NAGYKANÁLIS – Ház a Gyülekezet-közben – MAJOROS SÁNDOR regénye, 3. rész

A két gyerek úgy is körülnézhetett volna, ahogy a jó gazda méricskéli az új szerzeményét. Nem tudták, hogy valójában ők ennek a háznak a tulajdonosai, mert a nagyanyám jó paraszti szokás szerint az adásvételkor a két gyerekre íratott mindent, fele-fele arányban.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

A regény 3. része

Mágikus pillanat
A kút és a kisfiúk
Hőstettért verés
Helyreáll a kéményhuzat
Váratlan leányszökés
 

Abban az évben annyira elhúzódott a tél, hogy az utolsó nagy havazás március elejére esett. A hidegtől meg a koplalástól legyengült varjak ekkor már mind beköltöztek a faluba. Kókadtan búslakodtak a kúpcserepeken, akár egy hosszú, unalmas mozielőadás fásult nézői, tömeges jelenlétükkel levegőt se hagyva a máskor oly dölyfösen magabiztos házigalamboknak. Rajtuk kívül nem terpeszkedhetett ott sem evilági, sem túlvilági teremtmény. Annyian voltak, hogy jutott belőlük az eperfák ágaira, a górék tetejére, meg az ilyenkor már köhögtetően penészes szárkúpokra is. Nyugtalanító tétlenségük sötét, ínséges idők közeledtét jelezte. Elég volt rájuk nézni, hogy az embert elöntse a bizonytalanság és a kétségbeesés furcsa üzemanyag-keveréke. Ezek az időtlen madarak rezzenéstelen nyugalommal várakozva csak azt lesték, mikor kerül egy marék kukorica a tyúkok etetőjébe, mert ilyenkor, mintegy cafrangosra tépett, sötét fergeteg, azonnal ott teremtek, és az utolsó szemig mindent kisajátítottak. Teljesen úgy viselkedtek, mint egy tartalékait vesztett, megszálló katonaság. Halálos pontossággal tudták, hogy az emberek nem fognak tégladarabokkal rájuk támadni, mert ezzel tetőik épségét kockáztatnák, a gyerekek pedig a mindent belepő hó miatt nem találnak kavicsot a parittyáikba. Bármit megtehettek, amihez kedvük támadt, és ezzel a magatartásukkal felettébb hasonlítottak arra az egyre riasztóbb és ugyanilyen varjúszerűen fekete seregre, amely ekkoriban a messzi Németföldön már javában próbálgatta Európa és a világ tűrőképességét.

De a varjak közt is léteznek különbségek: azok a boldog példányok, amelyek a tehetősebb gazdák udvarába tévedve szinte dúskáltak a földi javakban, tudomást sem vettek a nagy többség sanyarú sorsáról. Mert bizony a varjútársadalom derékhadának be kellett érnie a zsellérek gyengén füstölő építményeivel, amelyek közelében ocsú sem igen került az etetővályúba, nemhogy szemes kukorica. Legrosszabbul talán azok a példányok jártak, akik a Gyülekezet-közbe, Csáti-Szabó nagymamám frissen szerzett ingatlanába kvártélyozták be magukat. Ezen a didergésre inspiráló, istenverte helyen a disznóól, az istálló és a góré is kongott az ürességtől. Az ide tévedt varjak őslények hátán meredező tüskék gyanánt billegtek a tetőgerincen, tökéletes lemondással tűrve a márciushoz képest szokatlanul hideg szélfúvás hol durvább, hol elviselhetőbb, de mindig próbatételt jelentő támadását. Ha odalent mozgolódás támadt, mondjuk kinyílt a gangajtó és kijött valaki, csak a megszokás vezette le fáradt pillantásukat az udvarra.

Legtöbbször két kisfiút láttak kijönni, akik úgy buktak ki az eresz alól, mintha sütőlapáttal taszigálták volna őket. A lendület mindkettőjüket ledöcögtette a ganglépcsőn, de ott megálltak. Hunyorogva néztek bele az előttük szikrázó fehérségbe, amelyről akár azt is hihették, hogy nem egy hóval borított udvar, hanem maga a tenger. Könnyelműség lett volna csak úgy beleszaladni és nekifutásból ugrani egy hasast, mert ki tudja, mi rejtőzik a fenéken. Tengeri sünök, éles kövek, hegyes végükkel ágaskodó karók, pléhdarabok, féltéglák, cserépmaradványok és persze mély üregek, álcázott barlangbejáratok, amelyek a pokol kapujáig vezetnek. Nem csoda, hogy az udvar nagy részén még érintetlenül feszült ez a minden gyerek számára csábító fehér pokróc.

A nagyanyámat a lábnyomokkal elcsúfított udvar a legkevésbé sem érdekelte, de apám és Béla bátyám nem élt ezzel a pompás lehetőséggel. Csak ácsorogtak szerencsétlenül, nem tudván, hogy az udvar összetaposásával megteremthették volna azt a tradíciót, amelynek hiánya az én gyerekkoromban vált igazán fájdalmassá. Anyám elképzelései szerint a tiszta udvar – rendes ház aránypárhoz az érintetlenül hagyott hófelület is hozzátartozott. Nem tűrte el, hogy valamilyen gyerekes rögeszme miatt girbegurba ösvényeket tapossak magamnak, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy szalmahordó kosárral összehordjam és egy csomóba rakjam mindazt, ami az égi áldásból az udvarunkba jutott. Ha mégis elkapott a hév és a kilátásba helyezett verésre fittyet hányva elcsúfítottam az udvart, anyámat a tehetetlenségből fakadó sírás kerülgette, mert semmilyen misztikus kapcsolódással nem rendelkezett ehhez a kétségtelen aranykorhoz, amelyről 1938 márciusában sem apámnak, sem Béla bátyámnak nem volt semmilyen tudomása.

Abban a megismételhetetlenül mágikus pillanatban, amikor a Majoros fiúk először merészkedtek ki új lakóhelyük udvarába, anyám még csak hatéves volt, és a falu központjában egy sokkal tágasabb, élettel telibb házban lakott. Anyai nagyapám, Mohácsi András ekkoriban pedellus volt a Boza iskolában, amelynek udvarát kifejezetten csúszkálásra, rohangálásra meg egyéb gyerekes ökörködésre tervezték, és ennek jótéteményeit az öt Mohácsi gyerek – Maris, Zsofka és Eta néném, valamint Jancsi bátyám és anyám – akadálytalanul élvezhette. A két família ekkor még a kevésnél is kevesebbet tudott egymásról, bár a politikai iránt élénken érdeklődő, minden témában erősen vitaképes András nagyapám hallott a Zombor mellett történt halálos balesetről, és arról is, hogy Majoros Ignác özvegye visszaköltözött a szülőfalujába. Az is biztos, hogy András nagyapám ezt az ügyet nem intézte el egyetlen kézlegyintéssel, hiszen a Boza iskola srégen átall volt annak az Ungár-háznak, ahonnét a Mikszáth-regény Tóth Marija – becsületes nevén Ungár Piroska – származott. András nagyapám nem a felvilágosultságáról és a józanságáról volt híres, ezért egy pillanatig talán még meg is állhatott a mindennapi teendőiben – amikor a tanítás után olajjal kevert homokkal seprőzte a tantermek padlóját –, és az ablakon kinézve rajta felejthette a pillantását az Ungár-házon. Micsoda különös egybeesés! – tűnődhetett –, az a sofőr egy olyan emberrel együtt halt meg, akinek valami éteri kötődése van ezekhez itt, a szomszédban.

Ilyen kifejezést András nagyapám természetesen nem használhatott, de amikor gondolkodunk, kiröppennek belőlünk a szavak, mint az éhes varjak Csáti-Szabó nagyanyám háza fölött, és szabad, ellenőrizetlen kavargásba kezdenek. Bravúros mutatványok nélkül, minden erőlködést mellőzve siklanak, és bár úgy tűnik, néhányuk összeütközése elkerülhetetlen, az utolsó pillanatban mindig kikerülik egymást. Nemcsak ügyesek és magabiztosak, hanem fölényesek is. Nagy kegyesen azt is megbocsátják, hogy fölriasztottuk őket, mert tudják, hogy ennek a nekibuzdulásnak gyorsan vége lesz, és visszatelepedhetnek oda, ahonnét kirajzottak.

Lehet, hogy András nagyapám nem is a tantermet sikálta, hanem ezt a kései havat kotorta le a járdáról, amikor pillantása a szomszéd házra tévedt. Eszébe juthatott, hogy kedvenc kocsmájában, az iskolával pontosan szemben egzisztáló Két Galambban – csak a zsidó templom választotta el az Ungár-háztól – majd’ egy hónapig Kamjonkai Szemző Dénes halála volt a beszédtéma. Majoros Ignácról alig tettek említést. Neki nem volt más érdeme azon kívül, hogy idevalósi lányt vett el. Azt a kis szürke, keskenyszájú Csáti-Szabó lányt, aki olyan keveset beszélt, de minden vasárnap ott ült a templomban, mondogatták a fröccsözgető cimborák, közben értetlenkedve pislogtak egymásra. A nagyanyámat látásból sem ismerte senki.

A szó azt is kiforoghatta, hogy a Kamjonkai Szemzőknek volt egy régi, kínos afférjuk Ungárékkal. Erről a háború előtti dologról még könyvet is írt valaki, és az állítólag nagy port kavart. András nagyapám ezen a ponton kapcsolódott be a beszélgetésbe. Istentől megáldott tehetsége volt arra a csodára, hogy három mondaton belül bárkivel megtalálta a véleménykülönbséget. Nem a könyv itt a lényeg, hanem hogy Kamjonkait eltették láb alól, mondta, ellenvéleményt nem tűrve. Ezt mindenki tudja, ellenkezett vele az egyik cimbora, nyilván nem fizetett ki egy tekintélyes összegű váltót. Frászkarikát, tromfolt András nagyapám, ki az a bolond, aki megölné az adósát, mielőtt kiforgatnák a vagyonából a végrehajtók? Nem tudtok ti semmit! Maradjatok meg az eke szarvánál, parasztok! Egy kissé megfagyott körülöttük a levegő. Lassan a testtel, András, próbálta csillapítani a nagyapámat a könyvet emlegető ismerőse. Igaz, hogy nem tudjuk, ki és miért rendezte ezt a cirkuszt, de hogy a Kamjonkai nem volt ártatlan, az holtbiztos. Miféle beszéd ez? – kötözködött a nagyapám. Hát persze, hogy nem volt ártatlan. Rendszeresen átjárt Magyarországra, hozta-vitte a híreket, és ez sokaknak nem tetszett. Kiknek, András? Ha már elkezdted, fejezd is be! Mit fejezzek be? A mondókádat! Kiket gyanúsítasz? Én aztán nem gyanúsítok senkit! – tápászkodott fel a nagyapám. De amit mondtam, megmondtam. Akinek van esze, érthet belőle. Azzal felhajtotta az italát és büszkén távozott.

András nagyapám pontosan a századfordulón született, így már felnőtt fejjel érte meg az elcsatolást, aminek folyományaként szinte rákényszerült arra, hogy politizáljon. Ha nem ivott volna annyit, és ha az alkohol nem hozta volna ki belőle minden alkalommal ezt a kötözködő, undok frátert, talán többre viszi az iskolaszolgaságnál, ám ez a jellemhiba azt eredményezte, hogy a Boza iskola lett élete első és egyben utolsó rendes munkahelye. Öt gyerek büszke apjának mondhatta magát, és ebben az egészben a büszkeségen volt a hangsúly. Napi teendőit könnyen és gyorsan letudva, de a munka dandárját többnyire Dudás nagyanyámra meg a nagyobb lányokra, Maris, Zsofka és Eta nénémre hagyva, gyorsan átvonult a Két Galambba inni és politizálni. Abban biztosak lehetünk, hogy titkon és legbelül azért irtózott ettől a misztikus történettől, mert mint a nagy törvényű, kevély emberek többsége, ő is a végtelenségig gyáva volt. Egy komolyabb kihallgatást sem viselt volna el, nemhogy egy igazi, tétre menő vallatást. Áldotta a jó sorsát, hogy semmi köze sincs sem Ungárékhoz, sem ehhez a titokban visszasomfordált özvegyasszonyhoz, aki egyébként olyan ügyesen intézte a dolgait, hogy szinte eltűnt a föld színéről. András nagyapám sosem járt a Gyülekezet-közben, és meg volt győződve arról, hogy nem is fogja oda betenni a lábát. Hatalmasabbat nem is tévedhetett volna.

A két kisgyerek közben a tudatlanok boldogságával hódította meg az udvart. Rögtön ott tátongott előttük az ivóvizes kút. A megfeketedett káváról földi érő jégcsapok lógtak, a görgőre tekert kötelet meg teljesen belepte a zúzmara, mintha nem is kenderből, hanem jégvirágból fonták volna. A kút maga volt a megtestesült költészet, de apám és Béla bátyám inkább a góré környékén vizsgálódott. Ez az építmény farral a hátulsó, szájjal az első udvarban terpeszkedett. A ház előző gazdája olyan közel építette a szomszéd falához, hogy csak egy keskeny rés választotta el őket egymástól. A góré fehérre meszelt, tömzsi téglaoszlopokon állt, közöttük pedig ott halmozódott a paraszti élet teljes hulladéktára: a korhadt deszkáktól, a rozsdás abroncsokon, talicskakerekeken és egymásra tapadt, rothadó jutazsákokon keresztül minden idefért, aminek az udvaron nem maradt hely.

A kút és a nagykapu közötti területet egy öreg, terebélyes savanyúalmafa uralta, néhány lépéssel távolabb, a rozoga nagykapu irányában pedig kisebb testvérként nyújtogatta kacska ágait az a lassan növekvő, az én gyerekkoromat is jócskán megérő birsalmafa, ahová apám a kishúgom megszületése után hintát kötött. A két fa oltalmában, szinte a szomszéd ház falához tapadva helyezkedett el az a rusztikusan egyszerű ülőke, amelynek célja és egyetlen rendeltetése aligha letetett más, mint hogy langymeleg nyári estéken a ház gazdája innét gyönyörködjön a birodalmában. És valljuk be: volt is miben. Az ideköltözés nem éppen kedvező körülményeit kivonva és mellékessé téve ez a szűk, de szinte a felfedezés izgalmával csábítóan hosszú porta akár még szép is lehetett. A főépület teljes hosszúságát birtokba vevő gangot egészen az eresz magasáig benőtte a futórózsa, előtte pedig tulipánokkal, nárciszokkal és árvácskával zsúfolt virágágyás húzódott. Mindez természetesen a mostaninál sokkal kedvezőbb időjárási körülmények között, nyáron, jó időben. Ilyenkor biztosan kényelmes lehetett elüldögélni azon a két földbeásott akácfadarabon átfektetett deszkán, és a végigdolgozott nap jóleső leeresztettségével nézegetni az innét szinte égbe nyúlóan magasnak tűnő, majd egy méter széles döngölt falakkal büszkélkedő, erődítményszerű építményt.

A két gyerek úgy is körülnézhetett volna, ahogy a jó gazda méricskéli az új szerzeményét: mennyire egyenes a tető, hol repedezik a vakolat, pereg-e a festék az ablakokról. Nem tudták, hogy valójában ők ennek a háznak a tulajdonosai, mert a nagyanyám jó paraszti szokás szerint az adásvételkor a két gyerekre íratott mindent, fele-fele arányban. A történet szépsége ugyanaz, ami a furcsasága: Ignác nagyapám halála olyan billogot sütött erre a famíliára, hogy az többé soha semmit nem volt képes megbeszélni, és annak alapján bármiben dönteni. A nagy, folyamként hömpölygő hallgatások évei, évtizedei következtek, amelyek egyik hordaléka éppen a ház tulajdona körüli bizonytalanság volt. Béla bátyám az ötvenes évek közepén, röviddel az én születésem előtt gyorsan és könnyű szívvel távozott ebből – az addigra már valóságos istencsapásának számító – a fészekből, és rövid idő múlva a nagymamámat is magához vette. A Gyülekezet-közbeli ház innentől a frissen megházasodott apámra maradt, aki ettől a perctől úgy toldozta és foldozta, mintha csakis és kizárólag az övé lenne. Kalákában javítgatta a minduntalan megsüllyedő utcai falat, új beruházásokba kezdett, sőt, egy alkalommal tetemes állami kölcsönből az egész tetőt újjáépíttette, nem beszélve az évről évre visszatérő, tavaszi vakolásokról és kisebb- nagyobb felújításokról.  Az átok miatt, mert ez a jelenség nem lehetett más, képtelen volt megkérdezni a nagyanyámat, hogy mi is a helyzet a ház tulajdonjogával, vagy ha ezt a metakommunikáció és a sejtés furcsa egyvelegével mégis kiderítette, a hozzá képest, dúsgazdag, egyre magasabb rangú katonatisztté avanzsáló öccsét már végképp nem merte megkérni arra, hogy egy aprócska gesztussal mondjon le a házrészéről az ő javára. Apám előbb engedte volna levágni a kezét, mint hogy egy ilyen méltatlan kijelentés elhagyja a száját, pedig akkor már anyám is noszogatta. Neki nem kellett alanyi jogon cipelnie ezt az átkot, de belesodródott, ahogy az iskolából hazafelé igyekvő gyerek a pocsolyába, és innentől az ő számára sem volt menekvés.

De ettől a varjúkárogással megzenésített pillanattól mindez még messze volt. A hóban fagyoskodó nyolcéves apám például nem tudhatta, hogy a nagykapu mellett egy esővizes kútnak nevezett ciszterna rejtőzik. Ennek a felül alig negyven centi széles, de lefelé kiszélesedő, és végül több mint két méter mélységet elérő tartálynak az ajtaját nem tartotta zárva semmilyen szerkezet. Azon a zimankós márciusi napon még rémálom szintjén sem merült fel az a lehetőség, hogy néhány hónappal később az izgága Béla bátyám – máig nem tudni, miért – kinyitja majd ezt az ajtót, és valamilyen eszelős, ugyanakkor gyermekien naiv vágytól vezérelve beleereszkedik a vízzel teli üregbe. Még az is elképzelhető, hogy csak heccelni akarta a minden kihívástól irtózó apámat, de akárhogy történt, apám ekkor vitte véghez élete legnagyobb hőstettét: utánakapott a vízben csaknem elmerülő, a tettének súlyos következményeire akkor már jócskán rádöbbenő, de a ciszternából visszakapaszkodni képtelen öccsének, és addig tartotta, amíg a nagyanyám haza nem jött a munkából. Ez a családi legendáriumunkban kiemelt helyen szereplő esemény valamikor 1938 júniusában történhetett, mert a tavaszvégi, nyárelejei esők miatt a tározó majdnem a pereméig megtelt. Apám közel hat órán át fogta az öccse kezét, ami ugyebár emberfeletti teljesítmény egy kisgyerektől. Valamelyest könnyítette a dolgát, hogy Béla bátyám nyakig a vízben lebegett, és az egyébként sem jelentős súlyából sokat elvett a felhajtó erő.

A kerítésen belüli hőstetteket azokban az időkben többnyire veréssel honorálták, és ezt az íratlan szabályt Csáti-Szabó nagyanyám sem tolta félre. Miután kiráncigálta a vízből az ázott ürgeként reszkető Béla bátyámat, és meggyőződött róla, hogy az ijedségen kívül nincs semmi baja, ráhúzott egy hatalmasat a fenekére, majd beparancsolta a gyermeklélektani szempontból komoly aggályokat támasztó első szobába. Röviddel ezután a sarokban álló, taknyát a keze szárába dörgölő Béla bátyám odakintről hangos csattanást hallott, amelyet apám elnyújtott óbégatása követett. Megkapta nagyanyámtól a hősiességi érdemérmet. Te vagy az idősebb, miért hagytad, hogy megcsinálja ezt az őrültséget? Mars be a sarokba! – perlekedett az ijedtségtől infarktus közeli állapotba került Csáti-Szabó nagyanyám, aztán elszaladta a boltba lakatot venni.

A két gyerek eközben az egyetemes bűntudat közös nevezőjén szipogott a Krisztus szenvedéseitől terhelt első szobában. De Béla bátyám néhány perc múlva már fintorokat vágva, grimaszolva kuncogott az egészen. Apám válltól lefelé egyik kezét sem érezte, de ezt a világért sem árulta volna el. Összeszorított szájjal, hátratett kézzel állt a sarokban, és a falon talált repedést bámulta. A szeme sarkában gyülekező könnyektől alig látott valamit, de aztán megérkezett a rohanástól teljesen kifulladt nagyanyám, és rácsattintotta az aranyáron vett lakatot az esővizes kút fedelére. Most már megkönnyebbülhetett. Erről egy szót se, senkinek, súgta oda a fiúknak, miközben magához ölelte őket.

Aznap este nem az életet jelképező tejespohár foglalkoztatta, hanem ez a kis híján bekövetkezett tragédia. Nem lett volna szabad egyedül hagyni a gyerekeket ebben a számukra idegen környezetben! A veteményeskert végén is van egy öreg kút, amit teljesen körbenőtt a bukszus. Ha a kíváncsiság beviszi őket ebbe a dzsungelbe, akkor végük. Sanyika máma megmentette az öccse életét, de ez a történet egyszeri és megismételhetetlen. Ha már a Jóisten ekkora kegyet gyakorolt velük, hithű katolikusként fogja nevelni mind a kettőt. Gondja lesz rá, hogy ne szabotálják el a hittanórákat, és hogy vasárnaponként a tizenegyórás énekes nagymisén ők is ministráljanak. Ezzel nem lesz semmi gond, de kit állítson a fiúk mellé? Neki muszáj napszámba mennie, mert az a kevés pénz, ami megmaradt, kelleni fog a nyomozásra. Nem tudja senki, még a szülei sem, hogy ő nem adta fel a reményt. Biztos van ebben az országban olyan magándetektív, aki hajlandó beszélni azokkal a rendőrökkel, akik helyszíneltek a balesetnél. Ha valóban merénylet volt, a rendőrségnek tudnia kell róla. Annyi pénze nincs, hogy egy rendőrtisztet lefizessen, de a magándetektív is több a semminél. A szemközti szomszédokkal közösen járatja az újságot is, hátha abból is kiderül valami. Ez a vele egykorú házaspár teljesen az ő pártján áll. Egyszerű parasztok, jószerével ki sem mozdulnak a faluból, de a határjáró ember is többet lát, mint aki kotlós módjára bent kuporog a szobában.

Az a szomszédban lakó fiatalember az én időmben már csak az öreg, jajgatós Nagy Károly bácsi volt, aki szerette a cukros vizet. Sokáig azt sem tudtam, hogy majdnem meghalt az orosz fronton. De ’38-ban hol volt még az orosz front! Az előző nagy háború is egyre távolibb, halványuló emléke maradt azoknak, akik részt vettek benne. Nagy Károly bácsi ezt még megúszta, mert akkoriban kisgyerek volt, de negyvenegyben őt is elkapta a gépszíj. Ettől a pillanattól számítva valamivel kevesebb, mint három éve maradt a békés, jövőbe tekintő életéből, amelynek egy bizonyos pontján talán ez a fiatal özvegyasszony is tetszhetett neki, ha már felajánlotta neki a segítségét. A felesége – számomra a jóságos Nagy Maris néni – talán azért nem féltékenykedett rá, mert a nagymamámat a gyász önmaga karikatúrájává változtatta. Soha nem vált meg a Bajsán megtalált fekete kendőjétől, ami immár úgy festett rajta, mint egy ormótlan rohamsisak. Ebben a szerelésben próbálta az uralma alá vonni a Gyülekezet-közben vett házat, de az nem adta meg magát egykönnyen. Az első szobát melegítő, de a középsőből fűthető búbos kemence minduntalan visszaokádta a füstöt, mert nem volt férfi a házban, aki meg tudta volna vizsgálni a kéményhuzatot, hogy fölfedezze benne azt a föltehetőleg öngyilkossági szándékkal belebújt öreg varjút, amely a füst útját eltorlaszolta. A kényelmes cselédsorsból idevetődött nagyanyám nem szokott hozzá az ilyesmihez – Bajsán Ignác nagyapám viselt gondot a kályháról –, ezért az első telet inkább füstben, mint melegben húzta ki az egész hányattatásból semmit sem értő, folyton szipákoló gyerekeivel.

Aztán, röviddel az esővizes kaland előtt, mintegy varázsütésre helyrejött a kéményhuzat. Nem győzöm áldani Nagy Károly bácsi ügyességét, hogy megértette ezt a felé küldött, noszogatásszerű üzenetet, amely ebből a leírásból az időnélküliség csatornáján át eljutott hozzá, és egy hirtelen támadt ötlet képében megrohamozta. Talán ő maga sem tudta, mi vitte rá arra, hogy egy előre kitervelt pillanatban, amikor sem az özvegyasszony, sem a fiai nem voltak otthon, a nagykapun bemászva fölmenjen a padlásra és a kéményhuzatból kipöccintse az akkor már szurokgombócra emlékeztető madártetemet. Ha nincs ez a merész vállalkozás, a nagyanyám végképp kiábrándul ebből a helyből, és a lehető legrövidebb időn belül eladja a házat, hogy egy még szűkebb, még félreesőbb sikátorba költözzön. Ez a variáció számomra azt eredményezte volna, hogy soha nem ébredek fel abból az álom nélküli álomból, ahol az ember az élete megkezdése előtt tartózkodik. A döglött varjút kikaparó Károly bácsi az akció végrehajtása közben aligha gondolt arra, hogy ezzel a cselekedetével lényegében betöri ezt a Gyülekezet-közben makacskodó építményt, ahogy az öntörvényű, saját útját járó csikót szokták. Tény, hogy a nagyanyám kínlódásának egyik napról a másikra vége szakadt, és az is kiderült, hogy a csodálatos módon megjavult kemencében nemcsak a tepsis tököt, hanem a cipót is meg lehet sütni. Nagy Károly bácsi csak mosolygott ezen az egészen.

A középső szoba addigra már olyan mocskos volt, mint egy kovácsműhely. Mindezt még tetézte az ide nyíló, hátulsó szobának nevezett kriptaszerű zug, amelybe csak egy kispárna méretű ablak engedett be némi világosságot. De ennek a levegőtlen, sötét helynek megvolt az a határtalan előnye, hogy méter vastag falak vették körül. Ha tehát úgy hozta a helyzet, hogy menekülni kellett, akár ítéletidő, akár az ajtót, ablakot megkopogtató idegen beszédű jövevények elől, a nagyanyám ide visszavonulhatott a pereputtyával, és ha az ijedség dacára még maradt annyi ereje, hogy a ruhásszekrényt odatolja az ajtó elé, itt meglapulhatott addig, amíg nem jön meg a segítség. Szerencsére erre a végső, elkeseredett megoldásra soha nem került sor, leszámítva a nyaranta bekövetkező hatalmas, világvégét sejtető zivatarokat, amikor a villámok elől bújtak be ide mindhárman, halkan, de annál szaporábban imádkozva.

A középső szoba barbakán jellegét tovább erősítette, hogy a ház alatti pincének itt dudorodott ki a lejárata. Három, plafonig nyúló ormótlan lépcsőfok uralta az egész szobát. Polcnak szélesek, fekhelynek magasak, virágtartónak pedig túl terebélyesek voltak. Mindez azt jelentette, hogy a kemenceajtó és a pincegrádics miatt ebbe a helyiségbe egy sámlit sem lehetett úgy elhelyezni, hogy ne képezzen akadályt. A nagyanyám kukoricaszárral tömte a kemencét, ami a legkisebb mozdulatra is széttöredezett, ezért aki ide betévedt, bokáig járkált a harsogó ízékben.

Az első szobát viszont a kemence sajátította ki: közte és a Bajsáról ideszállított dupla ágy között csak a gyerekek fértek el, de ők inkább a kuckóba húzódva melegítgették a hasukat, ha erre alkalom adódott. Májustól a kemence téli jótéteményei teljesen feledésbe is merültek. A kuckóba összegöngyölt pokrócok és más haszontalanságok kerültek, ám ezt akkor már senki sem bánta.

Ezerkilencszázharmincnyolc szeptemberében Csáti-Szabó nagymamám középső húga, Lidus néném férjhez ment, és ez az esemény nem múlhatott el lakodalom nélkül. A család anyagi helyzetét tekintve ez csak afféle fapados lagzi lehetett, de a körülményekhez képest megadták a módját: Csáti-Szabó dédnagyapám erre az alkalomra bérbe vette a Két Galamb vendéglőt, ahová nemcsak a rokonságot hívta meg, hanem mindenkit, aki ismeretségi vagy baráti alapon számításba jöhetett.

Majoros Ignác gyászéve ekkor még csak a háromnegyedénél tartott, de ez nem mentette fel a nagyanyámat a lakodalmi részvétel anyagi áldozattal is járó kötelezettsége alól. A fiúknak egyforma fazonú rövidnadrágot és kabátkát varratott, magának pedig egy földig érő, bő fekete szoknyából és állig begombolható, ugyancsak fekete blúzból álló szettet, amely a már megszokott fekete kendővel kiegészítve a vendégsereg legriasztóbb jelenségévé válhatott volna, ha nem csatlakozik a kisegítők csapatához. Senki sem kérte erre, de úgy érezte, ott a helye. Látszatra ez csak egy jelentéktelen gesztus volt, de olyan drámai következményekkel járt, mint amikor egy égő házat látva, felebaráti szeretetből csatlakozunk a tűzoltókhoz, és odaveszünk. Csáti-Szabó nagymamám ettől a világtörténelmi szempontból közömbös szombat délutántól a gőzölgő, zsíros fazekak, az egymásra tornyozott lábosok, disznóvágás idején pedig a beles vájdling meg a gusztustalan zsigerekkel megpakolt fateknő specialistája lett. Még negyvenéves sem volt, de már az öregasszonyoknak tartogatott, alantasabb munkákat végezte. Sajátos auraként vette körbe a konyhai edényekből fölszálló nehéz, köhögtető pára, meg az udvar végében, a ganédomb közelében végzendő disznóbél-tisztogatás közben keletkezett tömény szarszag, amitől egyébként mindenki undorodott. Ezen a sorsfordító esküvőn készült egy fotográfia is, amely minden ékesszólásnál szebben beszél a nagymamám siralmas helyzetéről: a Két Galamb udvarán felsorakoztatott vendégsereg mögött, a fejek erdejéből éppen csak kikandikálva világít ormótlan sátorkendővel karéjozott, holdvilágszerű arca. Dacos elszántsággal tekint a fényképezőmasinába, mintha azt a jövőt látná, amelyben számára nem terem más, csak főzés, takarítás meg mosogatás. Ezen a képen mindenki sugárzik a boldogságtól, leszámítva Csáti-Szabó nagyanyámat meg a két Majoros kölyköt, akik riadt kabalaállatként szoronganak a kép jobb és bal csücskén. A napnál is világosabban látszik rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat az új ruháikban, és hogy nem nagyon fogják fel, mi történik körülöttük.

Könnyű eljátszadozni a gondolattal, mi minden alakult volna másként, ha a nagymamám nem konyhai segítőként, hanem jogait gyakorló vendégként vesz részt a ceremónián. Ez a jogosultság abból állt volna, hogy helyet foglal valamelyik asztalnál és türelmesen megvárja, amíg kiszolgálják. De ez a nyilvánvaló eltévelyedés sem számított helyrehozhatatlan tragédiának, hiszen az ilyesmi – gondoljunk csak bele – önmagunk előtt is bármikor letagadható. A fő gondot az a bizonyos fotográfia jelentette, mert az olyan volt, mint egy szerződés: amikor csak ránézett, mindig eszébe juttatta, mire vállalkozott. Nem hiába mondják azt, hogy a fotográfia az ördög palántája: csak akkor derül ki, hogy mi sarjad föl belőle, amikor már késő.

De azon a szombat délutánon más fontos esemény is történt. Amikor a nagymamám a mosogatóvizes vödörrel kiment az utcára, hogy a szutykot belezúdítsa a Két Galamb előtt folydogáló patakba, eszébe jutott, hogy a zsidó templom mellett, a hosszú házban azok az Ungárok laknak, akiknek egyetlen lányuk megszökött a semmirekellő Kamjonkai Szemző Gyulával. A nagyanyám szinte megbabonázva nézte ezt a valaha szebb napokat látott épületet, hiszen ha valaki, akkor Ungárék biztosan tudták, miféle üzleti vagy politikai ügyeik voltak a Kamjonkai Szemzőknek. Igaz, hogy Ungár Piroska nem sokáig bírta azzal a szélhámossal a házasságot, de Csáti-Szabó nagymamámnak úgy rémlett, született egy közös gyerekük is, aki – ha nem vitte el a paralízis vagy a torokgyík – most úgy húsz-huszonöt éves lehetett. Teljesen egyértelmű, hogy itt, ennél a családnál kell puhatolózni, legalábbis kezdetben, mert ha talál valamit, amin elindulhat, a nyomozás is egyszerűbbé válik.

Felvillanyozódva ment vissza a nagytestű, gyöngyöző homlokú szakácsnők közé, akik termetükhöz képest boszorkányos ügyességgel bántak a levesmerő kanállal. A menyecsketánc idején a nagyanyám már azt is tudta, mi lesz az első lépése ezen a talán nem is olyan hosszadalmas úton: az egyetlen fia halálába szinte belerokkanó, de még eközben is obeliszkként hajlíthatatlan anyósa szintén hivatalos volt a lakodalomba. Bent ült a terem legtávolabbi sarkában, fekete csipkékkel és selymekkel bevont riasztó múmiaként, amelynek csupán egyetlen szemsértő fehér megnyilvánulása volt: az a ritmikusan ismétlődő mozdulat, amikor keményített batiszt zsebkendőjét az orrához emelte. A nagymamám tudta, hogy Ignác nagyapám az anyját is pénzelte, és az öregasszony most anyagilag szinte kilátástalan helyzetbe került. Nem tudni, miért – talán mert Ignác nagyapámat lányfejjel szedte össze –, ezt a matrónát Petrás és nem Majoros Erzsébetnek hívták, és a temetés óta folyamatos levelezésben állt a nagymamámmal: Édes Juliskám! Kívánom, hogy ez a pár sorom a lehető legjobb egészségben találjon. Minálunk, Kúlán semmi újdonság nincsen. Magányosan, mély szomorúságban telnek a napjaim. Sokat gondolok rátok, elsősorban Terád, édes Juliskám. Hogy bírod egyedül ezt a mérhetetlen nyomást, ami rád nehezedik? Egyáltalán: bírod-e még? Ott van az a két kis neveletlen árva, és ezt ne értsd félre, Juliskám, nem azért mondom, hogy kritizáljalak, hanem mert ez a valóság. Ez a két kis jószág most kóstolgatja az árvaság ürmös poharát, édes Juliskám, de neked ugyebár dolgoznod kell, mi mást is csinálhatnál ott, falun? Van arrafelé színház, vagy legalább dalárda, ahová néha ellátogathatnál a gyerekekkel? Mert bármekkora is a fájdalom, muszáj, hogy nyitva maradjon egy ablak, amelyen át kinézhetsz a világra. Ezt próbálom magamnak is bemagyarázni, ha már úgy érzem, nem bírom tovább, és ezt az üzenetet küldöm át neked is, hogy érezd, és hogy tudd, én mindig veled vagyok. Ölel szerető anyósod: Petrás Örzse.

A nagyanyám könnybe lábadt szemmel olvasta ezeket a sorokat, mert nem érezte ki belőlük a valódi szándékot. Petrás Örzse azon mesterkedett, hogy ideköltözzön hozzá, ami önmagában még nem lett volna baj, hiszen a fiúk mellé úgyis kellett egy dada – gondoljunk csak az esővizes kalandra –, ám egy öregedő városi dámát ekkora klímaváltozásnak kitenni több volt, mint kockázatos. Semmi sem bizonyítja, de ettől még nagyon is hihető, hogy Csáti-Szabó nagymamám sosem veszi magához az anyósát, ha nincs ez a lakodalom, és nincs az a rögeszmés feltételezés az Ungár és a Kamjonkai Szemzők megfejtésre váró, közös titkáról. Mindezt az a bizonyos fotográfia is alátámasztja: jobb szélén a fekete sátorkendős fejével kikandikáló nagyanyám, bal szélén egy fonott karosszékben a királynőként hivalkodó Petrás Örzse, mint két odanyomott viaszpecsét szentesíti ezt az élethosszig szóló megállapodást.

Attól a naptól fogva, hogy az anyósa beköltözködött a Gyülekezet-közbe, a nagyanyám többé nem fantáziált az életet jelképező tejespohárról. Bevonult gyerekeivel az ablaktalan és levegőtlen hátulsó szobába, Petrás Örzse pedig a maga ízlésére formálta a szentképekkel teleaggatott elsőt. Átmenetileg mindenki megnyugodhatott. Az égbekiáltó szörnyűségek még várattak magukra.