Fa tengerben

„Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit.” – Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatják Indonéziából.

Fa tengerben
 

Biztosan tudom. Tudom, hogy csak ezért az egyetlen egy fáért utaztam. Minden más fontos részlet ugyan, de csak „részlet”. A fa hívott, én a fa hangját hallottam.

Vannak szent fák hazámban. A zsennyei ezeréves tölgy őseim falujában, a Balaton partján Rabindranath Tagore ültette fa, Budapesten a Margitsziget fái és még sorolhatnám. Ehhez foghatóan elszánt és makacs csak az ezeréves tölgy, amely azután is, hogy belecsapott a villám és kettétört, megmaradt fának, s utolsó karját még magasba nyújtva a következő tavaszon (ott voltam, láttam) minden jóslat, minden jövendölés, minden pesszimizmus ellenére újra rügyezett, újra zöld leveleket hajtott. Kétségbeesett és összetört pátoszával, torzan és megrendítően az a fa az én hazám: az ezeréves Magyarország. Széttörve, szétszakadva is képes újra zöldbe borulni, képes tekintélyt parancsolni, képes a tavaszra és az életre igent mondani. Bárki bármit mondjon.

Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit. Micsoda makacsság, elszántság kellett hozzá. A lélegzőgyökerek türelmes leleménye és a fa szívóssága, mely szembeszáll az örök tenger végeláthatatlan hullámzásával. Tenger? Hiszen valójában balról az Indiai-óceán, jobbról a Csendes-óceán ér itt össze, csak a szigetek öblei és a helyiek őserőktől való félelmükben adott elnevezései szelídítik őket tengerekké. Szemben Bali – az Istenek Szigete –, melyből messze kiemelkedik a Gunung Agung vulkánja.

A pillanat, amikor ezt a fát igazán meg lehet látni: a naplemente. Még a leghitványabb embernek is megdobban a szíve, ha látja a Nap izzó korongját a vulkán tövében, a tenger hullámzásába bukni. Talán kell hozzá némi szerencse és fantázia, hogy az ember mindezt a tengerben álló fa csipkéjén keresztül nézze. Az amúgy is varázslatos színű indonéz „soré” (napnyugta), ilyenkor mintha prizmába hullott fénysugár volna. Egyszerre absztrakt és konkrét, és a fához olyan festő kéne most, mint Hollan, vagy olyan elszánt fotós, mint Nádas, mert én szemlélve a fát a tengerben átadtam magam a pillanatnak teljesen. Elmerültem az extázisban, ahogy az ősi kawi költők a „langö”-állapotában – és megszűntem énnek lenni.

Később készített képeim hevenyészett képek, éppen csak igazolják, hogy igazat mondok, hogy láttam a fát a tengerben. Többre nem valók, mert nem adják vissza, amit talán egy kiváló festőnő, vagy egy kellő fantáziával megáldott rajzoló meg tudna ragadni. Még inkább egy zeneszerző! Nem elrugaszkodott gondolat, hogy egy kellően felkészült zeneszerző zeneművet, akár operát írhatna erről az egy fáról a tengerben. Három felvonás lenne, úgy képzelem, dimenziók zenéje, szférák harmóniája szólalna meg benne. Ki lenne képes megírni? Talán egy Stephan Micus, de feltétlenül javasolnám még neki is, hogy legyen a darabban gamelán – nem áll ugyanis semmi sem közelebb a fa hátterében folyamatosan hullámzó tengerhez zeneileg a gamelánnál.

Mert hiszen ez a fa ebben a tengerben, ezzel a konok elszántsággal és élni akarással, lélegzőgyökerekkel és lélegzetelállító naplementével, vulkánnal és szigetekkel, mégis viruló zöld lombkoronával számomra egyet jelent Indonéziával. Fa tengerben: nekem utat mutattál az életben. Megmutattad, hogyan oldhatom fel az énemet az extázis, vagy ahogy a kawi költők sokkal pontosabban mondták, a „langö”-állapotában. Megmutattad, hogy az élni akarás miképpen lehet szép, sőt, fenséges, nem csupán dacos. Fa tengerben, te megmutattad szépséged által, mire képes az emberi lélek, ha feloldódik a teremtés gyönyörűségében és kíméletlen erejében. De te, fa tengerben, te vajon ismered-e saját magadat?

Dicsérlek most és mindörökké.

Weiner Sennyey Tibor