Senki nem születik jónak vagy rossznak. Mindig a lény maga dönti el, hogyan akar élni. Mindenki maga hozza meg a döntést, hasznára válik a világnak, alkot és gyarapít, vagy élősködik és pusztít. Mindig meg van a szabad döntés joga! Mindig! A többi csak kifogás! Kell hozzá a valódi akarat és kitartás!

Jelige: TEDDY33

SOPHYA, A TITKOK ÖRZŐJE

- Jazmin! – szólt mennydörögve Aralan a palotába érve.
Köpenye haragos szélviharként szállt mögötte. Az oszlopok és a szobrok megrázkódtak a hangtól, figyelmeztetve a közelgő villámokra.
A császárné könnyedén sétált át a nagy terem hófehér kövein. Torkát szorította a félelem, de szíve már az idők kezdetén meghozta a döntését. Jazmin pedig nem menekült tovább látomásai elől.
- Itt az idő! – suttogta lényének.
Felszegett fejjel lépett férje színe elé, mert Ízisz lányai méltósággal hajtják végre küldetésüket.
- Felség! – válaszolt dacosan a császárné – Mit óhajtasz? – hajolt meg mélyen, és tudta, ezzel csak még jobban hergeli Aralant.
Talán pont ezt akarta. Most ezt az eszközt választotta. Stratégiája rugalmas kellett, hogy legyen, alkalmazkodnia kellett az adott helyzethez.
- Sophya! – meresztgette vérben izzó szemeit a császár. - El kell küldened! Elég volt! Lázongások törnek ki!
Aralan forrott a dühtől.
- Nem tehetek semmit! Ismered a jóslatot! A változásoknak be kell következniük! – folytatta a lehető legnyájasabban harcát Jazmin.
Mosolya megkövült szépséges arcán.
- De akkor minden romba dől! Ez a lány romba dönti Arábiát! – fuldoklott félelemmel telt haragtól a császár.
- Nem, Uram! Csak átalakítja! – szegezte oda Jázmin.
Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek. Mindketten egy helyen voltak ebben a pillanatban. Ott voltak, abban a vízióban, mikor Aralan meglátta, hogyan változik meg Arábia politikai vonulata, az államforma, a kormányzás, az egész társadalom működése. Aralan tudta, hogy jólét és jól lét vár ott népére. Csak ő már nem volt császár. Az urak pedig nem voltak többé urak. Kínok rajzolódtak arcára.
- De akkor megszűnik a hatalmam! Megszűnik a palota! – roskadt össze szánalommal teli testtartásba.
- Lehet, hogy ez is csak az utunk próbája!
A császárné megenyhült. Hiszen annyira szerette ezt a férfit, és nem tudott neki segíteni! Akart. Tényleg megtett mindent.
Senki nem születik jónak vagy rossznak. Mindig a lény maga dönti el, hogyan akar élni. Mindenki maga hozza meg a döntést, hasznára válik a világnak, alkot és gyarapít, vagy élősködik és pusztít. Mindig meg van a szabad döntés joga! Mindig! A többi csak kifogás! Kell hozzá a valódi akarat és kitartás!
Az erő.
- Én nem értelek, Jazmin! – zuhant még mélyebbre Aralan lelkének bugyraiban – Mit akarsz? Ha támogatod, felségárulást követsz el! Te is tudod, az mivel jár…
Könnyek gyűltek a férfi szemében.
Miért nem maradhat minden úgy, ahogy van?
Szerette feleségét. Ám küzdött a természet rendje ellen…
- Halállal! De inkább halljak meg itt és most, mint vesszek el az öröklétben! – a nő fagyos lett.
- Jazmin! Honnan tudod olyan biztosan?
Aralan bánatosan nézett feleségére. Annyira szerette volna konzerválni a dolgokat. A világ mégiscsak változik, fejlődik. Aki nem halad, az lemarad.
- Megmutattam neked! Megmutattam a világomat! Megmutattam mindent, mit nő tehet a férfiért, akit szeret!
Jazminnak fájtak a szavak, égették belsőjét. Felelevenedett minden éjjel, mikor még Aralan férfiként szerette őt, a nőt, és nem csupán, mint férj a feleségét.
- Én nem voltam jó férjed?
- Aralan! – Jazmin térdre borult császára előtt, könnyei fátyolt rajzoltak tekintete elé. – Bocsáss meg nekem, hogy nem voltam óvatos! Jobban kellett volna vigyáznom! De annyira szerettelek! Lebontottál körülöttem minden falat! Nyitott könyv lettem lényed előtt! És te olvastál bennem, belőlem! Öröm volt! Csakhogy volt egy pont! Nem lett volna szabad látnod! Azonban megtörtént és nem tudom visszacsinálni! Láttad a sorsom! Láttad a végzetem! Engedd, hogy bevégezzem, amiért ide jöttem, amiért megszülettem!
- Jazmin! – szólt csendesen Aralan. – Életem gyönyöre voltál, életem reménye voltál. Még meg lehet változtatni…
- Csak a változással! – szólt közbe a császárné.
- Azt nem!
Keserű kínja feldarabolta Aralan szívét. Választania kellett. Választani a hatalma és a szerelme között.
- Uram! Csak a változás állandó! A régi rothad, Uram! Vele rothad, ki ragaszkodik! A nő is mentheti a férfit! Legfőképpen a lelki dolgok árvizénél…
- Mindent megteszek népemért! A nép viszont stabil, biztos jövőt akar! Amiről Sophya beszél, azaz egész társadalmi szerkezetet megbontja! Az egész társadalmi értékrendnek változnia kell! Hogyan kérjem főuraimtól, vitézeimtől, hogy mondjanak le mindenükről?
A sokat megélt császár tekintetét eres tenyerébe rejtette, magának sem volt képes feltenni az élete sorsdöntő kérdését.
„És magamtól?”
Olyan mélyen maradt, hogy ezer év is kevés lenne kiásni…
- De ez nem igaz! Kiforgatod… - próbálta menteni Jazmin férjét.
- Ne szólj közbe! Az, hogy a szolgák gyerekei is iskolába járjanak, az hogy fejlesszük őket… Ah! Ne idegesíts, asszony! Felfogod te egyáltalán, mit csinál ez a lány? – emelte hangját a férfi.
Mintha meghozta volna gyalázatos döntését…
- Igen, elhozza azt a világot, ahol nincs háború, nincs betegség…
Egy anyai szív sosem adja fel…
- Hagyd abba! Nem! És halállal lakolsz, ha segíted! – őrjöngött a császár, hiszen szörnyeteghez méltóan viselkedik immáron.
Fekete köpenyébe burkolózó Aralan sarkon fordult, és kiviharzott. Konok volt, túlságosan is konok. Jazmin pedig ott maradt. Egyedül. Magányosan. Sötét haja szétterült a hófehér márványon, karjai erőbe feszülve hevertek gyenge teste mellett. A jéghideg padlón feküdt, és tűzforró könnyei áztatták arcát.
- Drága Sophya! – suttogta maga elé – Készülj, mert hamarosan itt az idő!
Hangos zokogása nem rázta meg a palotát, nem hallotta senki. Bent rekedt mellkasában, valahol nagyon mélyen, lelkének legmélyebb poklában, ahol csak egy anya szíve képes meghasadni, és darabokra hullani.

Sophya nem hagyott fel törekvésével, hogy minden gyermeknek joga van képességei szerint tanulni. Ha minden gyermek képességeit fejleszti, hozzá tesz az egységhez, a közösséghez. Ha pedig egység van, harmónia van. Ha harmónia van, egészség van. Fejlődés. Társadalmi jól lét.
Sokan követték szavait. Hercegnő volt, hatással volt az emberekre. Sophya hatással akart lenni a világra! Küldetése megtervezésekor ehhez választotta eszközeit. Ilyen eszköz volt az is, hogy hercegnő lett. Mindig az adott kornak megfelelő eszköz, hogy alkotni tudjon. Őt mindenki ismerte. Rá figyeltek az emberek. Ezt tudta, és döntenie kellett, hogyan él vele. Használnia kellett.
Még akkor is, ha sok ember életét tette ezzel kockára. Köztük az anyjáét is…
Gyakran állt ki a térre szónokolni. Katonák figyelték mereven minden mozdulatát, szavát, de ő nem bánta. Már nem érdekelte, hogy milyen veszélyben van. Egyre több ember gyűlt össze gondolatai meghallgatására. Ahogy nőtt a tömeg, nőtt a közelben gyülekező sereg nagysága is.
Egyik délután, mikor a palota udvarán állt ki az emberek elé, meglehetősen nyugtalan hangulat uralkodott. A katonák feszülten, felfegyverkezve figyelték a tömeget. Egyre követelőzőbb lett a kiabálások sora.
- Le a császárral!
- Le a palotával!
- Döntsük meg a hatalmat!
- Változásokat a társdalomban!
Az emberek őrjöngtek.
Hirtelen lovak dübörgését lehetett hallani, és minden kínzó némaságba burkolózott egy irtózatosan rövid, annál gyötrőbb másodperc erejéig. A visító csend porát sok-sok patkó verte fel. A csapat vezére hangosan adott parancsot.
- Elfogni! Felségárulás! Tömlöcbe az árulóval!
A katonák megkapták a régen várt utasítást…
- Sophya! – tört ki a tömegből Jazmin császárné. – Nem engedem! Drága kislányom!
- Jazmin! – lepődött meg Sophya. 
Jazmin császárné felugrott az emelvényre Sophyat védelmezve. Az emberek most már jól érzékelhetően verekedni kezdtek. Már nem egymást támadták. Az egyenruhásokat…
- Védjétek a hercegnőt! – hangzott több irányból is a kiáltás.
- Szedjétek le az igazi árulókat a lovaikról!
A tömeg egységes masszaként olvadt a katonák és az emelvényen álló Sophya közé.
Félelme egyre nagyobb felhőként borult rá. Jazmin átölelte, hadarva motyogni kezdett fülébe. Sophya koncentrálni próbált, de a káosz kezdte benyelni elméjének józanságát. Rettegve látta, ahogy pillanatról pillanatra közeledik hozzá a csőcselék által csupán lelassított egyenruhások hada.
Jazmin hidegfejjel szemlélte a pillanatokat, józanul látott minden mozdulatot.
A napfény megtört gyémántszerű könnycseppjein, és szivárványt rajzolt köré. Sophya soha nem látta még ilyen szépnek anyját. Lénye körül az univerzum minden színárnyalata megmutatkozott. Mintha Jazmin feloldódni készülne a mindenség energiájában…
Hatalmas sötét felhő takarta a napot, árnyékba borult a palota. Árnyék vetődött a térre, fekete madarak ezrei jelentek meg, üvöltve sikítani kezdett a szél. A császárné már látta ezt a képet, tudta mi következik.
Már egyszer átélte azt, amit most megint. Akkor képek sorozata volt. Most érezni fogja fizikailag is a fájdalmat. Összeszorította ökleit. Hangosan szólt lányához, nehéz bársony köpenyébe kapaszkodva, melyet magasra borzolt a kibontakozó vihar. Mintha lénye minden eszközzel rejteni próbálná gyermekét…
Megfelelő alkalom a láthatatlanságra a katonák elől…
- Menj! – kiabált utasítóan, ellentmondást nem tűrően. – Adrian vigyáz mostantól rád! Siess! Ő képes téged védeni! Igazi harcos!
Jazmin szorított egy utolsót Sophya kezén, majd ellökte magától, hogy rövidre zárja a kegyetlen pillanatot. Bár ez a lökés a szívét darabokra szakította, mégis mámoros öröm járta át lényét. Megtette. Bátorítóan nézett a távolodó két fiatal után.
- Siessünk! – ragadta meg erősen a lány karját a fiú.
Nem törődött Sophya zokogásával, bármennyire is sajgott a lelke annak fájdalma miatt. Mindent érzett, amit a hercegnő.
- Jazmin! – kiabált Sophya könnyei közt, ahogy új védelmezője testével védve menekítette - Köszönöm! Szeretlek!
Kezét nyújtotta anyja felé, de ő már nem nyújtotta vissza. Csupán állt ott, megdermedve, mint egy szépséges ókori kőszobor…
A császárné keserűre szorult szívvel nézett lánya után. S ha van bánata a darabokra hullott léleknek, hát most Jazmin megtapasztalta! Ha van saját pokla az anyák szívének, akik gyermeküket veszítik el, hát Jazmin most oda zuhant!
S Jazmin csupán állt ott, megdermedve, mint egy szépséges ókori kőszobor egy ókori császárnőről…
Aralan körül a szomorúság és a kétségbeesés tanyát ütött. Keserű szívét marta a bűntudat. Minden úgy történik, ahogy álmaiban látta.
Köröskörül márvány borította a termet, arany berakásokkal. Tiszta volt és nagyon üres. A császárné mindig furcsán érezte itt magát. A két őr bevezette őt Aralan színe elé. Aralan színe most sötét volt. Borús, haragos, dühös.
- Miért tetted? – kérdezte, de közben nem nézett feleségére.
Nem merte felemelni tekintetét. Nem akart többé a fényébe nézni. Szégyellte magát, mert tudta, a nő sokkal erősebb és bátrabb tőle. A lélek csatáit hát mégis Jazmin nyerte, mert minden a lélekről szól! Aralan tudta. Végső bukása mellett döntött. Túl gyáva történelmet írni. Gyáva végigjárni az utat, amit választott. Megfutamodik a döntés elől. Inkább áldoz.
- Aralan! – szólt csendesen a császárné. – Vállalom a tettem, nem futamodok meg!
A császár néma maradt. Fájdalmas nyilak hasítottak szívébe.
Jazmin hangja élettelen volt.
- Utam így is, úgy is véget ér. Húzódhat menetelem, nem számít. Már nem rólam szól az idő. – megrögzöttként mormolt, miközben üveges tekintetét a semmibe vetette. - Tápláltam őt, életet, erőt adtam neki. Féltettem, óvtam. Feláldoztam magam. Adtam, mert anya vagyok. Ezt nem veheti el tőlem senki. Te sem. Hiába válsz erőskezű uralkodóvá, ha nem válsz jó és bölcs emberré, Aralan! Az utolsó próba. Amire vártál! Itt van! Miért félsz?
- Mert nem ismerem az utat a változások után! – dünnyögte keserűen Aralan maga elé.
- Senki nem ismeri. De neked bíznod kell! Mindig bíznod kell! Mi történt veled, Aralan? Hát már nem követed szíved parancsát?
Még ezeket a gondolatokat meg kellett próbálnia elültetnie férje elméjében. Talán felhagy Sophya üldözésével!
- Nem vagyok rá képes! Elveszítettem a hitem! – a császár minden érzelem nélkül ült trónszékén, feszesen, ahogy egy uralkodóhoz illik.
- Az is bátorságra vall, hogy ezt bevallod! – hajtotta meg fejét Jazmin.
- Nekem erősnek kell látszanom, mert vezető vagyok! Nem lehetek gyenge! Nem mondhatom azt, hogy nem tudom, hova megyünk! Én vagyok a szikla, amire az emberek építkeznek. Nekem tudnom kell, mi vár a népemre! – úgy keltette életre a gondolatait, mintha egy betanult leckét mondana fel.
- Ha valódi oroszlán szíved lenne, meglátnád… Az élet maga a változás. Fel kellene emelned néped a változásokkal! Neked bölccsé kellene válnod! Szellemi vezetővé! Miért nem tudod elengedni?
- Hallgass! Azt hiszed, olyan könnyű az? Életek sorsa függ tőlem!
- Ez így van császárom! – hajolt meg a császárné.
Majd lassan, nagyon lassan ismét a császárra szegezte tekintetét. Aralan nem nézett rá. Gyáva volt hozzá. Félt a saját szívének szavától.
 - Sorsok függnek döntéseidtől! – folytatta Jazmin. - Te a rothadó múltat választod! Hát azzá válsz te is! Rothadttá. Minden, amit nem engedsz el, magával ránt a mélybe, a sötétbe. Minden, amihez ragaszkodsz, a veszted lesz. Ez, ami most körbe vesz, csupán illúzió, látszat. Te a rabja lettél. Kiknek sorsa függ tőled, szintén veled vesznek. Főrangú nemeseid mellett döntesz. Ám nem tagadhatod meg azt, ami a népé! A népé, aki hatalmad sziklája. Nem szolgálod a gyökereidet. Miattuk vagy te itt bárki is! Ők a te gyökereid. Tőlük származik a te szuverenitásod. Ők töltik fel birodalmadat energiával. Te pedig megtagadod öntudatukra ébredésük! Meggyilkolod az elméjük! Félelemben tartod őket, hogy irányíthasd nyájadat, mint ostoba, kóválygó bárányokat a pásztor! Elveszed azt, ami az övék! A tudás hatalom! A jövőjüket, az útjukat, a való lényüket megtagadod tőlük! Hazug vagy Aralan! A legrosszabb úton jársz! Saját magadat csapod be!
- Hallgass, hallgass!
A férfi forrt a dühtől. Fuldokolva emelte mellkasát.
- Nem félsz a haláltól?
- Nincs halál, Császárom! Csak az örök lélek van! A halál illúziója a testem illúziójához tartozik.
- Példát kell statuálnom! – vált kővé a császár.
- Legyen meg a te akaratod! – Jazmin megint meghajolt.
Mintha köszönetet mondana, vagy hálával tartozna…
Talán ő tényleg úgyis gondolta. Térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Valahol, távolról, katonák lépteit hallotta. Nem félt. Ő megtette. Felnevelte. Ez volt a feladat.
A többi már Sophya sorsa…
A császárnét az őrök felemelték, kivezették.
Már várt rá a végzete…
Aralan császár a távoli hangok fülsüketítő zúgására, talán Jazmin túlvilági sikolyára a földre roskadt. Bánata felemésztette lelkét.
- Mit tettem? – nyögte maga elé görcsbe rándult elméje.
Már válasz nem érkezett. Csak a süvítő csend volt vele. A csend kegyetlen társ tud lenni. Nem hazudik. Tükröt tart. Elviselhetetlenül figyel. A csend a leggyötrőbb társ, ki szegődhet az ember mellé az út során. Mégis a csend, ki felemel, s együttérzően a kínok kínját sírja el. Aralan ott, akkor megértette. Ott, akkor a csend mutatott egy képet, melyet Aralan szíve mélyén mindig érzett. Most valósnak tűnt. A férfi utána kapott. Későn. Gőgje, büszkesége vesztét készítette elő. S a császár a néma csendben elvesztett mindent. A tisztulás égető tüze sem enyhített lelkének poklán.
Elhagyták.
Egyedül volt.
Annyira egyedül volt…