Ugrás a tartalomra

 

Az apagyilkos generáció

„Nem úgy csúszott ki a vének kezéből a babérkoszorú, hogy letépték a fejükről, miként annak idején Petőfi tett Vörösmartyval. A vének nem osztogathatnak már babérkoszorúkat, mert nem is látják, hogy megszűntek apáknak lenni.” – Boldog Zoltán esszéje

 

 

 

Az apagyilkos generáció

 

Átaludtunk egy apagyilkosságot. Nem egyetlen apát gyilkoltak meg, és a tettesek is bűnszövetkezetben dolgoztak. A bizonyítékokat sem tüntették el, és módszerük olyan kifinomult, hogy még a gyilkosság ténye sem támasztható alá teljes bizonyossággal. Tettüket az irodalomban követték el, ezért cselekedetük tulajdonképpen nem is kelthet nagy feltűnést. Mindannyian írói mérce szerint fiatalkorúak, és a gyilkosságok óta töretlen lelkesedéssel dolgoznak.

Az ügy felgöngyölítéséhez távolabbról kell indítanunk, mert egy generációs összeesküvés szálainál az is érdekes lehet, hogy a vének hol hibáztak. Mert mindenképpen hibáztak, hiszen a megfelelően nevelt gyermekek nem fordítanak hátat apáiknak, hátba döfve, kiéheztetve, kivéreztetve őket.

A gyilkosság szálai abba a korba vezetnek, amikor a szerkesztők a postán kapott kéziratokat alaposan elolvasták, majd pedig döntöttek sorsukról. A szerző gyakran szembesült azzal, van még mit fejlődnie, és a levélben foglalt instrukciók alapján átdolgozta a szöveget, esetleg az egyik mappa mélyére süllyesztette, ahol érhet még egy kicsit, miután felsejlenek alkotójának szemei előtt a hibák. Esetleg a szerkesztői iránymutatások alapján csírájában elfojtotta magában a költőt, és ezzel talán megmentette az írói sorstól a fiatal értelmiségit – derék hivatalnok vagy vállalkozó lett azóta belőle. A szerző tehát rátekintett a válaszlevélre, amelyben az állt, költeményeit, sajnos, nem tudjuk közölni. Ha derék szerkesztővel volt dolga, még érveket is kapott, hibáit vastagon tálalva, amely az arcán lévő bőr vastagságával viaskodott. Nagyrészt az a pír győzött, amely a papíron olvasható iránymutatás után jelent meg a fiatal arcon. Ő pedig minden bizonnyal még egy esélyt adva magának ezután is elküldte egy-egy szerkesztőségnek a kéziratot. Miután onnan is jött az útbaigazító atyai szó, alázattal félretette a tollat, a szent fát. Jobb esetben a társadalom hasznos tagja lett, rosszabb esetben pedig irodalomtörténész, kritikus, újságíró vagy holmi népművelésben és tudományban hívő, de legalább kvalitásaival tisztában lévő firkász. Az apák tehát útbaigazították fiaikat, tekintélyük volt a gyermekek előtt – Isten tudja honnan és miért, de megtanulták és megtanították a fogalmat: szamárlétra.

Ma már idegenül hat a szó is: szamárlétra. A nagyszülők generációja használja arra, hogy egy-egy munkakörben, rangban a megfelelő időt kivárva kell előrelépni. Futni a köröket, amelyeken mindenki áthaladt. Írni az erőltetett verseket, a zötyögős novellákat, a szétfolyó cikkeket, fogadni a szerkesztői dörgedelmeket, majd néhány hónap kemény munka után publikálni az első írást. Utána írni, ha azt mondja a szerkesztő, van remény, és folyamatos munkával állandó munkatárssá válni, ha pedig eltelt a tanulóidő, akkor főmunkatárssá, szerkesztővé. Kikacagni az egykori botladozó írásokat, és példaként mutatni a következő generációnak, milyen jó, hogy nem jelent meg.

Mára azonban szétrohadt a szamárlétra, megette az idő. A gyerekek szétrúgták, mert rájöttek, hogy a szamárlétra régimódi, akár az apák, akik jegyzetekkel teletűzdelve küldik vissza a szövegeket, néha még azt a mondatot is megkockáztatva: megjelenésre nem találtuk alkalmasnak. A fiatal szerző ilyenkor rúgott még egyet a szamárlétra maradványaiba, netán barátait összecsődítve tűzre dobta a maradékot. A tűz lángjainál rituális táncot járt, és közben megszületett benne az apagyilkosság gondolata.

Az apagyilkosság pedig úgy vette kezdetét, hogy a gyermek már nem küldte el kéziratát a véneknek, akik döntenek írása felől, kiemelik erényeit, és szóvá teszik hibáit. Nem, a fiatalok maguk akartak lenni az ítészek, ezért összeesküdtek a vének ellen. Arról, hogy miközben csak magukra hallgatnak, titkokban lerombolják apáik házát. Nem volt szükségük a vénekre, hiszen szavuk csak addig mutatkozott fontosnak, amíg az általuk szerkesztett lapnak az emberek tekintélyt tulajdonítottak. De a lap drága lett, az írás egyre több és olcsóbb, bárhol hozzáférhető, mert bárhova feltölthető. Így aztán a fiatalok bandákba tömörültek, meghódították azt a területet, ameddig apáik szeme el sem ért. Közösségeket alakítottak, és a szamárlétra maradványainál járt táncuk alatt megfogadták, maguk lesznek az írás korlátlan urai. Csak egymás tanácsait fogadták meg, azt se mindig. Előbb jelent meg egy-egy vers blogon, közösségi oldalon, egy-egy portálon, mint hogy értő szemek észrevehették volna alapvető hibáit. Majd folyamatosan csiszolódott a mű, végül oda jutottak, ahová a türelmes munkafolyamat, a szamárlétra megmászása után érkezhettek volna. Mert ők egyben a türelmetlenek nemzedéke is, akik tudják, gyorsan kell élni, minél hamarabb befutni, publikálni, jelen lenni, mert az irodalom asztalfoglalási harc egy szűk kávéházban.

A türelmetlenek nemzedéke azonban arrogánssá is vált. Megalakította saját fórumait, felnevelte és most is folyamatosan neveli saját szerzőgárdáját. Az apák azonban máig nem tudnak mit kezdeni a szamárlétrát szétrúgó webkettes nemzedékkel. Mert közben a fiúk is apák lettek, szerkesztőknek és főszerkesztőknek nevezik magukat, mert van egy blog, egy portál, egy felület, amelyet kettőnél többen látogatnak, és oda ők teszik fel a szövegeket. Ők lettek az írások korlátlan urai úgy, hogy megkerülték saját alkotásaik megítéltetését. Így ma már könnyebbé vált a költővé-íróvá válás folyamata. Csak egy internetes felületre és pár, az apák irodalomrendszerében csalódott, hasonlóan frusztrált egyetemi barátra van szükség, és kész a lap.

Az apák hagyatékának eltékozlása azonban nem olyan egyszerű. Hiszen bármilyen heves is a lázadás, a saját lap a teljes, az apák nemzedékét követő rovatszerkezettel születik meg. A vének egy részét megölték ugyan, és az ellenük szervezett merényletsorozat most is folyamatban van, de a hozzájuk kapcsolódó hagyományfoszlányokat nem képesek megkérdőjelezni. Így belefutnak ugyanabba az akadémikus, köntörfalazó, langyos stílusba, amely gyakran csak beszél, de mondani nem mond semmit. Mert gyakran egyetlen céljuk: a saját hangjukat hallani és hallatni. És mivel az értő füleket, a véneket megölték, nem maradt senki, aki figyelmezetné őket: miért és hol hamis a hangjuk. Maguknak kellene ítéletet mondani a legfiatalabbak, hozzájuk fordulók, bennük bízók írásai felett – azzal a tudattal, hogy a szamárlétra már nem létezik. Azt elégették, és az újjáépítésénél alázatot kellene gyakorolni. Az alázat pedig a türelmetlen nemzedéknek nem erőssége.

Mi több, folyamatosan dúl bennük a düh. Ezt mutatja, hogy az online blog- és lapalapítások sorozata még egyáltalán nem áldozott le. Általában egyetemekhez kötődnek a kezdeményezések, és az ott alkotó fiatal egyetemisták műhelyként használják a felületeket. A vének tanácsának megkerülése tehát általánossá vált, mert a fiatalok tudják, a vének nem járnak kommentelni. A vének magánlevélben fejtik ki, mit kellene változtatni az íráson, hogy az még gördülékenyebb, kidolgozottabb legyen. A gyermek azonban nem bírja a kritikát, mert kioktatásnak vélni. Nem ad másnak a szavára, mert az gyengeségnek tűnik. Ennek ellenére szereti megfürdetni türelmetlen szellemét a hozzászólók nagy számának látszólag jelentőséggel bíró özönében. Véleményük azonban csak saját énképük formálása miatt fontos, és az ellenségesnek minősített hozzászólókkal ugyanúgy bánnak, mint az apákkal. Megölik őket.

Dühüket megfelelően tükrözi az a kifejezés, amelyet ma már bevett fogalomként használnak a kortárs irodalomkritikában. Ez a kötetdüh. A fiatal generációknak ugyanis nem elég a publikáció a saját webkettes felületen, a kiharcolt szerkesztői pozíció. Bár az apák elleni merényletsorozat folyamatos, tudják, hogy – ismétlem – az előző generáció felállította rendszert nem lehet teljes egészében felszámolni. Ezért minél előbb szükségük van az első kötetre, hogy bizonyítsák a még élőnek tekintett, de mesternek semmiképpen nem számító apák előtt: ők is melléjük sorakoztak. Felnőttek, írásaikat kiadták, ott sorjáznak könyveik a vének művei mellett, a róluk születő kritikák pedig együtt jelennek meg a meggyilkoltak írásairól szóló szövegekkel.

Már az előzőekből is látható, hogy mestert nem tűrnek meg maguk körül. Ismeretlen fogalom a patrónus, és aki mégis bevallaná, hogy rendelkezik egy vénnel, aki ítéletet mond szövegei felett, megmosolyogják. Még az is lehet, hogy a szamárlétra sorsára jut, és rituálisan kitagadják a csoportból. A közösséget pedig éppen ez a félelem, ez a frusztráció és ez az elutasítás köti össze.

Az apagyilkosság egyik fontos következménye, hogy ma már nincs írás, ami nem jelenik meg. Minden helyet talál magának, ha pedig mégsem, új fórumot nyitnak neki. A publikáció elmaradása lehetetlen. Így egy-egy szerkesztőségtől eltanácsolt szöveget biztosan viszontlátunk egy másik fórumon. Megszűnt a válogatás lehetősége, mert korábban az apák válogattak, de őket vagy megölték, vagy tervezik ellenük a gyilkosságot.

Az apák pedig ott hibáztak a legnagyobbat, amikor nem mérték fel a türelmetlenséget, az arroganciát, és főként azt, nincs szükség rájuk. Még pislákol a távolban egy kis maradék presztízsük – és néhány évtizedük. De meg fognak halni anélkül is, hogy a fiatalok kivéreztetnék őket. Így tenniük kell valamit, mert haláluk után a fiatalok vénné válnak – úgy öregszenek meg, hogy feledésre ítélték, amit megtanulhattak volna.

Nem úgy csúszott ki a vének kezéből a babérkoszorú, hogy letépték a fejükről, miként annak idején Petőfi tett Vörösmartyval. A vének nem osztogathatnak már babérkoszorúkat, mert nem is látják, hogy megszűntek apáknak lenni. Nem is látják, ki érdemelné meg az elismerést. Megfosztották figyelmüktől a fiatalokat, mert nem szaladtak utánuk, amikor azok kitörtek a kapun. Ma már nem az idősebbek avatják őket íróvá-költővé, hanem önmaguk fejére teszik fel a koszorút, a koronát. Odabiggyesztik nevük mellé a titulust, nem kell nekik asszisztálni. A webkettő kicsi napóleonjai ők, akik azt harsogják majd: „Nem én tépem le homlokodról, magad téped le a babért.” De akár azt is mondhatnák dühös őszinteséggel: „ideje van, hogy a régen vének / meghaljanak végre és suhancok / örüljenek a vérörvénynek”.

A leadben található kép, valamint a 2. és 3. illusztráció Lucian Freud alkotása.

Boldog Zoltán

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.