Akkor még volt tarisznyásrák és bölcsész-etikett. Például, ha valakit kirúgtak december közepén egy kollégiumból, meghúzhatta magát mások kanapéján.

Akkor még

Akkor még nem volt nosztalgiánk. Akkor még vadak voltunk és önzők, mi, szelíd ördögök és az ember lányaira szomjas dühödt angyalok. Akkor még úgy éreztük, levehető az országról és népről a rontás, amit rákentek a századok, s majd mi, spontán mágusok fogjuk ezt a kényes műveletet végrehajtani. Akkor még nem jártak ilyen sokan az egyetemre, és akkor még fontosabb volt bekerülni, mint elvégezni. Akkor még volt remény arra nézvést, hogy egyszer majd minden más lesz, s végeredményben e reményünk beigazolódott, mert nagyon hamar minden teljesen más lett. Akkor még nem volt olyan, hogy akkor még. Akkor még volt tarisznyásrák és bölcsész-etikett. Például, ha valakit kirúgtak december közepén egy kollégiumból, meghúzhatta magát mások kanapéján. Akkor még volt olyan történészhallgató, aki zseniálisan nem csinált semmit, olyan életet élt, mint Borges novellájában a hallhatatlanok, s én őszintén csodáltam, hogy mennyit alszik, hogy nem jár be, hogy kéthetente mégis hazamegy anyuhoz kajért és némi pénzmagért, amit aztán megevett és elköltött az első pár nap alatt, hogy aztán ismét csak az ágyban feküdjön másfél héten át, mondván, így spórolja a legtöbbet. Csodálatos történészek voltak ezek, olyan elképesztő tudással mind a magyar és mind a világ történelméről, melyet csak és kizárólag a szigorlatok és kollokviumok szomorú zsűrije nem díjazott, pedig telis-tele voltak humorral és sajátos elképzelésekkel. Akkor még kinevették, ha valaki acélbetkósába fehér cipőfűzőt fűzött. Akkor ugyanis még nem volt ilyen, hogy szabad bölcsészet, csak szabad élet. Akkor még voltak törzshelyek, akkor még összejártunk. Akkor még az ember kócosan leülhetett egy asztalhoz és bár kócos maradt, de okosan állhatott fel, legalábbis azt érezte. Akkor még nem volt kérdés, hogy klasszikus műveltségre szükség van-e és az érték-e, akkor még csak az volt kérdés, hogy minket erről meg tudnak-e győzni. Akkor még meg lehetett a diákokat győzni. Akkor még a tanárok győzték meg a diákjaikat, és az ember akkor még akart tudni. Nem mondom azt, hogy most ne akarnának, hogy most ne győzködnének, vagy hogy különösen most ne lenne fontos a klasszikus műveltség, dehogy mondom, csak annyit, hogy akkor még. Akkor még egyszerre szívtuk magunkba a füst, a bor, a test örömeit, s másnap reggel minden gond és nyüszítés nélkül ismét beleharaptunk a tudás almájába. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberek... – és hogy ezt a poént ma már csak kevesen értik meg. Akkor még kiröhögtünk mindenkit, aki bármilyen hamis rendszert elismert vagy komolyan politizált. Akkor még nem sejtettük, hogy egyszerre mindenki elismer vagy megtagad, rendszeres lesz vagy rendszertelen, hogy aztán majd mindenki mindenben politizál. Akkor még szerettünk a JATE-klubba járni, bár rettenetesen undorított, ha hajnalban józanodva, érezve, hogy menni kéne már arra a kanapéra elájulni, hogy akkor még hozzátapadt a cipőnk talpa a padlóhoz, s volt abban a tapadásban kiömlött szesz, nyál, vér, ondó, és bűnök sűrű ragacsa, és aztán a hajnali utcán hazafelé fecskék repültek a gesztenyefák között, hogy akkor már az ember minden undort és bűnt elfelejtett, megújhodott a részeg hajnalon, szeretkezni vagy énekelni szeretett volna, holott már túlságosan is kész volt mindkettőhöz, s másnap áldotta magát, ha nem történt semmi. Akkor még az is jó volt, ha nem történik semmi. Az is jó volt, ha az ember csak olvasott, még jobb, ha írt, s ha írt, akkor még meg volt győződve róla, hogy remekművet írt, s elkezdte kínozni vele környezetét. Akkor még részegek, költők, zsenik és pernahajderek együtt kínozták a csillagokat azzal, hogy gyönyörködtek bennük, áldva és leköpve a civilizáció sötét angyalait, melyek beólálkodtak a hálószobákba villogó televízióikkal, hogy felfalják az intimitást. Akkor még el lehetett csábítani a másikat egy mosollyal és könnyedén megváltoztatta az ember egész napos programját. Akkor még nem voltak ennyire magányosak a nyári délutánok, akkor még hónapokra ottragadtak a diákok, és néhány fillérből éltek, mégis mámorosan. Akkor még nem volt mobiltelefon és internet, vagy csak alig, s nem mondom, hogy ez most rossz, csak azt, hogy álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el, hogy nem csörren meg, hogy nem ér el, hogy nem olvassuk, nem kedveljük, nem látjuk mással és máshol, hanem a sötétben tapogatózva, padsorból átlesve, utcán megállítva, bringáról integetve. Akkor még nem volt hiszti. Akkor még örültünk neki és a seggünket vertük a földhöz, ha leközöltek valaminket valahol. Különösen örültünk neki, ha véletlenül pénzt is kaptunk, amit elittunk, nőkre költöttünk, utazásra, vagy nagyritkán könyvekre. Költészetből származó jövedelmet ugyanis, akkor még ezt valamennyien jól tudtuk, csak elpazarolni szabad, és csak az életre. Akkor még voltak tartozásaink és nekünk is tartoztak. Akkor még nem számított olyan nagy bajnak, ha nekünk nem adták meg, s mi is csak később adtuk meg. Akkor még volt megbocsájtás. Akkor jött a városba egy kócos, Vas megyei költő, elborult és komor, de szép versekkel, s rögtön megszerettük, mert akkor még volt megértés. Akkor mutatta be nekem egy másik költő a húgát, s nagyon megszerettem bizalmáért, akkor még ugyanis volt bizalom. Akkor aludtam egy ágyban egy másik költővel, aki teljesen kétségbe volt esve, hogy biztos megdugom, mert Derek Jarman filmhetet szerveztünk a Grand Caféban, s akkor én biztos homár vagyok, mert akkor még lehetett ugratni egymást, s akkor még nem dugtam meg. Később sem. Akkor még dívák és pincérnők, kecses hölgyek kitartottja voltam, és nagyon szerettem volna úgy szeretni, ahogy csak később tanultam meg. Akkor még eszem ágában sem lett volna bocsánatot kérni mindezért, akkor még nem éreztem, hogy bárkit megbánthatok, ha utána ugrok a szökőkútba, fára mászok vele betrippelve, extasitól mámorosan szerelek vele mosógépet, négykézláb keressük szemüvegét, részegen udvarlok a csajának, dicsérem és átkozom ízlését, attól függően, melyik fáj jobban, akkor még ezek mind más és más emberek voltak, ma már tudom, hogy valójában bármi, amit másokkal szemben elkövetünk, ugyanazzal szemben tesszük, akkor még nem jutott volna eszembe, hogy bocsánatot kérjek, ha nem értek egyet, ha tiltakozok, ha látom, hogy nem jó vége lesz valaminek, ha csak élni és szeretni akarok, ha mélyen magamba akarom szívni az élet velejét. Akkor még nem kellett vasból és vérből gépszárnyakat kovácsolni magunkra a repüléshez, mert pihimadarak voltunk, egyszárnyú lények, akik összekapaszkodva repültek neki az égnek. Akkor még nem gondoltam azt, hogy lehetnek még hozzánk hasonlók ezen a földön. Akkor még nem reménykedtem úgy, mint most, s eszembe se jutott volna buzdítani és lázítani a később jövőket, azokat, akik máskor vannak ugyanott, hogy gyerünk, mire vártok, éljetek vadul és önfeledten, alkossatok és írjatok, ne féljetek attól, hogy jó vagy rossz lesz, engedjétek bele magatokat és éljétek meg. Akkor még nem akartam előbb suttogva mondani azt, hogy éljetek és alkossatok, hogy szeressetek és imádjatok, de most már legszívesebben ordítanám, hogy az ablakok beszakadjanak, hogy minden tégla megremegjen a falban, hogy a gátak átszakadjanak, ordítanám, hogy éljetek és alkossatok, hogy szeressétek egymást és imádjátok egymást! Akkor még nem gondoltam volna, hogy ordítani is tudok, és hogy minden őrületre és szürkeségre a legjobb válasz éppen az, amit mi zsigerből csináltunk. Ki gondolta volna, hogy az akkor még vad és önző, szelíd ördögök és az ember lányaira szomjas dühödt angyalok emberré lesznek? Gyerekeket tologatnak és számlát vezetnek, átutalnak és telefonálnak, lapot szerkesztenek és munkahelyet keresnek, szülnek és megbetegednek, kocsmát nyitnak vagy kocsmába járnak, józanodnak, folyton csak józanodnak, még akkor is, ha részegek. Ki gondolta volna, hogy pocakosodunk és kopaszodunk, hogy elismernek vagy el nem ismernek, hogy feleségeink lesznek és férjhez megyünk, hogy gyereket nevelünk és lakást veszünk, hogy autót vezetünk vagy repülőre ülünk? Ki gondolta volna akkor, hogy nem csak élni fogunk, hanem félni és reszketni, csöndesen ülni és szemlélődni? Ki gondolta volna akkor, hogy egymást majd egyszer nem fogjuk szeretni, csak azért, mert másról máshogyan, másképpen gondol? Ki gondolta volna akkor, hogy bármelyikünk is fontos, ki akart volna nyilatkozni és vezetni, ki akart volna mások sorsa felett dönteni? Ki ne akarta volna a saját életét élni? Ó, édes ifjúság, mért húzod be vámpír fogaidat, ha már belemeresztetted a szűz élet piros húsába? Mért nem maradunk meg kissé ifjúnak a próza révén, ha már megmaradtunk a versek által gyermeknek? Mi a nagy titok, hol az örök ifjúság forrása? Akkor még mindegyikünknek meglett volna ezekre a kérdésekre a saját válasza, s akkor még senki sem kételkedett volna saját és a másik igazában, mégha az gyökeresen ellentétes is. Akkor még az ellentétek vonzották egymást. Akkor még nem kellett volna mindezt leírnom, hogy emlékeztesselek benneteket, hogy milyenek voltunk.

Weiner Sennyey Tibor