Irodalmi Jelen

MÉLYSÉGES RÓZSÁK – Jorge Luis BORGES versei – Várnagy Ildikó jegyzetével

2011. november. 17. - 00:14

Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt s végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.

MÉLYSÉGES RÓZSÁK

JORGE LUIS BORGES VERSEI

Szeretem azt a fotót, ahol a vak Borges a könyvtárban a könyveit simogatja. Ő már mindent olvasott, mindenről tud, és mindent jól tud. Azért tud mindent jól, mert a sok olvasástól jó lett, bár sosem volt igazán rossz. Elkövette a legsúlyosabb vétket, sosem volt boldog, talán azért, mert mindenestől a művészetnek szentelte magát… Az a gyanúm, hogy igazán jó művészet csak boldogtalanságból és fájdalomból születhet. Maga a mű lehet vidám és derűt keltő, sőt, okos, de a születése fájdalmas. Borges könyvei Borges részei, mint az arca. Versei imák, sűrítmények, évszázadok egy napban.

Szeretjük Spinozát, Borges meg én. Kézirataink tele végtelennel, pazarló szerelmünk nem vár viszontszerelmet. Kafka álmaiban elveszünk, nem marad belőlünk semmi. Átérezzük Herakleitosz fájdalmát, mikor a víz szélén állt és felordított benne a gondolat, hogy sosem léphetünk kétszer ugyanabba… Sokszor éreztem, nem vált meg engem mások írása. Kerestem a hasonlókat, akik elmondják helyettem, amit érzek, de ritkán találtam. Szörnyű, hogy mindenki más nem én vagyok. Minden könyv egy fűszál a polcomon, írtam régebben. Most bronzba öntött mondatokat szeretnék írni, de csak keveset, éppen hogy csak…

Borges olyan dolgokra gondol, amik lehettek volna, de sosem voltak. Én olyan dolgokra gondolok, amik lehetnének, de mégsem lesznek, mert a sors nem úgy akarja. Milyen lehetett a világ kerék nélkül vagy rózsa nélkül, milyen az unikornis másik szarva, milyen az az ír madár, aki két helyen van egy időben. Talán ez lehetséges, ha az egyik hely nem valódi hely, csak álom, vagy képzeletbeli tér.
Vigaszod és vigaszom az emlékezés szerencsés napokra, ami oly kevés. Túléltük korábbi ostoba énünket, jutalmunk maga a továbbélés. Mindig minden először történik velünk, mert újra és újra magányból, időből és szerelemből gyúrjuk össze magunkat. Ugyanakkor mindent úgy kell megnéznünk, mintha utoljára látnánk!

Táplálékunk mindaz, ami van, megaláztatás, öröm, bánat, jó és rossz. Sok udvarból bámultuk már a csillagokat mind a ketten, jázminillatban és csatornaszagban. Minden házban égnek az életek és mindenki a másik golgotáján tapos. Minden kertben, minden éjjel nyílik rózsa, plátói, lángoló, elérhető és elérhetetlen egyaránt. Jó lenne, ha úgy fogadnának el minket is, mint a valóság tagadhatatlan részét, mint a fákat, mint a köveket. Így megszűnne menny és pokol, megkezdődne a földi élet.

Hiába álmodunk, alvás közben vagyunk a leginkább egyedül. Ébren azért kitalálhatunk valakit magunknak. A szenvedés nekünk meghitt ismerős, a boldogságot meg keressük, pedig tudjuk, nem létezik számunkra, mert művészettel lettünk megverve. Az adományozó nem arra figyelt, milyen életünk lesz, csak arra, hogy teljesítsük hivatásunkat. Szorongunk a valóság burjánzásától, de mindig ujra belevetjük magunkat, hogy elfáradva magunkra húzzuk egyedüllétünket. Néha apám arcát látom a tükörben, ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok rá. Az álmunkban szálldosó madarakat nem tudjuk megszámolni, de ki akarná megszámolni. Nem azért álmodunk, hogy számoljunk, és ha számolunk, nem álmodunk.

Amikor visszamegyünk a gyerekkori házba és megtaláljuk régi, eldugott tárgyainkat, felordítunk. Istenem, de jó volt a gyerekkor! Aztán sóhajtunk, de kár, hogy felnőttünk. Gyerekkoromban felnőtt akartam lenni, hogy szabad lehessek, és senki ne dirigálhasson nekem. Felnőttként megtudtam, nincs szabadság, csak viszonylagosságok vannak, és a sors tudja csak a jövőt. Azt meg sosem akartam megkérdezni.

A kő mindig kő akar maradni. Az ember mindig ember akar maradni, nem veszi észre, mennyit változik. Az ember számára a változás az örök. Minden haldoklóval meghal valami, ezért a mindenségnek emlékezetre volna szüksége. De az emlékezet megmásít mindent, a felejtés eltöröl mindent. Hogyan marad meg bármi is!? Kész csoda minden jel. Kész csoda minden ember, aki érti a jeleket. Nincs még egy olyan, mint én, nincs még egy olyan, mint Borges. Nincs két, azonosan gondolkodó agy, de hasonlóan gondolkodó sok van. Ez jó. Addig keressük a mindenséget magában foglaló szót, amíg meg nem halunk.

Csodáljuk Shakespeare-t, aki a létezés minden lehetőségét kimerítette, egy személyben ő volt a legtöbb ember. Mindenkiben sok ember van, de nem mindegy, kiket juttatunk szóhoz ebből a kórusból. Vannak, akik állandóan beszélnek, mások ritkán szólnak, de halálosan komolyan. Mindenki lehetne mindenki, és mindenki lehetne senki, így tágítjuk azt, hogy csak magunk lehetünk.

Minden haldokló egyedül haldoklik, akár Dante, akár Picasso. Minden létező önnön létében akar tovább élni, de ha úgy nem lehet, akkor kitalál mennyet, poklot, lélekvándorlást. Az öröklét nem szalad el, akár jók vagyunk, akár rosszak… Mondjuk a felejtést nem létezőnek, mert az istenek mindenre emlékeznek, és sok ember is. Mondjunk köszönetet Borgessel az értelemért, a szerelemért, a tűzért és a vízért, a kenyérért és a sóért, a barátságért, a titkokért, a szokásokért, a jázminért és a költészetért, az álomért és a halálért.

A bántások láthatatlan tetoválások, nem lehet tőlük megszabadulni. Nem félünk a három megrontótól, minket nem ért el kapzsiság, kevélység, hírnév. Talán a hírnév Borgest még elérte, de engem már nem fog, ahogy most látom a helyzetemet.

Egy nap magába foglalhat minden napot, egy könyv magába foglalhat minden könyvet. Nem a titok a fontos, hanem a hozzá vezető út. Ha sokáig ülünk egy sötét pincében, először álmodozunk, aztán már képtelenek leszünk a menekülésre, míg végül békés állatokká válunk.

Borges csodásan átírja a Bibliát. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert mindig azok maradnak. Szerencsések, akik tudják, hogy a szenvedés nem dicsőség. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza és mindenkinek igaza van. Ne halmozzunk fel javakat, mert tétlenek leszünk, szomorúak és unottak. Boldogok a szeretettek és a szeretők és azok is, akik megvannak szerelem nélkül. Tudunk bátorságot adni akkor is, ha min nem vagyunk bátrak. Tudunk tudásvágyat kelteni, bár nem tudjuk, mi az.

Szokratész, Parmenidész, Borges és én nem akarunk meggyőzni, sem meggyőzetni, nem gondolunk győzelemre és vereségre, de egyetértünk abban, hogy megvitatás útján el lehet jutni némi igazsághoz. Lehet meghitt barát az is, akivel sosem találkozunk, de ismerjük a hangját és mindennap hiányoljuk. Raymondus Lullus XIII. századi tudós, koncentrikus körökből álló gondolkodógépet szerkesztett, melybe fontos fogalmakat rejtett, mint pl. jóság, nagyság, hatalom, tudás, akarat, erény. A gépezet tetszés szerinti számú forgatással elméletek végtelen számát hozta létre. Apámra hasonlít, aki a legfontosabb fogalmakat jelekké akarta átrajzolni és így keresni komoly összefüggéseket a világ dolgai között. Nekem sem sikerült még összegyűjteni és lerajzolni az emberek számára legfontosabb fogalmakat. Swift kigúnyolta Lullus gondolkodógépét, mely a lélek és az anyagi világ minden tulajdonságát variálni akarta. Leibniz-nek tetszett a dolog, de nem akarta újjáépíteni. A kísérletező tudomány megajándékozott minket a számítógéppel, majd ezzel begyűjtjük a legfontosabb dolgokat.

Borges Afrikában, a piramisok mellett játszott egy jót. Egy marék homokot áthelyezett egyik helyről a másikra. Átalakítom a Szaharát, mondta. Édesapja arra tanította Borgest, hogy ne higyjen az elviselhetetlen halhatatlanságában. Édesanyja arra tanította, hogy mindent bocsásson meg, legyen a feledés része, a mindenség anyagának a része.

Egyszer régen nyolcmillió isten gyűlt össze és az ember gonoszságáról értekezett. Egyetlen jóindulatú haiku mentette meg az emberiséget a megsemmisítéstől.

1982 óta írok haiku-szerű verseket és rajzolok hozzá néhány vonalat. A lényegről kell szólniuk minél kevesebbel.

Nem tudjuk már, hogy labirintus, kozmosz vagy káosz vesz-e minket körül. Egyszer látunk valami fonalat, máskor elveszítjük.

Borges úgy látja Európát, mint aki elhatározta, hogy józan lesz, elfelejti a különbségeket és a hasonlóságokra teszi a hangsúlyt. A józanság birodalma kiterjed az egész bolygóra. Az én bolygó látomásom inkább a Föld megvédése a végső pusztulástól és az ember elkorcsosulásának lelassítása. Ezeket a cselekedeteket valóban együtt kell csinálnunk, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül. A gazdagoknak hideg józansággal le kell mondaniuk fölösleges javaikról, és a szegényeknek le kell mondaniuk a gőgösségről. Ilyen egyszerű.

Várnagy Ildikó

Jorge Luis Borges

Az első magyar költőhöz

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

Somlyó György fordítása

Az ajándékok verse

Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig,
Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.

Gazdájává e könyvek városának
Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok
Könyvtárában böngészhet a megszállott
Sorok között, miket a hajnal átad (...

Somlyó György fordítása

A pillanat

Hol vannak a századok, hova lett
a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.

Lator László fordítása

Egy macskához

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
A kósza hajnal nem oson puhábban,
Az a párduc vagy te a holdsugárban,
Kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
Fogva, szemünk hiába is keresne,
Messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
Te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
Hátad. Egy feledésbe ment öröklét
Óta kész vagy magad átadni önként
A kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon-
Egy országé, amely zárt, mint az álom.

Lator László fordítása

Egy rózsa és Milton

A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-mulóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.

Somlyó György fordítása

Mélységes rózsa
Susana Bombalnak

A Hedzsra után ötszáz esztendővel
Perzsia ezer minaretje nézte
a sivatagi lándzsák betörését,
s egy rózsát nézett Nisapuri Attar,
így szólva hozzá hangtalan szavakkal,
mint aki töpreng, nem imádkozik:
- Kezemben zsenge szirmod. Az idő
hajlít kettőnket, mit se tudva rólunk,
ez eldugott kert késő délutánján.
Könnyű súlyod nedvesen csügg a fényben.
Szüntelen ömlő tenger illatod
már hanyatló, öreg arcomba tódul,
mégis messzebb vagy tőlem a gyereknél,
aki álmában látott valaha,
vagy egy reggel tán épp ebben a kertben.
A nap fehérsége lehet tiéd, vagy
a hold aranya, vagy talán a kardél
bíbor villanása a győzelemben.
Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt s végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.

Somlyó György fordítása

A rózsa

A rózsa,
a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,
e súly és ez az illat, a rózsa,
a mély éjszakák fekete kertjében,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból,
a perzsák rózsája és Ariostóé,
az örökké magányos,
a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,
a zsenge plátói rózsa,
a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,
elérhetetlen rózsa.

Somlyó György fordítása