Ugrás a tartalomra

 

MÁR MINDÖRÖKKÉ - versek ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ kiadatlan Maul Melan-ciklusából

lényedbe az elmúlással szeretnék végleg belopózni
ha meghalok föld álá viszem az arcod
szétázó fogsorom jéghideg vizekre
bolyhos férgek csillámló hadára testálja ízed
szétcsorgó szememből kimarja rideg agyaggá
oldja a föld Iúgja lenti mosolyod

 

 

ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ

(1948 – 1997)

 

MÁR MINDÖRÖKKÉ

versek a Sárga lebegés című Maul Melan-ciklusból


Gary Snyder

A WIEW-CARD

in memoriam Maul Melan


elhagyott mészfehér épület valahol a déli trópusokon.
villog a vakító napfényben – világtalan tekintet
fehér tükröződésben.
tárt ajtók, ablakok. magános székek a kihalt szobákban,
egyenlő távolságra egymástól, egyenlő távolságra mindentől.
mélyöblű nyár a szobákban mégis átható, hűvöskés szag,
hűs levegő. sebesült székek hűvöse.
a tágas udvaron túl a dzsungel: zöld tekintet.
a magas kőkerítés résein, omlásain lassan kitartóan kúszik,
araszol, közelít a buja aljnövényzet, nyomában indázó lián.
a folyóhoz vezető ösvényt szegélyező sűrűsben, rhododenronok
testén sebhelyek. éles szerszámmal ejtet sebek: döfések,
szúrások, hosszú harántvágások.
szikkadó vér, hegesedő sebek.
nem tudni: ő lakott-e valamikor a házban, vagy csak látogatóba
érkezett, vagy…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

idilli pillanat

még a kertkapuban de már az
udvart rekeszti sövényen túl
bodzabogyó leve sötét cseppje tenyeremre
hull a Nap tombol rekkenő tiszta az ég
bodzalevél zöldje sűrű levélfüggöny
szűri a fényt - és íme a pirosorcájú
fényképész (fehér ing kék zsakett) föláll
és két kézzel integet majd a kukucskát szeméhez kapva
masináját vadul kattogtatja lóca lódul és tódul
persze sírül-sűrül asztal mögé sátorközépre
erre-arra a lakodalmas nép és az ifjú pár természetesen
mindvégig középtájt (ó azok a mosolyok azok a konok
zabálásba torzult bortól szétmart arcú ki-ha-én-nem
dölyfű rokonok ahogy' nyomakodva tülekedve mind arra
lesnek hogyan lesz előnyös - és még előnyösebb - a
beállítás és nemkülönben igen az ifjú pár leül és föláll
leül és föláll és folyvást karonfogva mesterünk remekel:
örökkévaló pózba rendez int parancsol csendet kér fegyelmez)
még látom - látjuk - az utolsó beállítást csatt kattan a
kodak nagyapa már a pohárért nyúl csatt a kodak (már alig
hallhatóan) utoljára kattan és felzümmög mord bőgő
nyáladzik a tangó és újra teli az összes lóca és az
asztalvégi pad és: "ó csodálatos ó valóban gyönyörű
ez a mai nap" igen ez a kép a halkuló fotóörökkévalóságba
kövülő majd zajjal/zsivajjal újraéledő rút is meg
szép lakodalmas sátor képe és ez a pillanat
mielőtt bodzalészín kezembe (vibrálását a
Nap belopta szemedbe szád nedves fénylik enyhén
remegő szemed felfénylik elborul fénylik elborul
szád szemed hozzámkészülő) mielőtt blúzod gombja
bodzaszín kezembe forró parázsként pattant
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

már mindörökké

már mindörökké itt állok ezen az utcasarkon
várakozás-szoborrá kövesedve
járókelők kerülgetnek és kóbor ebek szaglásznak körbe
tűröm
nem múlik szememből az álom melyben ébredsz fekszel alszol
vagy jársz-kelsz lenge hálóruhában vagy csöppnyi sortban
(szövetén ágyékod szőre átsejlik érdesen)
átgördül rajtam az összes hónap átcsap rajtam szeptember
október - talpig a levelek istenhozzádjában csak állok
hideg szelek remegtetnek hó fagy ás zápor
fehérlik sötétül szárad elázik a járda
s a zuhogó tavaszi napban virágárúslányok rakják
kosaraik mellém hozzámdőlnek melegszenek álmodják álmom
- a nyúlánk vörösbarna mindig megsimogat és szép karcsú
szavakkal kísért elvinni próbál kísért szüntelen a másik -
de én csak téged figyellek örök májusodban dudorászó
kedved hallgatlak s követlek mintha tagjaim mind
láncrafűzvék úgy lépek lépő lábad nyomán
kezem úgy emelem tekinteted tétova sétaútját úgy kószálja
tekintetem így követlek szobáról szobára és reggel
ha ébredsz fényt futtatva a gyantasötét ágyra
szétnyitom az üvegfal előtt álló tömör bársonyfüggönyöket
s szólok: nézd milyen ráncos a másnapos ég a
hegytető felett és napra-nap éjre-éj
fák vesztik viráguk gázláng-sziszegésben hullanak az évek
de én minden estén új napra ébredek
meztelen bőröd világol - pergamen napom
állok némán az ágynál hol álomra várva
széthányt karokkal heversz s míg melled két forró
dombja közt vándorol utazik a szemem combjaid íve tárul
- fahéjszín bozótból villantva örök-egy reményem
rejtelmesen
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

nevetésedtől visszhangzik a sírkert

lényedbe az elmúlással szeretnék végleg belopózni
ha meghalok föld álá viszem az arcod
szétázó fogsorom jéghideg vizekre
bolyhos férgek csillámló hadára testálja ízed
szétcsorgó szememből kimarja rideg agyaggá
oldja a föld Iúgja lenti mosolyod

ó hogy szeretnek majd téged az izgő-mozgó
bomló épülő születő hasadó atomok
csontjaid ércek molekuláiban merevülnek
gyűrűsférgek palába vésett ívelt járata
őrzi csípőd hajlatát

zúzmó moha s üvegszárú fű szívja majd ki
testemből nedveid és
serény csermelyek mélyvizek földalatti patakok
hordják szét fülemből
s földmélyi üregek repedések visszhangozzák
vakond barlangja erősíti hangod

nevetésedtől visszhangzik a sírkert
és a sírkamra egyszerre megtelik - veled
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

RONDÓ

 

(mint boldog szerelemben)

akkor
     azon az estén mikor ismét a lakásomban jártál és
teák és datolyák és szótlanságba vesző mondatok után
a városszéli hóesésben házadig kísértelek és elváltunk
egy lassú pillantással melyben bizakodás bújt és benne
volt az a torokszorítóan banális lehetőség hogy sohasem
találkozunk többé s ha évek múltán a vaksors egy véletlen
percben összevet (karodon tőle született gyermeked karomon
könyvek káposzta és kótyagos cekkerek) töprengve fürkésszük
majd az ismerős arcot ki volt az vajon ki is lehetett és
akkor ott az idegen pillanatban már nem mondhatom el neked
hogy azon a régi estén amikor újra nálam jártál és teák és
datolyák és szótlanságba vesző mondatok után a városszéli
hóesésben házadig kísértelek szóval akkor azon az éjjelen
alvó mellkasomra valaki nagy hallgatag kőhárfát fektetett és
én a zúzott nyers hajnalban tűnődtem: ki járt ágyamnál az
éjjel vajon ki lehetett

*

mint boldog szerelemben ajakra záruló fogsor
ölelnélek félig öntudatlan egyszer tízszer sokszor
miként párbaforraszt minket a szó ebben a versben
ölelnélek még még még mintha elveszetten nézd
jégmarta láz bennem nézd már bronz-szürkére éget
ölelnélek öntudatlan tizennégy karú szerelemmel karolnálak
téged ahogy szó ölelkezik szóval e szertehulló
estben mert párbaforrva ketten csakis ők ketten
éppúgy egymásnak születtek úgy illenek össze mint
bennünk a hím-nő sziluettek nézd ahogy simulnak
egyszer tízszer sokszor mint egymásnak szoruló
fej ágyék és fogsor úgy ölelkeznek a rímben
összeforrtan ahogy ölelsz és ölellek még még és
még itt a versben a szóban ahol ketten és mindörökre
ketten ölelünk még még még és mégis elveszetten
mert késes félelem darál és gyávaság és lángok és
jégmarta láz bennem s ajkaid közt rideg jégfullánkok --

túl régóta vagyok már egyedül túl régóta rágnak
tébolyult csend-egerek túl régóta fekszem le úgy az
ágyba hogy senkinek a térdéhez nem érhetek szűz
vagy kurva már azt sem bánom én szeretni akarok
arra születtem légy velem --

meztelen táncos halálos szaltója egy karcsú
tandemen hideg kazánokkal merülő sebzett
hajók egy halott tengeren--

egy hét? kettő? egy év? évek?

a nélküled s a nélkülem-időben elpörögnek
széjjelcsúsznak az egymásba csapolt percek a
napok és mint aljas rideg hazug szerelemben
testem legdrágább sejtjei a semmibe hulló
magok zuhannak rám a halott időből fulladt
pillanatok és elsüllyedt életek közt életemben
serceg kialszik üszkösül egy fáklya és nem idézi
már semmi semmi milyen volt szerelmem elveszett
judit-országa

egy hét? kettő? egy év? évek?

mint zöld álomban hozzád hajló lombok
elédbe állok
a kezed megfogom
és a szemed közé nézek

*

talán
     te is ismered ezt; én mindig úgy helyezkedem el
(most is így ültem le ide az ablakom elé) bármily messze
is legyünk egymástól hogy az arcom feléd nézzen abba az
irányba ahol pár kerületnyi távolságban épp dolgozatot
javítsz vacsorázol vagy alváshoz készülsz és jársz-kelsz
lenge hálóruhában vagy könnyű sortban (szövetét feszességed
domborítja fényesen) vagy épp ébredezel és álomszülte
kéjben harapod össze fogsorod simítod combod duzzadt
szeméremajkaid így látlak sokszor így talál a virradat
amint az álomtalan csendben ülök ablakomnál és nézem
távoli arcodat

 

(pupillámon puha eső)

haránt az óceánon
indiánok
fölcicomázott indián hajók
füst

hanyatt a hátúszásban

átsuhan a parton szó
árnyéka mormolás az
idő kapujában szempár
tágranyílt szárnyas te-
kintet pupillámon puha eső

*

öledben ugyanaz
in my hand
kezemben öled ajkad mezte-
len láz öledben ima fohász tes-
tedben forró mormolás öledben
öledből kezem nyomán kezem ajkam
nyomán kezem ajkam nyelvem nyomán
mintha sóhaj táruló öledben nyelvem
duzzadt tagom és kezem öledben öledből
ahol vagy most ott én olyannak kitalál-
lak olyannak mint a sóhaj amint elszakad-
va öledtől gazdátlanul száll öledből my mo-
ther my love mindig gazdátlanul most is u-
gyanaz ugyanaz ugyanaz a kép arcba hulló
haj a kebel a has és a tompor és a karcsú
lábak kettő kettő ahogy lépne a föld-
ről az égbe égbolt kristályos
menny ugyanaz most ott ahol
vagy olyannak kitalállak
lásd én kitalálok öled-
ből gazdátlan
sóhaj
el

*

ismét ott abban a
régi házban a régi ház-
ban szerelemnyűtte ágy-
ban mikor finom angolnadalként
font körül testem (emlékek puha
dárdái járnak át ebben a fél-nyár-
ban:) ott a félig-estben amikor
megsebesült nyelvem mert téged a vér pör-
getett be engem az álom virágrobbanás ráz-
ta meg a házat dús virághabban evezett
felém kháron mit allén gedanken ki-
léptem minden gondolatomból mikor
öled kitárult akkor ott lehet-
tél kurva is és romlatlan
szűz a teremtés palást-
ja már lefoszlott ró-
lam - csupaszon lán-
golok mint lidérces
tűz

*

visszapörögnek éjjeli
bogarak szikrázó
ébrenlétben

tekintetemben éj
apró kitinszárnyak fe-
kete körtánc
a máslét csöndes vizein
csend és emlékek között
haza és szakadék között
emlékek közt sivár
eső

a csönd ketrecében -
összeroskadt idő

*

gáládul elloptad
aljasul loptad el -
megszöktél a másvilággal

adósom vagy
hervadó virágdallal dús
krizantém halállal

*

csönd csapdájában a
halott idő

eső
puha pupillámon szárnyas
tekintet a messziség ka-
pujában tágranyílt szem-
pár mormolás szó árnyéka
a parton átsuhan

hatúszásban
hanyatt
füst

indián-indiánok

az óceánon
haránt

 

 

A versekhez a költő vizuális költeményeit társítottuk a Ver(s)ziók című antológiából (Magvető, 1982),

továbbá ESZE saját kezű portrérajzát alteregójáról, Maul Melanról

 

Kapcsolódó: Endrődi Szabó Ernő-est Budapesten

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.