Az a baj, hogy az esszén gondolkodni kell
Végh Attila költőt, esszéírót, szerkesztőt kérdeztük a József Attila-díj apropóján.
Az a baj, hogy az esszén gondolkodni kell
Anélkül, hogy feszegetnénk egy életút-interjú kereteit, elárulnád, hogyan jut el valaki a Gödöllői Agrártudományi Egyetemtől a debreceni bölcsészkar filozófia szakáig?
Az agráregyetem ifjúkori botlás volt, magam sem értem. A filozófia – most, öreg fejjel nyomom a PhD-t – remélem, nem az.
Ha már filozófiát tanul az ember, azt hinnénk, inkább az elméleti és a metaszövegek (tanulmány, kritika, esszé) vonzzák. Bár újságíróként, esszéistaként és szerkesztőként is jelentős tevékenységet fejtesz ki, eddig hat versesköteted jelent meg. Hogyan kerültél szorosabb kapcsolatba a lírával?
1982-ben a szombathelyi, Garasin Rudolfról – fene tudja, ki volt – elnevezett laktanyában, az őrtoronyban írtam első versemet. Nagyon nyálas volt; arról szólt, hogy vadludak húznak annak a lánynak a szemében, akibe akkor éppen szerelmes voltam. Persze voltak előzmények. A legfontosabbat úgy hívták, hogy Eörsiné Hajdú Marianna. Ő volt a gimnáziumi magyartanárom, és mint minden zseniális tanár, ő sem csak magyart tanított, hanem történelmet, filozófiát, kultúrhistóriát, műveltséget. Engem akkor a Fradi-meccs, a csajozás és a sör érdekelt. De az időzített bomba végül, Szombathelyen fölrobbant bennem.
Az esszé manapság nem divatos műfaj, hiszen a toplistákat megnézve a próza vezet, utána következnek, messze lemaradva a verseskötetek, és végül az esszé-, tanulmány- és kritikagyűjtemények. Mi lehet ennek az oka?
Az ember úgy gondolná, hogy a posztmodern az esszé kora, az olyan gondolkodásé, amely meghaladja az objektív-szubjektív dichotómiáját, és amely eleddig biztosnak hitt dolgokra kérdez rá másképpen. Ezzel szemben az olvasókat valóban nem érdekli túlzottan az esszé. Lehet, hogy az a baj, hogy az esszén gondolkodni kell. Tehetséges olvasót igényel.
Feladatodnak érzed-e az esszé népszerűsítését? Lehetséges-e egyáltalán?
Nem érzem feladatomnak. Jó esszéket kell írni, remélve, hogy a víz kivájja a követ. Vagy még csak nem is remélve. Melózni kell.
Hogyan társult mindezek mellé a fotózás, a természetfotózás? Miért érezted szükségét publikálni természetfotóidat?
Az előbb hazudtam. Gimnazista koromban nemcsak a csajok, a focimeccsek és a sörök érdekeltek, hanem a madár- és vadfotózás is. Fotós „működésem” vízirigóval, bőgő szarvasbikával, dagonyázó vaddisznóval kezdődött. Aztán később rájöttem, hogy olyan képeket is készíthetnék, amelyek talán fejeznek valamit. Mert a vadfotózás – szerintem – nem művészet. Legfeljebb egy hangulat megragadása. A ritka hazai növényeket bemutató fotóalbumom terve úgy született, hogy néhány évig természetvédelmi őr voltam a Pilisben. Itt beleszerettem a vadvirágokba. Elkezdtem lőni őket, lett egy csomó dia. Gondoltam, ne vesszenek kárba.
A Magyar Hírlap kultúrarovatát szerkeszted. Egy napilapnál különösen kényes téma, milyen képet kapjon az olvasó a kultúráról, miként válogasson a rovatgazda. Milyen önállóságod van a rovat tartalmának összeállításában?
Nem a kultúrarovatot, hanem a hétvégi kulturális mellékletet szerkesztem. A rovat tartalmának összeállításában éppen annyi szabadságom van, mint minden más napilapos szerkesztőnek: vannak a saját ötletek, és vannak a kötelező dolgok. Ezzel nincs semmi baj.
A Magyar Hírlapban megjelent egyik korábbi írásodban eléggé elutasítóan fogalmazol az webkettes, kommentelhető felületekkel szemben. Szerinted ebben mutatkozik meg az értelmiség egy részének lecsúszása. Hogyan lehetne változtatni a kommentelési kultúránkon?
Sehogy. A „kommentelési kultúra” kifejezés önellentmondás.
Mennyire érzed úgy, hogy a Magyar Hírlap politikai kötődése szerepet játszott a József Attila-díj elnyerésében?
Semennyire.
2005-ben azt írtad, hogy „minden klikknek megvannak a saját kritikusai”. Mennyiben változott azóta a „magyar kritika lelke”?
Ha most megpróbálnék hazabeszélni, azt felelném, hogy az Ózonnal megváltozott. Ez egy olyan művészeti havi lap, amely megkísérli a művészetről való beszédet leválasztani minden sanda csüllengtől – politikától, klikkharcoktól –, és tiszta vizet önt a pohárba. Az Ózon persze csak néhány hónapja indult, alig ismerik. Hatásunk tehát ezen e téren még nincs.
Boldog Zoltán
Kapcsolódó anyag:
