Most még lehet kérdezni, felidézni, igaz, már nyolcvanhoz közel vannak a túlélők. Kevés az idő, de beszélni muszáj, festeni is, erre érzett rá a művész, valaki helyett teszi, helyettünk, akik nem mindig emlékszünk már a múltra. A festő finoman utal a jelenre, nem véletlen a tárgyválasztása, megőriz és teremt, a lehetetlenre vállalkozott, az eredetit akarta újrateremteni. A festményekkel új minőség jött létre, amely visszanyúlt a múltba, jelenné varázsolta azt.

Deák Csillag

Utólagos névcsere

A magyar hivatalos dokumentumokban anyja nevére kérdeznek rá. Nemes Csaba az apjáéra, aki ugyanazt a nevet viseli, de mégis más. Akárcsak a kiállításon megtekinthető festmények, amelyek nem azonosak az eredeti fényképekkel.
Elővesszük régi fotóinkat, kallódnak, dobozban, fiókban, fakulnak sérülnek, elmosódik rajtuk egy-egy motívum. Színtelen örökség. Fekete-fehér. Pillanatok, évtizedek kalodájába zárva. De a festő nem hagyja ennyiben. Ecsetével a jelenbe hozza, a fekete és fehér kimeríthetetlen változataival, majd később színekkel tarkítja. Időutazás, mozgás nélkül, kimerevítve, a pillanat, a tartalom nem retusált, inkább felerősítés, feloldás. A 60-as, 70-es évek képeit ismerjük fel, hiába simítják ecsetnyomok, vagy öltöztetik színek új köntösbe, esetenként hatalmas vászonra felnagyítva. Megkövesedett hírnökei a jelenbe lépnek, egy mai fiatal számára elképzelhetetlen élethelyzetekbe. Buñuel szól hozzánk a szószékről, az ő igéjét hirdetik.

Ne féljétek Buñuelt, kalappal a fején szónokol, a templom ablaka is ferdén áll, ki ne szálljon az istenkáromlás, maradjon titok. Kihez is beszél ez az őrült, nincs nagy baj, talán üres a templom, senki se térdel, felejtsük el, esetleg fessük át a képet.
Jók a címek. Népies modernitás, ez fából vaskarika, amikor mindennek az ellenkezője volt igaz, vagy az sem. Nemes Csaba úgy tesz, nem is egy képen, mintha naiv festő lenne. Rousseau, a vámszedő, lesüti szemét, itt csalás történik. Szándékos az esetlen ecsetkezelés, a festő ezzel is jelzi, nem biztos abban, hogy meg tudja idézni a visszavonhatatlan múlt sivárságát, tehetetlenségét, álszentségét, a felelőtlen és kegyetlen felelősségrevonásokat. Kérdés, mit és mennyit szabad hozzátenni, mi lehet a Sorok közötti beszéd tétje. A festmény három alakja, mintha szégyenpadra vonták volna a feltételezhetően megrendezett gyűlésen, a negyedik, felnagyított figurának csak kontúrját látjuk, nincs arca, nem is lehet, ez nagy bűn lenne.

Cigányok állnak omladozó házuk előtt, a múlt és a jelen nélkülözéseire a félelem árnyéka vetül. A Nemhallgatás, ami beszédet jelenthetne, de milyen szavak hangzanak el a már szinte felnőtt, de úttörőnyakkendős szájából? A szülők hallgatnak, illetve elhallgatnak dolgokat, csak egy kép van a falon, nincsenek képben. Asztal és hatalmas cserépkályha talán a családi tűzhelyet jelenthetné, de ehhez nemhallgatás kellene a szülők részéről is, de ők hallgatnak, menthetetlenek.
A Ki ad maszkot című képen álarcos alakot látunk, azt hiszi, elbújhat a hegesztőszemüveg-szerű maszk mögé. Öltözete kicsit Picasso Harlekinjére emlékeztet, csak kevésbé csinosra festve, áll az üres lépcsőházban, nem tudni miért, hova megy, miért kell neki a maszk, nem is fogjuk megtudni.
Gyere ide és takarodj, ikerképek. Az egyiken szavaznak, mindenki felemeli a kezét, egyhangúan, hogy is lehetne más hang, mikor csak egy létezik, a megengedett. Minden zöld a képen, mégis lehangol, akár a sötét tónusú krumplievők van Goghnál. Itt nem a krumpli hiányzik, hanem a szellemi táplálék. A zöld nem a remény szimbóluma. A másik képen minden sárga, A felszólalást nem tudjuk kommentálni.
A Zárszámadás kísérteties figurái, a fekete-fehér színkezelés monumentalitása Fehér László képeit villantja be, A fekete ököl és A demonstrálók, akiket kordon kerít be, kissé didaktikus megfogalmazások.

De szerencsére jönnek szubtilisebb alkotások, ilyen A lappangó diktatúra előérzete című kép. Vánnyadt alak áll a tájban, megkonstruáltan bizonytalan ecsetvonásokkal tarkított képben, csak a zöttyent, félig üres hátizsákja piroslik, akár egyéb is lehetne, permetezőgép, pokolgép, de mi a fenét robbantson, házak elmosódott körvonalai, egy tartályszerűség, akár betonkeverő is lehetne, de minek és mit keverjen, ott áll az alak, hó hull, el van havazva, a talajon átlátszik a kiszáradt aljnövényzet, út sehol, merre induljon.
Mégsem volt magányos az élet ebben a korban. Van Buszkirándulás, valószínű vállalati, ahol megbecsülik a dolgozókat. Sok férfialak, amint épp leszálltak a buszról, sehol egy nő, vagy jókedv, a férfiakon kalap, hát ki is viselné, ha nem ők, akik utaznak, kirándulnak. A hatalmas képen a festő, nem beazonosítható módon, fekete sávot festett a kép aljára, a férfiaknak nincs lába, nem tudnak járni, csak ha viszik őket, láb nélkül hogy haladjanak, pedig menni kellene.
Vajon mennyire és hova haladtunk az elmúlt évtizedekben, ha a cigány képeket nézzük, jottányit se. Nemes Csaba azonban nem áll meg itt, már nem apja régi felvételeit igazítja ütősebbé, hozza közelebb hozzánk, hanem nehezebb feladatot vállal, saját fényképeit teszi még aktuálisabbá. Képek palimpszesztje. Látni, láttatni kell, hogy mi van mögöttük.

Kölüs Lajos

Vigyen el a hűség

Hogy fénykép utáni festményeket látunk, nem is sejtjük. Természetesen előolvastunk, és tudjuk, a cím elárulja, beavatásban lesz részünk. Nemes Csaba apja Nemes Csaba.
Az öntükörkép példája. Egyszerre van jelen az átírás, az újraírás és a fordítás. Új hangon szól hozzánk, mert a hasonlóság nem jelenti a genezis megőrzését, hanem átértelmezi, kiragadja korábbi valóságából és látvánnyá nemesíti a fényképet és a rajta lévő alakokat, tárgyakat. Koherens egészet hoz létre, a mögöttest mutatja meg, ami nem látható a fényképen, csak a tudatunkban jelenik meg, legyen az zárszámadás, bevallás, vallatás, önkéntes beszéd, kiűzetés a paradicsomból. A tét az, hogy meg tudunk őrizni egy más korban született és létező érzést, tekintetet, mozdulatot, azonosulni tudunk-e azokkal az emberekkel, akik kiszálltak a buszból egy kiránduláson, ott voltak az adótorony tövében, kicsiny alakként, eltörpülve, beleszakadva valami ismeretlen világba, amely körülvette őket.
Buñuel a szószékről lengeti kalapját, mond valamit, de nem értjük, csak örömteli arcát látjuk, isten házában mer szólni, híveket nem látunk, magunk vagyunk és leszünk hívekké. A kép elé lépünk, és találgatjuk, mi mit mondanánk most, ha egy szószékre állnánk. Szabadságvágy árad a képről, egy kép átírásából hogyan lesz más üzenet, mint a fényképen. Nem fikcióval állunk szemben, és nem is fiktív történeteket látunk. Nincs jelen a fénykép, de ez csak látszat, átváltozik és újraéled a festő keze nyomán, aki a folytonosságot és annak hiányát is jelzi, foltokat, pacákat ejt. Nem feledjük Buñuelt, ha ezt tennénk, magunkat felejtenénk el.
Nemes Csaba nagy megőrző, megragadja a lehetetlen élet kicsinységét, kiszolgáltatottságát, pl. Egy lappangó diktatúra előérzete a fagyos tájjal, megidézi a kort, a szereplő magányosságát, hidegségét, látni a hordót, amelyben nyáron felmelegszik a víz, most haszontalan tárgy, a fák mögött megbúvó házzal, ahová nem vezetnek nyomok. A hó vajsárgája a gazra utal, olyan televényre, amelyből tavasszal terem csak valami zöld, az egész haszontalan, kerítésen kívül van, gazdátlan táj, hiába áll ott a kiránduló, semmi sem változik, nem az övé, bár azt mondták neki, minden az övé. Tanácstalanul áll.
 A Sorok közötti beszéd dermedt csendje és az alakok hallgatása jelzi, valaminek részesei, nem fogja el őket a katartikus érzés, gyászosan és meredten állnak, nem önmaguk, csak papírmasé, sorok közöttivé válunk érzéseinkkel, gondolatainkkal. Hazugság és igazság hadakozik bennünk, és már nem tudjuk, hol van a határ, honnan nevezünk valamit hazugságnak (Zárszámadás) és honnan igazságnak (Gyere ide, takarodj!). Félbehagyott világban élünk, a cigánytelep bevakolatlan házai előtt állunk mi is. Befejezetlen az épület, akár az életünk, amelyet nem érzünk a magunkénak, hagynánk a fenébe, de mégis a mi életünk, megyünk az adótoronyhoz, ahol még érzünk valami szabad levegőt, ha gyakran zavarják is az adást, színesek vagyunk, kékek, pirosak, vagyis boldogság járja át a lelkünket, akkor is, ha melegítőruhában járunk-kelünk, mert csak erra futja.

Nemes Csaba újraalkot, új házat épít a régi romokból, és nem titkolja, nincs nosztalgia benne, akkor sem, ha éppen a gitáros fiút festi meg, a zenét, amely táncra bírta lábainkat, ahogy a mai fiatalok is idővel visszaemlékeznek majd a technóra, rockra és más zenére, dübörgésre, zajra, fülük egyre gyengébb hallásával. Most még lehet kérdezni, felidézni, igaz, már nyolcvanhoz közel vannak a túlélők. Kevés az idő, de beszélni muszáj, festeni is, erre érzett rá a művész, valaki helyett teszi, helyettünk, akik nem mindig emlékszünk már a múltra. A festő finoman utal a jelenre, nem véletlen a tárgyválasztása, megőriz és teremt, a lehetetlenre vállalkozott, az eredetit akarta újrateremteni. A festményekkel új minőség jött létre, amely visszanyúlt a múltba, jelenné varázsolta azt. Jelen van a múlt. A jelen múlttá vált.
Ha félsz, a másvilágba írj át – írta Kosztolányi. Nemes Csaba nem fél, átír, átfest a másvilágba.
 

Nemes Csaba  Apja neve: Nemes Csaba című kiállítása megtekinthető 2012. február 2.–március 31.
Knoll Galéria 1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 10., Tel.: +36-1-267-38-420