Az ember mindennapi életét, közösségeinek működését immár nem a természet, a környezet, a  hagyományok ősi, organikus szervező ereje alakítja, hanem absztrakt, mesterséges, önkényes rendek, rendszerek ellentmondásos halmaza, az önmagába fulladó törvénykezés, a sajátmagával sem boldoguló adminisztráció, az érzéketlen technológia, az élettől elrugaszkodott, sokféle ideológia.

A civilizáció nem a találmányok végtelen sora, hanem bizonyos dolgok továbbélésének biztosítása.
Az egyén teljesítőképessége nem annyira erény, mint inkább az embertársak elleni fenyegetés.
A méltóság megőrzésének esélye fordítottan arányos a társadalomba való gazdasági beilleszkedéssel.
A közeljövő valószínűleg extravagáns katasztrófákat hoz majd, de ami a legbiztosabban fenyegeti a jövőt, az nem az éhező nép erőszakos megmozdulása, hanem az unatkozó tömegek jóllakottsága.
A proletariátus akkor jelenik meg, amikor a köznép olyan osztállyá alakul, amely átveszi a polgárság értékrendszerét, anélkül, hogy polgári javakkal rendelkezne.
A katolicizmus egyik legnagyobb kulturális érdeme az, hogy előnytelen klímát teremtett a gazdasági tevékenységhez.
A haladó a munkateremtés ürügyével adja el az éhezőknek az általa gyártott kacatot.
A szegénység az indusztrializmus ürügye, hogy a gazdagokat még gazdagabbá tegye.
A kereskedő nyereségvágyánál jobban zavar az a konokság, amellyel kielégíti.
Hogy meggyógyítsa a pácienst, akit a XIX. század megsebzett, a XX. század ipari társadalmának el kellett őt hülyítenie.
Az ipari jólét ára az elhülyülés.

 

Hudy Árpád

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)

Mielőtt lemond a számára értelmét vesztett utazgatásról, 1949-ben, harminchat évesen, Dávila több hónapot tölt Európában. Jár Franciaországban is, ahol évekig élt a háború elõtt. De a viszontlátott gall táj nem nosztalgiát kelt benne, hanem egészen más érzéseket. A mesteri leírást érdemes teljes terjedelmében idézni:

"A francia vidék határtalanul boldoggá teszi a javíthatatlan közgazdát. A föld gazdagsága, a páratlanul termékeny talaj és mindenekelõtt a csodálatra méltó, alapos gazdálkodás, amely a legkisebb zugot sem hagyja kihasználatlanul.
Nyomaszt engem e látvány. A szépség és sokszínűség ellenére, amellyel a természet e tájakat felruházta, az embernek sikerült rájuk kényszerítenie egy idegesítő egyhangúságot. A megművelt parcellák könyörtelen téglalapjai engedelmesen követik egymást egészen a látóhatárig. A sorban álló fák egyenlő távolságban bújnak egymás mögé, vonalaik úgy váltakoznak, ahogy az autó elhalad mellettük, mint a tornász precíz, gépies mozdulatai. Amikor hirtelen megpillantunk egy kis erdõt, nem nehéz kitalálni, milyen praktikus célt szolgál a leigázott földön látszólag szabadjára hagyott darab. És a szőlők, misztikus fürtjeikkel a szőlők, amelyek ipari szigorúsággal borítják el a tájat.
Nem soká várat magára a pillanat, amikor vágyakozni kezdünk egy terméketlen és szabad földdarabra, mely mentes maradt az emberi munkától. E francia vidékek szánalmat keltenek. Leigázott, rabszolgasorba hajtott föld.
Természet, melyet maga alá gyűrt az ember. Legyőzött talaj, mely nem képes fellázadni; inkább hasonlít egy élelmiszergyárra, mint falusi, szent mezőre, hol a hajdani ember élt és dolgozott.
A mitikus Pomona gazdagsága tágas éléskamrává alakul, gabonával és zöldséggel. A vidéki Franciaország nem díszpark, hanem zöldségeskert.
E hatalmas élelmiszerkínálat láttán már csak meddő pusztaságokról, jeges csúcsokról álmodozom, a jólesően meleg őserdőről az én andesi folyóim mentén.
Nem tudom, honnan bennem ez az ellenszenv – velemszületett igénytelenség, vagy egy bizonyos janzenista zordság iránti szeretet, vagy talán egy szegény ország polgárának kényszerű visszafogottsága? Ó, ti régi Port-Royal-i ingoványok, ti kasztíliai pusztaságok, ó! az én rideg magaslataim.
A francia vidék tájai a parasztság végérvényes győzelmét szemléltetik.
A mű, amely 1789. augusztus 4-én kezdődött, a felgyújtott feudális archívumok szimbólummal terhes tüzének fényétõl megvilágítva, végülis bevégeztetett.
Egy teljes egészében megmûvelt ország, megművelt völgyekkel, lejtőkkel és folyópartokkal, keskeny házi kertjeivel és széles síkjaival, egy ország, melyet a parasztoknak az õket tápláló és megtartó föld iránti mérhetetlen szeretete őriz. E súlyos kalászok, e fényes levelek, e szőlőfürtök, melyek a buja őszi terheket készítik elő, mindez alakot öltött fáradsága millió mohó és szorgalmas életnek. Hajnaltól napestig munkálják ernyedetlenül a földet, mely végre az övék, és amelyet semmi sem véd immár évszázados sóvárságuktól.
Megszámlálhatatlan rovarnépesség vette birtokába Franci­aország földjét. Verítékük termékenyíti meg és gazdagítja azt. Ezek a mezők mind paraszti izzadságszagot árasztanak.
E ragyogó vidékeken, tiszta és lágy horizontokon, a dombok kedélyes hajlatán, ezen a harmonikus és bájos, diszkrét és világos tájon paraszti demokrácia uralkodik.”

A vidéki lakosság túlnyomó többsége tehát már nem a hagyományos világ régi parasztja, “aki agronómus, szakkönyvek és statisztikák nélkül tette rendre, amit a józan ész megkövetelt”, hanem – amint azt manapság a világ egyre több helyén tapasztalhatjuk –, lélektelen szakmunkás csupán. A természet, a föld, a termesztett növények és tenyésztett állatok végletekig haszonelvű, gépesített, vegyszeres és immár génmanipulált kihasználásának technikusa. De a földművelés és állattartás tudományos és gazdasági agyonracionalizálása nemcsak az élelem előállításának hagyományos – és ma már tudjuk: egészséges, környezetkímélő és nem utolsósorban falumegtartó, valamint ősi kulturális értékeket őrző – formáinak gyors pusztulását jelenti. Az alapok felszámolása csak kezdet.
 

“A civilizáció a végét járja, amikor a mezőgazdaság megszűnik életforma lenni, és iparrá válik.”

A modern korban a város totális győzelmet arat a falu felett. Egyrészt úgy – mint fentebb láttuk –, hogy a rá jellemző életmód, munkamenet, technológia, ritmus, mentalitás, szokásrendszer (illetve utóbbinak éppen a hiánya) átveszi az uralmat a legkisebb, legkevésbé urbánus településeken is. Északon és Nyugaton a hatékonyság és kényelem minden tárgyi tartozékával együtt, Délen és Keleten pedig jobbára még a technikai civilizáció legalapvetőbb elemeit is nélkülözve. Másrészt azáltal, hogy szerte a világon, a legfejlettebb országokban éppúgy, mint a legszegényebbekben, minden vallási, kulturális és ideológiai különbségtől függetlenül az emberek egyre inkább kizárólag városban, méghozzá minél nagyobb városban akarnak élni, vagy, ha nem akarnak is, csak ott, az agglomerációban találnak megélhetést.

“A legújabb kori történelem jelentős ténye a historikus számára az a hatalmas vállalkozás, amelyet a tizenkilencedik században kezdtek el és a huszadikban folytattak: az ember áthelyezése egy másik kozmoszba, új körülmények közé. Fejezzük ki ezt metaforikusan úgy, hogy az emberiség a falusi környezetből, ahol született és élt, városiba telepedik át, ahol a jövőben élnie kell. (…)    Ha az ember tevékenységét tulajdonképpen nem határozta is meg a természet számtalan hatása, mégis korlátozta és irányította azt. Most azonban az összes erő összjátéka helyett az emberi értelem olyan helyzetet teremt, amelyben mindegyik az emberi akarat alá van rendelve. A város, amelyben az emberiség napról napra jobban összepréselõdik, jelképe ennek a folyamatnak. A város, ahol nem különbözik a nappal és az éjszaka, nap és eső nem akadályozza vagy segíti a munkát, az évszakok lesiklanak az őket kizáró vastag falakról, az ember serénykedése egybehordja Dél és Észak gyümölcseit, a fajok összekeverednek és elveszítik lényeges vonásaikat.”

Az ember mindennapi életét, közösségeinek működését immár nem a természet, a környezet, a  hagyományok ősi, organikus szervező ereje alakítja, hanem absztrakt, mesterséges, önkényes rendek, rendszerek ellentmondásos halmaza, az önmagába fulladó törvénykezés, a sajátmagával sem boldoguló adminisztráció, az érzéketlen technológia, az élettõl elrugaszkodott, sokféle ideológia.   

“Az új kozmosz, amelybe a technikai intelligencia vezeti őt, lassanként puszta, üres tájként bontakozik ki az ember előtt, ahol minden létalapját elveszíti.
A tegnapi emberiséget ahhoz az emberhez hasonlíthatjuk, aki iránytű és evező nélkül sodródik a parttalan tengeren. Két­ség­te­lenül nem tudja, merre menjen, de ha tudná is, képtelen volna megtenni, azonban az áramlatok magukkal ragadják, a szelek hajtják előre, és egy napon vagy hajótörést szenved egy sziklazátonyon, vagy pedig eljut egy szigetre, mely virágkosárként emelkedik ki a habokból.
De ha egy hajót képzelünk ugyanerre a parttalan tengerre, ugyancsak iránytű nélkül, ám csodálatos módon megszabadítva az áramlatok hatásától és a szelek erejétől, és egy motorral, mely bármelyik irányba viheti, nem nehéz megértenünk, milyen kétségbeesettek utasai, akiket egyformán vonz, hív és csábít a látóhatár minden egyes pontja, de nem tudják, hogyan döntsenek, és attól félnek, hogy csak keringenek egyazon pont körül, vagy talán, míg azt hiszik, hogy haladnak, egy ironikus, állandó  mozdulatlanságnak vannak alávetve, hajójuk abszolut szabadsága és mozgékonysága által.”                                        

 

 (Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)

Fotó: http://www.glanzundelend.de/glanzneu/gomezdavilanotas.htm

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához  (1.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)