Majoros Sándor: Invokáció egy családregényhez

Izgága Béla bátyám belecsúszik az esővizes kútba. Apám utánakap, de ahhoz nincs elég ereje, hogy kiemelje. Így tartja a testvérét négy órán keresztül. Ezzel a kalanddal történt meg családunk első találkozása az irodalommal.

MAJOROS SÁNDOR

INVOKÁCIÓ EGY CSALÁDREGÉNYHEZ*

A mi családunk furcsa, földöntúli módon kötődik az irodalomhoz: apai nagyapám annak a Szemző-famíliának volt uradalmi sofőrje, ahonnét a Mikszáth-regény Noszty Ferije ihletődött. A múlt század harmincas éveinek elején már nemcsak a magyar irodalomban kiharcolt kétes hírű pozíció, hanem az egyre haragvóbb hitelezők is szorongatták ezt a családot – a Noszty fiú, vagyis Szemző Gyula ekkorra már faképnél hagyta Ungár Piroskát és a családi ékszereket egy nagybőgőbe rejtve meg sem állt Párizsig –, de sofőr még egy ilyen széthulló félben lévő dzsentricsaládnak is dukált.

agyapám a róla megmaradt kevés információ szerint valóságos zseni volt. Szépen tudott hegedülni, még szebben rajzolni és kiválóan értett a technikához, ami végett nem is annyira gépkocsivezetőnek, mint inkább ezermesternek vették föl a Szemzők, ő pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Halála után embargós lett minden vele kapcsolatos történet, ám azt sikerült kiderítenem, hogy valósággal elkápráztatta a béreseket meg a cselédlányokat, amikor 1928-ban detektoros rádiót fabrikált. Az is igaz, hogy nagy nőcsábász volt az én nagyapám: gyakran és szívesen teperte rá a szakácsnőket a csirizszagú konyhaasztalokra, sőt az egyiket teherbe is ejtette. Szerencsére ez a malőr valahogy megbocsátódott és tán el is felejtődött, mert amikor leendő nagyanyám megjelent a birtokon, azzal a fesztelen könnyedséggel kezdett neki udvarolni, ahogy a vadgerlice bólingat a tapasztalatlan és közömbös tojónak. Szóba sem került, hogy a nagyapám ekkor már túl volt egy elkapkodott házasságon is, vagy ha konok és munkamániás nagymamám ezt mégis kiderítette, a legmélyebb titkai közé spájzolta be, és soha, senkinek nem beszélt róla. Nem hiszem, hogy ez nehezére eshetett neki, hisz valóságos művésze volt az elhallgatásnak. Elképzelni sem tudom, milyen praktikákkal kötötte maga mellé nagyapámat, mert már fiatal korában sem tartozott az igaz, férfiszív dobogtató szépségek közé. A róla készült fényképeken mindig dacosan összeszorított szájjal látható, mint aki nem képes lelkesedni semmiért.

e a nagyapámat ez úgy látszik, nem idegesítette. Talán az is közrejátszott ebben, hogy nem mindegyik hanyatt döntött szakácsnő és cselédlány nyugodott bele a mellőzöttségébe, és ezek a nőcskék az idő előrehaladtával egyre kuszább viszonyokat teremtettek szerencsétlen sorsú nagyapám körül. Végül az előző házasságához hasonló hirtelenséggel elvette a teljesen tisztességes és legalább ennyire naiv nagyanyámat. Abban az időben – 1929-et mutatott a naptár –, ha egy lány elvált férfihez ment feleségül annak nagyon komoly, többnyire elhallgatni való oka lehetett.

Nagyanyám ezt ügyesen hozzácsatolta a már meglévőhöz, és a nem emlegetés ősi fegyverét használva majdnem teljesen meg is semmisítette, de csak majdnem. Hetven évvel később, amikor a családi papírokat leltározgatta, a húgom véletlenül megtalálta apai nagyszüleink házassági anyakönyvi kivonatát. Nagyon óvatosan kellett bánnunk a rétestésztaként repedező, barnára színeződött papírlappal, de azt még ebben a borzasztóan sérülékeny mivoltában is kideríthettük belőle, hogy nagyapánk második frigyének következményei vagyunk. Némi kuncogás után a húgom megjegyezte: alighanem az is közrejátszott ebben, hogy az önmagával szemben végtelenül pragmatikus mama szinte két kézzel kapott ez után a férfi után, akiben Petőfi méltósága keveredett Jávor Pál eleganciájával.

kármennyire is kajánkodtunk ezzel Szemző Gyula és Ungár Piroska esetéhez képest nyúlfarknyi szenzációval, azt el kellett ismernünk, hogy mint mindenben, ebben a körülményben is akadt azért egy kis jóság: Csáti-Szabó dédnagyapám megúszhatta a héthatárra szóló lakodalom költségeit. A fiatalok az ilyen esetben nélkülözhetetlen szerénységgel, nagyanyám stílusos csöndességével keltek egybe, és rögvest nekiláttak a közös boldogulásuk kiépítéséhez. És úgy látszott, nagyapám – mondjuk ki – rovott múltja nem fog kísérteni. A szakácsnők más béreslegények után néztek, és hogy a szerencse teljes legyen, az a nőszemély is elköltözött a birtokról a porontyával, akivel a nagyapám majdnem megégette magát. Mivel a kosztért és a kvártélyért nem kellett fizetniük, nagyapám sofőrfizetését az utolsó dinárig félretehették. Esténként, ha megunták, hogy nyomja a fülcimpájukat a detektoros rádió fejhallgatója, a saját házukról és egy automobilszerelő műhelyről kezdtek ábrándozni. Ha pedig elfogytak a szavak, belekezdtek valami másba, amire a legfényesebb bizonyíték az ezerkilencszázharmincban megszületett apám, és a két évvel később érkező Béla bátyám. Mindketten Bajsán lettek anyakönyvezve, pedig a Szemző-kúrián látták meg a napvilágot.

Azt mondják, már kicsiny korukban is hatalmas különbség mutatkozott a két gyerek között: apámat csak a bábaasszony hallotta sírni, Béla bátyám viszont első osztályú bőgőmasina lett, ám ha ezt a nüánsznyi különbséget leszámítjuk, mindketten olyanok lehettek, mint az akkoriban Bácskában őshonos parlagi csirkék. Irigylésre méltó, arany életük lehetett ott a dimbes-dombos bajsai határban, bár nekem sosem meséltek ezekről a kalandos éveikről. Lehet, hogy ők maguk is elfelejtették őket, de nem volt nehéz elképzelnem, mi mindenen mehettek keresztül.

agyszüleim szép élete 1937 januárjáig kitartott. Ekkorra már összegyűlt annyi pénzük, hogy házat vehettek Szabadkán, a Sándornak nevezett városrészben, és már csak egy aprócska lépés választotta el őket attól, hogy fölmondjanak a Szemzőknél és odaköltözzenek. Ám ezt a lépést nagyapámnak soha nem sikerült megtennie: 1937 január elsején, amikor a munkaadóját, Szemző Dénest fuvarozta haza a Zomborban megtartott szilveszterezésről, megcsúszott velük a gépkocsi a havas, jeges úton és a város határában belezuhantak a Ferenc József csatornába. Azonnal meghaltak mind a ketten.

Az esetről sokáig cikkezett a korabeli sajtó, mert több megmagyarázhatatlan rejtély is fölmerült. Nem értette például senki, hogy a gépkocsit vezető nagyapám miként kerülhetett át a hátsó ülésre, és a földesúr holtteste miként eshetett ki a járműből, amikor minden ajtó csukva volt és az ablakok közül is csak a szélvédő repedezett össze. Mivel az eladósodott Szemző Dénesnek nagyon sok ellensége volt, a nyomozóhatóságok merényletre gyanakodtak. A jugoszláv rendőrség egész sorozat nagyformátumú fényképet készítettek a kocsi kiemelésének mozzanatairól, és a hóban látható keréknyomokról, de a nyomozás ezzel be is fejeződött. Pár nappal később a Bácsmegyei Naplóban megjelent egy furcsa jegyzet – szignózva írták alá –, amely költői homályossággal próbálta megmagyarázni, hogy egy gonosz, nagyúri leszámolás miatt a szegény ártatlan Majoros Ignácnak is meg kellett halnia. Akármi lehetett a háttérben, az igazságot azóta sem derítette ki senki. És ez a titok megpecsételte a családunk sorsát. A meggyilkolt nagyapám szelleme állandóan ott kísértett közöttünk, és annál erőteljesebben látszódtak a vonásai, minél inkább nem beszéltünk róla.

emetése másnapján a nagymamám valósággal elmenekült a Szemző-birtokról, ahol még a madarak röpte is a gyászára emlékeztette. Nagy sietve eladta a szabadkai házat, és a két kisfiával meg a nagybeteg anyósával hazaköltözött Ómoravicára. A szüleihez nem pakolhatott vissza – akkoriban ez nagyobb csoda lett volna, mintha Nyugaton kel föl a nap –, így hát megvette a hozzájuk legközelebb eső eladó udvarházat. A szép nagy városi építményből végül csak egy vert falú parasztházra futotta a nyáron poros, télen latyakos, de mindenkor szűk, szinte már levegőtlen Gyülekezet közben, ami egy szombatista imaházról kapta a nevét. Az otromba fakapu mögött hosszú és keskeny telek nyújtózkodott, és észrevehetően lejtett az utca felé. A téglából rakott, négyszögletes oszlopokkal megtámogatott gang mögött a megszokott módon sorakozott a tisztaszoba, a konyha és a sötétkamrának is beillő hátulsó szoba. Az istálló és az ólak szinte rátapadtak a főépületre, amellyel szemközt, mint egy homlokra csúszott kalpag, egészen az első udvarig szemtelenkedett be a rozoga kukoricagóré, szinte maga után vontatva a deszkából ábdált, fehérre meszelt árnyékszéket. A gazdasági udvar ezek után már pusztaságnak látszott, a mögötte elterülő kert pedig félsivatagos sztyeppének. A nagymamámat nem érdekelték ezek a furcsaságok, mert ha kiment a kert végébe, és egy kicsit pipiskedett, a szomszéd kertek kórói fölött ráláthatott a szülei portájára.

árom földi halandó, egy szellemlény és egy élőhalott lakott akkoriban azon a birtokon. Az élők sorát a dédnagymamám vezette, mögötte a legénykorú Jani fia következett, akit az apámnál is fiatalabb kései gyerek, Bálint bátyám követett. Amikor a nagymamám kiment a frissen megvett háza kertjébe és kapcsolódást keresett az övéivel, kizárólag az ő személyes tragédiája foglalkoztatta. Anyósa egy fonott karosszékben üldögélt a gangon, és egy görbebottal fenyegette az előtte hancúrozó gyerekeket, mert azok hol túl közel merészkedtek a kúthoz, hol meg a kapu mellett álló birsalmafáról törögettek le kisebb nagyobb ágakat. A nagymamám elfordult tőlük, mert így néhány pillanatig egyedül maradhatott a gondolataival. A gyászában is éppen olyan keskenyre szorította a száját, mint az esküvői fényképeken, amelyeket most egy kis halom gazt meggyújtva egymás után elégetett. Csak az autóroncs kiemelésekor készített rendőrségi felvételeket kímélte meg, és azt a képet, amelyen a nagyapám a szolgálati automobilja mellett volt látható bokáig érő, prémgalléros télikabátban. A nagymamám utánanézett a fényképekből támadt kékesszürkek füstcsíknak, és közben azon tűnődött, miként fog boldogulni ezen a régi-új helyen. Átkémlelt a szomszédok portáján túlra, ahol Józsi öccse éppen moslékot vitt a malacoknak, és eszébe sem jutott – honnan is juthatott volna –, hogy ennek a fiúnak még az ő férjénél is misztikusabb sorsa lesz.

zinte napra pontosan hat év múlva el fog tűnni a Donnál, és a három Csáti-Szabó lány – a nagymamám, a tőle négy évvel idősebb Maris néném, de leginkább a középső Lidus néném –, hiába kutat és nyomoz utána, sosem tudja kideríteni, mi történt vele. Ekkor még mindez a jövő dagasztókendője alatt lapul, mint ahogy Lidus néném férjének a sorsa is, aki majdan, négy esztendő múlva csendőr lesz a magyarok ideje alatt, és akit Tito partizánjai negyvennégy őszén behurcolnak a hírhedt szabadkai Sárga házba, ahonnét élve nem is kerül ki többé.

zt még nem tudja a nagymamám, és azt sem igazán, hogy nehéz, dolgos évek fognak rászakadni, amelyekből csak egyetlen epizód maradt fenn, ami akár irodalmi téma is lehetne. Egy alkalommal, amikor kukoricát törni megy, és otthon hagyja a gyerekeit, a kíváncsi és izgága Béla bátyám belecsúszik a felül keskeny, de alul hirtelen kiöblösödő esővizes kútba. Apám utánakap, de csak a grabancát tudja megragadni, ahhoz nincs elég ereje, hogy kiemelje. Így fogja tartani a testvérét négy órán keresztül, amíg a nagymamám haza nem ér a munkából. Ezzel a kalanddal történt meg családunk első tényleges találkozása az irodalommal, olyan értelemben legalábbis, hogy ez az epizód érdekes, figyelemkeltő motívuma lehetne egy novellának. Nem alaptörténete, csak motívuma, de a Noszty fiú árnyékához képest ez is komoly előrehaladás.

1937 tavaszán már a Csáti-Szabó házban is lakott egy szellem, a harmincas évek elején hűdésben meghalt Csáti-Szabó dédnagyapám, akiből csak azért nem lett ajtó mögé szoruló árnyék, mert a dédnagyanyám fönnhagyta az esküvői fényképüket a falon. A dédnagyapám ezt a gesztust azzal hálálta meg, hogy sohasem járt haza kísérteni, pedig abban a házban egy élőhalott is lakott, és ővele könnyedén szót érthetett volna. Ezt a lényt Janinak hívták és 1937-ben még tízéves sem volt, de már ötödik éve az ágyat nyomta. Dédnagyanyám a hátulsó szobába kvártélyozta be ezt a súlyos angolkórban szenvedő nyomorultat, és a lányain kívül nem engedett be hozzá senkit. Jani sem járni, sem beszélni nem tudott, de még az ételt is úgy kellett bekanalazni a szájába. Ha valamit mondani akart, döngetni kezdte a fejével az ágy támláját. A dédnagymamám értette ezt a nyelvet, és ilyenkor mindig besurrant a hátsó szobába. De hiába húzta be sietve maga után az ajtót, nehéz szagok hömpölyögtek elő, és a dobhártyát szaggatni kezdte az ágydeszkához csapódó koponya szinte már recsegésszerű hangja. Kisgyerekkoromban néhányszor tanúja voltam ennek a jelenetnek – Jani akkor már harmincegynéhány éves lehetett –, és ilyenkor a kíváncsiság kezdett bennem vetekedni a félelemmel. Dédnagymamám gondosan ügyelt arra, hogy ne láthassam meg ezt a rémséget, ám egy alkalommal, amikor a kertben répát szedett, odalopózkodtam a hátulsó szoba párna alakú ablakához, és fölhúzódzkodva belestem Jani birodalmába.

alószerűtlenül nagy fejű, kopasz alakot láttam, aki olyan fehér volt, mintha oltott mészben fürdették volna. Furcsa, kitekert tagokkal feküdt a gyűrött ágyneműben, de amikor a pillantásunk összetalálkozott, ugyanazt a fényt láttam benne megcsillanni, ami a kölyökkutya szemében keletkezik, ha barátkozási szándékkal leguggolunk hozzá. Jani eltátotta a száját, mintha valamit mondani, vagy inkább kérdezni akart volna, de belőlem addigra már elfogyott a szufla, és visszacsúsztam a fal tövébe.

sáti-Szabó dédnagymamám 1968-ban, 82 éves korában halt meg. Janiról ezután Lidus néném gondoskodott, de a környéken mindenki tudta, hogy ez az állapot nem lesz sokáig tartható. És a Jóisten úgy látszik, végre ráfigyelt erre a tragikus sorsú famíliára, mert a dédnagymamám temetése után egy héttel az akkor negyvenéves Jani is jobb létre szenderült. Utánahalt az anyjának, mondogatták a szomszédok, de ez csak folytatása vagy inkább beteljesítése volt az addigi színjátéknak. Janit csak a nyomorékok iránti ösztönös szégyenérzet rejtette el a világ elől, és ezt a helyzetet Lidus néném agyonvert csendőrtiszt férje még inkább súlyosbította. Arra sem lehettek nagyon büszkék, hogy Józsi a megszállók katonájaként tűnt el a Donnál, ám ez csak egy újabb adalék volt a Jani által kiteljesedett és az egész családot beborító szégyenérzetben. De harminchétben, amikor a nagymamám megvette a Gyülekezet közbeli házat Jani még csak kilencéves volt.

Néha talán még a napra is kivitték, legalábbis amíg volt férfi a háznál. Negyvenkettő tavaszán aztán Józsi megkapta a SAS-os behívót, és ez azt jelentette, hogy az öccse végleg bent rekedt a hátulsó szobában. Negyvennégy őszén, amikor az oroszok megszállták a falut, dédnagymamámnak négy katonát kellett elszállásolnia. A bakák állítólag annyira elborzadtak az élőhalott Jani látványától, hogy a csípős októberi hideg ellenére is a gangon éjszakáztak. A katonák másnap reggel búcsú nélkül távoztak, de pár órával később megjelent egy fiatal, jó érzésű katonaorvos, és a dédnagymamám értésére adta, hogy ha úgy kívánja, bead Janinak egy injekciót, amitől megszűnik minden szenvedése. A dédnagymamám hallani sem akart erről.

ani ekkortól lett igazi élőhalott, és az a tény, hogy tisztázatlan körülmények között fejezte be az életét – valószínűleg a körzeti orvos tett pontot nyomorúságos élete végére –, még inkább földúsította a nagyapám halála körüli rejtélyeket. Nagyon úgy fest, hogy famíliánk történelmében a merénylet mellé egy gyilkosság is bejegyzésre került, de ez is csak feltételezés. A látszat arra mutat, hogy ennek a kirakójátéknak szétszóródtak és elvesztek a darabjai.  Csupán reménykedem, hogy nem minden töredék jutott erre a sorsra, mert ha a családunk valóban földöntúli módon kötődik az irodalomhoz, akkor ebben sem lehetünk tökéletesen biztosak.

Majoros Sándor Nagykanális című regényének első része