal a pattogó szavakkal zárt:
– Dávid, Góliát feláll, rendet rak!
Erre a vézna Czier úgy vágódott ki rendre a padból mintha legalábbis rugdosnák, míg az alá-fölé termetes Czumbil lomhán buzdult szót fogadni. Mire Czier összekapta a terem minden sarkát, addig Czumbil is végzett a táblatörléssel. Czumbil időről időre megpróbált kibújni a rászabott feladatok alól, de Valtmant egyszer sem érdekelte, ki a szolgálatos aznap, az ő rendszerében a rendrakás Dávid és Góliát feladata volt, és kész.
Ők ketten szinte semmit sem változtak. Czier ugyanolyan vézna, mindkét karja inasabb lett, és úgy látom a nyaka is. Az arca csontos és beesett, amilyen mindig is volt, a homlokráncai valamivel mélyebbek. Czumbil kicsit kerekebb. Érettségi után, 89-ben együtt kezdtek el dolgozni az unióban. A Czumbil CTC-s apja intézte be őket, arra a nyárra, ősztől egyikre főiskola, másikra sorkatonaság várt. A gyárban egy helyre kerültek, az öntődésekhez. Nehéz munka volt, mégis a kis Czier bírta jobban. Czumbilnak már akkor gondja volt a tüdejével, néhány hónap múlva épp a tüdőszűrés eredménye mentette fel a katonaság alól is. Másfél évig kezelték, azalatt nagyon összement, de így is mindig azt hajtogatta, inkább a tébécé, gyógyszerek és szanatórium másfél évig, mint kiképzés és két éves hadgyakorlatozás valahol a Zsil völgyében.
Kezelése alatt Valtman rendszeresen látogatta. Ilyenkor sorra kifaggatta kiről, mit tud, kivel tartja a kapcsolatot, akivel nem miért nem. Czumbil ezekre, a vallatásokra mindig úgy emlékezett vissza, mintha készülés nélkül felelt volna, miközben Valtman éppen akkor adná le a kikérdezett anyagot.
– Bárki került szóba öregem, Valtmanovszkij csak fújta a tételsorokat ki hol, merre, mit – idézte fel minden egyes osztálytalálkozón Czumbil.
Később, a nyugdíjas éveiben is így kérdezett. Tavasztól őszig rendszerint kint ült a parkban, a szökőkút mellett a harmadik padon. Mindig a harmadikon. Azt mondta annak a legpárhuzamosabbak és legegyenesebbek a lécei. Ott sakkozott az öreg barátaival. Mindig megszólított, ha arra jártam, odahívott magához, leültetett és kezdte a feleltetést. Akkor is egyszerre kérdezte ki, hol, mit, merre. Felelni mindig csak a napló névsora szerint lehetett, magamat hagyva utoljára.
Múlt évben futottam így össze vele utoljára. Igen, tavaly volt, nyár végén. Tisztán emlékszem, minden szavára, mert amint a XII. B. jelzésű koordináta rendszer mind a 25 élő vagy holt párhuzamosát helyreraktuk, akkor körüljáratta a szemét, felsóhajtott és olyan dolgokról kezdett el beszélni, amiket azelőtt soha nem hallottam tőle.
– Hej Gáspár, micsoda más világ diktál! - sóhajtásában egyszerre volt ott a keserűség és a megnyugvás.
– Nézd meg azokat ott – és egy szomszédos pad felé mutatott kézfejével, ahol két pelyhedző suhanc folytatott fizikai incselkedést, két hajtól körömig vastagra vakolt szoknyatartóval –, nekik már jó.
– Senki nem traktálja őket kötelező államideológiákkal – kezdte tovább.
– A múlt rendszer kínzó körülményeit és eszközeit csak a politikai börtönökből múzeummá vedlett intézményekből vagy képekről ismerhetik, a szekusokat, a titkos besúgó hálózatokat, a gumibottal vezényelt vallatásokat, a géppuskás kommunista szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, az erőszakos megfélemlítés és örökös fenyegetettség szülte kényszer elégedettséget és boldogságot ők már csak a tankönyvekből ismerik, ha ismerik egyáltalán – s újra felsóhajtott.
– Most a boltokban is van minden – sorolta tovább – nekik nem kell hajnalban tikettel sorba állni a hétköznapi embernek éppen hogy elég, a párttitkároknak és a jó szenteltvízzel keresztelteknek tetszés szerint kiszámolt tejért, kenyérért. Nincs már fejadag sem olajból, sem cukorból, sem semmi másból, mindenki azt vehet, amit csak akar, és mindenből legalább százfélét. Nincs most kisútlevél, nagyútlevél. Utazhatik mindenki amerre lát, és sok helyre elég a buletin, mert most nem a Szovjetunió, hanem az Európai Unió diktál – nyugtázta néhány rövid előrehajló fejrázással. Csak pénz lenne hozzá, meg tisztességes megélhetés. Csak az lenne. De kevés van Gáspár, nagyon kevés.
– Nem lehet azt elsorolni sem, micsoda változás volt itt húsz év óta, de hogy mi vár rájuk – és itt megint a fiatalok felé intett – annak csak a Jóisten a tudója, mert ők maguk biztosan nem. De tán még maga Jóisten sem. Hát ki foglalkozik itt már vele, mert ezek – intett megint, de már csak térdén nyugvó bal kezének mutatóujjával – olyan demokráciában élnek, ahol nincs szükség az istenekre. A vallás most csak egy tanóra, nem is kötelező, a templomba járást kiröhögik. A gyülekezeti alkalmak, a tiltott himnuszunk ünnepi elővétele nekünk a legerősebb kapaszkodó volt annak idején, most ez mind felesleges és nem jelent semmit. Ebben a demokráciában, ezeknek, a fiataloknak már semmi nem jelent semmit. Ők nem érzik a változást, alanyi jogon, születésüktől fogva megkapták a demokráciát, és mindent, amit ez a demokrácia itt jelent. Mindent megkaptak Gáspár, amit nekünk valamikor kérni sem lehetett, vagy ha valaki mégis kérni mert, hát megvoltak az eszközök arra, hogy meggyőzzék nem jó az, amit akar, a kommunizmushoz egyáltalán nem való, ezért vágyai teljes mértékben erkölcstelenek.
– De mégis mit kaptak Gáspár, ha mindent megkaptak, ha ez a minden semmi előttük? Ha ez a minden alig néhányat érdekel? Mit kaptak Gáspár? – ismételte anélkül, hogy választ várt volna kérdésére.
– Úgy hiszem, földi megváltást kaptak Gáspár. Sok-sok, jószágától megfosztott parasztkrisztus, a munkában meggörnyedt bányászkrisztus és gyári salapétáskrisztus, és sok más a rendszer által alaposan nyilvántartott, de a mi szemünknek láthatatlankrisztus évtizedeken át cipelte a kommunizmus keresztjét, hogy majd egy új világot ígérő karácsony előtt elhívják a demokrácia messiását, aki földi megváltást hozott ezeknek a fiataloknak a kommunizmus keresztjétől, hogy ne is tudják mi az. És ők nem is tudják Gáspár, nem tudják mi az.
– De akkor mit tudnak Gáspár? – beszéde alatt, most először nézett rám, egyenesen a szemembe – Hát mit tudnak arról a világról akkor? – az eddigi megnyugvás hangjában keserűre váltott – Mert nem tudnak ezek arról a megváltásról, nem tudnak a parasztkrisztusokról, sem a bányászkrisztusokról, sem a salapétás vagy a láthatatlankrisztusokról.
– Mert a tankönyvekben oly kevés van Gáspár, ezekről, a névtelen krisztusokról pedig szinte semmi. Sztálin, Ceauşescu, kommunizmus, forradalom, 1989, rendszerváltás ennyit talán még megtanulnak egy rögtönzés kedvéért, de hogy mi változott, azt aligha tanulják meg. Ezért nem tudják, nem tudhatják. Nem élték át Gáspár, nem éltek benne. Jó hogy nem éltek benne, rendjén van, így van rendjén. Soha ne jusson nekik hasonló sem, akkor inkább legyen nekik ez az erkölcsi javakat egyáltalán nem igénylő vagy azokból vajmi keveset ígérő demokrácia, mert előbb-utóbb csak jut valami nekik is – bökött a fiatalok felé, ahol abban a pillanatban az egyik leányzó egy hangosan csattanó pofont nyomott az őt hergelő legénynek.
– Ott is van! A gondtalan élet egy határozott erkölcsi jussa – mondta halvány mosollyal a szája szegletében Valtman tanár úr.
Még itt a koporsója mellett is furcsa, enyhe meglepetéssel vegyített öröm tölt el, amikor arra a különös mosolyra gondolok. Soha azelőtt nem láttam mosolyogni, egyszer sem. Az az apró mosoly árulta el, hogy fáj ugyan a múlt teljes feledésbe merülése Valtmannak, de mindennél erősebb benne a megnyugvás, azért, hogy valami szörnyűség két évtizeddel ezelőtt véget ért, és nem tér, nem térhet vissza.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.