Kísérletező, karakterisztikus líra
Kedvesen kamaszos, csapongó lírai hang csupán, vagy máris hol pimasz, hol érzékenyen szemlélődő költőé? Akár elhamarkodottnak is vélhető, de mindenképp reményt keltő bemutatkozás. Kemény Lili Madaram. Magvető, 2011.
Kísérletező, karakterisztikus líra
A Madaram kapcsán az a különös helyzet áll elő, amikor olyan vonások válnak erénnyé, amelyek normális esetben hiányosságok lennének. Kemény Lili még tizenéves, ami azonnal jótékony fátylat von az olvasó szeme elé. Türelemmel, megértően kezdjük hát olvasni, és azon kapjuk magunkat: ahelyett, hogy azt mondanánk, nyers, kiforratlan, ingadozó színvonalú, inkább azt állapíthatjuk meg, kedvesen kamaszos, csapongó, tétova lírával van itt dolgunk. Ahogy lapozunk előre, elkerülhetetlenül érlelődik a kérdés: meddig köthet ez le bennünket?
Kemény Liliben minden kétséget kizáróan ott van már az érett költő, de ezt a tényt súlyosan megzavarják a kötetben nagy számban található gyermekded szerzemények. Hogyan is lehetnének mások, ha egyszer a költő megírásuk idején még valóban gyerek volt? Talán ki kellett volna adni őket még annak idején, minden bizonnyal nagy sikert arattak volna. Ebben a kontextusban viszont ezek a korai darabok elvesztik bájukat, jelentősen gyengítik a kötetet. Kemény Lili költészete így sokkal nagyobb hatással bírhat olykor-olykor felbukkanva egy-egy irodalmi lap hasábjain, mint ilyen módon összeszerkesztve. Abban sem lehetünk biztosak, hogy tehetséggondozás szempontjából az a jó irány, amikor túl korán a nyilvánosság elé löknek valakit ahelyett, hogy még egy darabig odaadó türelemmel egyengetnék útját.
A könyv legalább harmadát kitevő versek vagy közhelyesek ("Valami évszázadok óta rothad a szobámban./ Megnézném, mi az, de félek, hogy olyasmi,/ amit már túlságosan megkedveltem./ Ez az egész olyan, mint egy játék,/ amiben nem lehet veszteni./ Ezért nyerni sem lehet.” [Alvó]), vagy fókuszálatlan, önkényesen szerveződő szövegek („Én épp gitárosoktól tanultam/ lehamuzni.”; „és a hármassal pöccints…/ lazán, csuklóból, mint a sikánál”; „És akkor hallottuk meg a disznókat,/ ahogy jöttek és izzott a szemük,/ bambák voltak, nem tehettek róla,/ lelkük se volt aznap./ A hetedik napon döntötték el,/ hogy nem állnak meg soha többé,/ és jöttek a háztetők fölött, a/ teliholdat táncoltatva foltos hátukon./ – Tudod mit, hagyd a hármast –/ mondtad legyintve, aztán eltűntél./ Kiültem a partra nézni,/ hogy jön föl az a nyomorult.” [Hepiend]). Ettől eltekintve rokonszenves a világot és annak kifejezési formáit még csak ízlelgető bakfishang, amely olykor pimasz (Az ellenfél), olykor tinisen fájdalmas (Óda az éjszakához), olykor nemzedékének szóló (Déd-Európa), érzékenyen szemlélődő (Kopog), és néhol egészen komoly tónust is megütő (Bűnbeesés).
Kemény Lili
Ez utóbbi, családtörténeti vallomás a kötet legerősebb verse – de nem jellemző darabja – az olyanok mellett, mint az egy szerelem mindent elmondó metaforájaként szépen felépített Titkosírás, vagy a Budapest összevarrása a Kelettel ötletes és izgalmas gondolatkísérlete. De a kötet érzelmi vonulatát legmegkapóbban talán a Magasfeszültség tükrözi:
„ Van lágy téli szomorúság,
az hideg és szép és nincs oka,
és van sokkal szebb szomorúság is,
olyan, mint a hajamba gabalyodott varjú:
én magam vagyok a kalitkája. ”
Többféle klasszikus és kortárs hatás érződik még Kemény Lili líráján, de legelőször a Huszonötödik óra című antológiában megjelenő költőnőkre jellemző vonások juthatnak eszünkbe, a bennünket naponta körülvevő, kézzelfogható valóságnak a tér és idő törvényeire fittyet hányó, álomszerű kitágítása, a versen belüli gyakori nézőpont- és irányváltások, de még olyan főmotívumok is, mint a rigó és a varjú. Líráját áthatja a zeneiség még olyankor is, amikor látványosan törekszik az alulstilizáltságra (másik irányból közelítve az is elmondható, hogy némely vers inkább már dalszöveg hatását kelti). Ezt az ösztönös rakoncátlanságot talán hagyni kellett volna szabadon tombolni, és nem erőltetni a Körhintakör Telep-csoportra hajazó, hétköznapi nyelvre, szikár, tömör fogalmazásokra építő megoldásokat.
Kemény Lilinek remek szeme van a részletekre, és kiváló nyelve ezek transzformált visszaadására. Megkapó, ahogyan a nagy, világteremtő próbálkozások helyett aprócska világának részleteiből építkezik. Nagy bizakodásra ad okot, hogy még a gyengébb versekben is mindig találni egy-egy frappáns képet, hatásos zárást, váratlan szófordulatot. Még ha e kötetet elhamarkodottnak gondolhatjuk is, minden remény megvan arra, hogy a jövőben sokszor találkozunk ezzel a bátran kísérletező, karakterisztikus lírával.
Vincze Ildikó
Kapcsolódó anyag:
