Az olvasó mint diktátor

ÁLLÁSPONT

A Jelenkorban megjelent Térey János-esszé nyomán a folyóiratban vita bontakozott ki Nemes Nagy Ágnes személyéről és költészetéről. Hernádi Mária ismerteti a véleményeket és kifejti saját álláspontját.

Az olvasó mint diktátor

A Jelenkor 2012 márciusi számában Nemes Nagy Ágnes születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán közölte Térey János A nagyasszony című vitaindító írását, amelyhez ebben a számban öten szóltak hozzá (Schein Gábor, Bán Zsófia, Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna), a következő, áprilisi számban pedig még hárman (Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Turi Tímea).

Cikke főbb felvetéseit Térey János már a Rózsaszín szemüveg című, női írókról szóló beszélgetéssorozat Nemes Nagy Ágnes-estjén megfogalmazta. Az irodalmi kerekasztal-beszélgetés persze más műfaj: lényege a problémák spontán felvetése, kimondása, s ehhez képest kevésbé fontos a logikus kifejtés, a meggyőző és korrekt érvelés. Egy neves irodalmi folyóiratban megjelenő, neves író által írt vitaindító esszében viszont már annál fontosabb. Térey János írása azonban nem felel meg ennek az elvárásnak: a gondolatmenet csapongó, kiforratlan, inkább hangzatos, megbotránkoztató állítások láncolata, melyeket azonban nem követ világos és meggyőző bizonyítás. Ennek egyik oka – ahogy erre Szabó T. Anna is rámutat –, a Nemes Nagy Ágnes-életmű felületes ismerete, ami Térey cikkében nem egyszer „félreidézést” eredményez. A szerző úgy emel ki mondatokat, szókapcsolatokat Nemes Nagy verseiből, ahogy szektások idézik a bibliai helyeket: szövegkörnyezetükből kiragadva, s így eredeti értelmükből, jelentésükből kiforgatva, saját céljai szolgálatába állítva azokat.

Természetesen nem a botránkoztatás ténye a probléma Térey cikkével. Az irodalmi diskurzusnak, az írói életművek befogadás-, újraértelmezés-, vagy éppen felejtéstörténetének természetes, egészséges velejárója a kétely, a megkérdőjelezés, a kritikus újraolvasás. A piedesztálra helyezés hosszú távon nem feltétlenül járul hozzá ahhoz, hogy az olvasó és a szöveg kapcsolata élő maradjon. Egy életmű csak akkor tudja megőrizni elevenségét, ha a mindenkori párbeszéd terében áll: ha lehet kérdezni tőle, faggatni, ellenkezni vele, akár lázadni ellene. Ahol az olvasó nem kérdezhet és kérdőjelezhet, ott nincs beszélgetés, ott diktatúra van. Nem mindegy azonban, hogy kérdéseinket és kérdőjeleinket hogyan, és főleg: milyen szándékkal tesszük fel, illetve ki. Ha a figyelmes kíváncsiság és a megérteni akarás helyére a felületes ítélkezés és a türelmetlen értetlenség lép, az olvasó saját maga válik a szerző diktátorává.

Téreyk

Sajnos éppen ennek lehetünk tanúi Térey János cikkét olvasva. Nemes Nagy Ágnes költészetének valódi profiljával, karakterével szembehelyezkedve a szerző a következőket várná el az életműtől, illetve magától a szerzőtől: legyen kevésbé önkritikus, különösebb mérlegelés nélkül adja ki a kezéből kiadatlan verseit is, legyen a műveiben sokkal több úgynevezett „személyes” vonatkozás – ahogy Térey szerint egy nőíróhoz illik (mit is jelent a személyesség?) –, beszéljen többet és „őszintébben” (mit is jelent az őszinteség?) magáról, érzelmeiről, különösen pedig a szexuális életéről, ahogy ezt például egy másik írónő, Sylvia Plath, igen dicséretes módon megtette. Beszéljen a testiségről nyíltan és kendőzetlenül, ne metaforákba burkolva. Ne „ijedjen meg” és ne „visszakozzon” az égető és kényes témáktól. Ne rejtsen el magából lehetőleg semmit. Szüljön gyereket. Ne akarja saját maga meghatározni és kialakítani írói imázsát (ezt majd megteszik helyette mások?), és ne legyen ennyire határozott véleménye más írókról, mert ez megint csak nem illik egy nőhöz. Ne merészeljen az irodalmi élet hatásközpontja, irányítója, és irodalmi „pártvezér” lenni, és főleg ne sajnáltassa magát, mert „úgynevezett hallgatása” ellenére azért mégiscsak elég ismertté és híressé vált. Ne „fojtsa el” az érzelmeit, indulatait, és ne „kozmetikázza” a verseit. Olvasó-vendégeit ne csak takarítás után engedje szöveg-lakásába. Szerepeltessen költeményeiben több embert, ne csak tárgyakat és tájakat. Ne ragaszkodjon költői szerepéhez, ne akarja életművét szoborrá faragni. Ne „komolykodjon”, ne legyen ennyire tudatos sem költőként, sem pedig emberként, mert ez sem nőies. Hagyja a csudába a „fennkölten sprőd” babitsi magatartásmintát, annak örökségével, a „fóbiás-szorongásos pedantériával” egyetemben, főként pedig felejtse el a tárgyias költészet programját, úgy, ahogy van, és írjon tisztességes vallomásos verseket, ahogy egy női költőhöz illik, ne különcködjön itt nekünk.

Képzeljünk el egy jelenetet: Nemes Nagy Ágnes kezdő, fiatal író, aki felkeresi alkotásaival a tekintélyes és tisztelt Térey Jánost. Az idősebb írótárs a versek elolvasása után a fenti tanácsokat és utasításokat adja a feltűnően csinos, fiatal költőnőnek. Ha az elképzelt Nemes Nagy Ágnes ezeket a tanácsokat megfogadja, bizony sok minden lehetett volna belőle, csak éppen Nemes Nagy Ágnes nem. A helyzet persze éppen fordított: a fiatal író fogalmazza meg elvárásait a tekintélyes és idősebb, sőt, már elhunyt írótárssal szemben. Vajon honnan a fiatal író csalódottsága és értetlensége?

Felmerül a már-már etikai színezetű kérdés, hogy meddig mehetünk el olvasói elvárásainkkal, hol van a határ. Számon kérhetjük-e egy írón azt, hogy önmaga maradt, vagy hogy pontosan az lett, ami lenni akart? Megkövetelhetünk-e tőle olyan magatartást, költői attitűdöt, amellyel egészen egyszerűen már nem ő lenne? Érdemes itt idézni azt a Szabó T. Anna által is ismertetett interjúrészletet, amelyben Nemes Nagy Ágnes maga beszél erről a kérdésről: „Nem fosztom én meg magam az égvilágon semmitől, amikor szikárra próbálom faragni a verseimet, mert én arra vágyom, nekem az az örömöm, én azzal fejezem ki magamat. Hogyha én a maga mintája szerint engedném szabadon, a világba hömpölyögni a belső monológomat, az nekem nem volna kielégítő. Úgy érezném, hogy az nem én vagyok.” (Írószobám) A Mezei Andrásnak adott hajdani válasszal Nemes Nagy Ágnes mintha Téreynek is felelne.

A Jelenkor vitája tehát valójában nem vita, főleg nem irodalmi, hiszen a vitaindító cikk nem irodalomról, még csak nem is Nemes Nagy Ágnes személyiségéről szól, hanem egy csalódott és értetlen olvasóról. Megjegyzem, Térey János kiváló író és hozzáértő irodalmár, tehát feltételezhetően kompetens, szakavatott olvasó. Ebben a cikkében mégsem az olvasói-írói tudása, érzékenysége, hanem valamiféle komplexusa körvonalazódik, melynek alapja a női nemmel szemben támasztott elvárások sora, vagyis egy meglehetősen sztereotip nőkép. Ezt kéri számon Nemes Nagy Ágnesen. Emellett érezhető a késő modern, újholdas líra elleni támadása, amit egy egész más költészeteszményt valló író persze megengedhet magának, de fenntartásait és ellenvetéseit itt is ütköztetni, igazolni, bizonyítani kellene, „övön aluli” ütések helyett korrekt érveléssel.

Mielőtt ismertetnénk a vitaindítóra reagáló hozzászólásokat a márciusi lapszámból, lássunk egy összefoglalót a diktátor-olvasó (Térey) ítéletmondó „diagnózisából”. Nemes Nagy Ágnes írásai szerinte „tömörek és szárazak”, költészete „hideglelős és steril”, verseinek téli fái „bosszantóan katonásak”. Még a testi szerelemről szóló verse, A szomj is „borzongó, ideges és aszexuális”. Személyisége viszolyogtatóan „nagyasszonyos”, „kimért, feszes, feszült”. „Nyugtalanságát fegyelmező nagyasszony, aki elfojt, mondatokat és gesztusokat takarít meg.” „Komoly kozmetikázás”, „lelki meddőség” érhető tetten abban, ahogy „megijed a túl égető témától, visszakozik”. Sebezhető, sebzett, sértett és komolykodó figura, aki folyamatosan védekezik, „szembenállás-pszichózis sújtja”, idegesen rejtőzködik, görcsösen hárít. Irodalmi pártvezérként úgy jelenik meg, mint pók a hálója közepén: áldozatokra les.  Írótársaival szemben lekicsinylő és kirekesztő. Képmutatóan és mereven ragaszkodik a maga által felépített szerepéhez, skatulyájához. Abból pedig, hogy feltehetően szerette a macskákat, Térey szerint arra lehet következtetni, hogy mizantróp alkat.

Az első hozzászóló, Schein Gábor, igyekszik tágabb kontextusba helyezni a vitát: „A társadalmi nem nyelvi megjelenítésére és az értelmiségi magatartásválasztásra vonatkozó kérdésekkel közelíteni Nemes Nagy Ágnes költészetéhez nemcsak indokolt, de szükséges is. (…) Térey János esszéje azonban (…) nem viszi előrébb az erről való gondolkodást. (…) az esszé véleményem szerint elnagyolt képet fest Nemes Nagy Ágnes értelmiségi magatartásának történetéről.”

Bán Zsófia mint Nemes Nagy Ágnes egyetemi tanítványa emlékezik vissza tanárára, s száll vitába – személyes tapasztalatai alapján – Térey véleményével: „Játékos volt, odaadó és kíváncsi, ránk, huszonévesekre. (…) Nem fölülről beszélt, nem a nagyasszony ült ott (…), hanem valaki, akiről úgy tűnt, tényleg érdekli az, aki vele szemben ül. Amitől az embernek végül tényleg megoldódott a nyelve. Amitől lehetett vele, számomra máig maradandó élményként, beszélgetni.” Ez a kíváncsi odafordulás, játékosság, a beszélgetés szeretete, a mindenkori Másik iránti figyelem egyébként Nemes Nagy Ágnes verseiben és esszéiben is szembetűnő, és maga is reflektál szenvedélyes társalgó mivoltára A beszélgetésről című írásában. Bán Zsófia a továbbiakban elsősorban a női szerep problémájára reagál, felhívva a figyelmet a hatvanas-hetvenes évek irodalmi életének férfiközpontú és hierarchikus sajátosságaira, amelyek erősen behatárolták, hogy milyen szerepet lehetett nőként és íróként egyáltalán kialakítani.

Mesterházi Mónika Finoman szólva című rövid írása nem a Nemes Nagy-vitára, hanem Térey ítélkezésére, mint a nőkkel szemben hatalmi helyzetben lévő férfi gesztusára reagál egy érdekes játékkal. Ennek lényege, hogy a Térey-cikk nőről (azaz Nemes Nagy Ágnesről) szóló mondatainak „nő” szavát, illetve a nőiségre vonatkozó megállapításait kicseréli a „férfi” szóval és a férfiasságra vonatkozó megállapításokkal. (Pl.: „Nagyúr. Ízlelgetem ezt a kemény szót…”) Azzal, hogy az idézett szövegek így is teljesen érthetők maradnak, a szerző hatásosan bizonyítja, hogy a nemekről alkotott sztereotípiák mennyire üresek és közhelyesek, s mennyire nem lehetnek alapjai egy valódi vitának. Mesterházi Mónika a női nem elleni támadásként értelmezi a Térey-cikket, és visszatámadással válaszol rá. Ez a Nemes Nagy vitát természetesen nem viszi előre, viszont provokatívan és találóan mutat rá arra, hogy ez valójában nem Nemes Nagy-, hanem Térey-vita, a költőnő és költészetének értékelése mintha csak apropó volna.

Molnár Krisztina Rita A kutyasétáltatásról című, rendkívül szellemes írása Térey saját-szobor metaforájának továbbgondolásával válaszol a vitaindító cikkre. „Arany János szobra hazug-e attól, hogy nem látszik a köldöke?” – teszi fel a kérdést. „Vannak ilyen és olyan szobrok, vannak ilyen és olyan költők. Köldökkel vagy köldök nélkül hitelesek. Kérdés, hogy lényegük a kitakartság, vagy éppen lepleik. (…) Térey János Nemes Nagy Ágnes szobra körül sétál. És számon kéri a pőreség hiányát.” A szerző felhívja a figyelmet arra a fontos mozzanatra, hogy a költő kiadatlan verseit nem semmisítette meg, hanem hátrahagyta az utókornak, ami vállalásukat jelenti, nincs szó tehát elfojtásról, képmutatásról. „[Az] elhallgatott sorok is beszélnek – jegyzi meg Molnár Krisztina Rita –, a hallgatás jelértéke sokszor erősebb a kimondott, a leírt szavakénál.” A költő által fiókban hagyott, csak a halála után megjelent versek, amelyek az egész vitát már Térey cikke előtt elindították, nyilván az életében megjelent műveinek környezetét, udvarát képezik, megmutatva a nagy versekhez vezető utakat. Ezért és ilyen módon fontosak – nem mint a Térey által emlegetett „elfojtás”, „kozmetikázás” bizonyítékai. „Mi lett volna – kérdezi Molnár Krisztina Rita az esszé végén –, ha Nemes Nagy Ágnes nem farag szobrot önnön életművéből, ami egy optimálisnak valóban nem nevezhető korban született, hanem felhőtlen kedvvel pelenkáz és gügyög a bölcső fölé hajolva a boldog békeidőkben? Vajon akkor nem írt volna verseket? Valószínűleg akkor is írt volna. Lehet, hogy másmilyen verseket? Valószínűleg. Nem tudom. De azt hiszem, ennek a kérdésnek a megválaszolása teljesen lényegtelen a Nemes Nagy-életmű megítélése szempontjából.” Majd a kutyasétáltatást társítja a szobor-metaforához, Térey megszólalásmódjának erőteljes kritikájaként: „A szobrok sorsa, hogy fejüket idővel bepiszkítják a madarak. Rendjén is van ez így. De azért, ha a parkban sétálunk, ügyelünk arra, hogy amikor kutyánk a dolgát végzi, ne egy szobor tövében tegye.”

Szabó T. Anna

Térey vitaindító cikkére a legalaposabb és a legszakmaibb válasz a Jelenkor márciusi számában utoljára közölt Szabó T. Anna írás, amelynek címe: A figyelem hasznáról. A Nemes Nagy Ágnes-életművet a legapróbb részletekig ismerő, és mélységében értő szerző pontról pontra elemzi a vitaindító cikk csúsztatásait és félreolvasásait, a figyelmetlen és felületes olvasókat megszégyenítő szövegismerettel. Sokat idéz Nemes Nagy Ágnes esszéiből és verseiből, de még a református kiskátéból is. Tanítani lehetne ezzel az írással nemcsak azt, hogy miként kell gondolatmenetet felépíteni, becsületesen érvelni, cáfolni, bizonyítani, hanem az olvasói-kritikusi alázatot is. Szabó T. Anna rámutat a Nemes Nagy Ágnes-költészet kifejezetten érzéki, gyöngéd, a dolgokhoz közel hajoló, szenvedélyes karakterére, amit a Térey-olvasat nem vesz észre (mert épp az ellenkezőjét olvassa): „Én metafizikusan telített, de mégis tárgyiasan érzéki (sőt, sokszor gyöngéd) verseket látok – nem ismerek szenvedélyesebben kétségbeesett, következetesebben szabad, forróbban aktuális lírát (…)” A figyelem hasznáról a következőket írja a cikk szerzője: „Nem mindegy, hogy egy életműhöz (…) érteni vágyó figyelemmel vagy berzenkedve, előítéletekkel közelítünk: odaadás és erőfeszítés híján csak az éppen divatos frázisokat sorolhatjuk fel, a kánonteremtés vagy kánonrombolás boldog illúziójával. (…) Nemes Nagy sokrétű és valóban nehéz, ám világszínvonalon is maradandó líráját oda nem figyelésből, puszta ellenszenvből nem érteni, vagy legalább nem tenni szenvedélyes és ismételt kísérleteket a megértésére: ez nemcsak méltánytalanság, de egyszerű lustaság is. Különösen, ha sarkos ítéletekkel párosul, és hatalmi harc eszköze lesz. Szeretni nem muszáj. De olvasni igen. Méghozzá azt olvasni, ami oda van írva.”

Nemes Nagy költészete természetesen nem szorul védelemre. Zárásul mégis röviden reagálnék egy problémára: a tárgyias költészet ridegnek, embertelennek, elfojtottnak és száraznak minősítésére, mert ezek a jelzők a költői módszer alapvető nem-értéséből fakadó, téves sztereotípiára utalnak. Tévút a tárgyias lírát az alanyi, vagy vallomásos lírával szemben meghatározni. Az, hogy a vallomás, a magáról valló lírai én eltűnik (olykor nyelvtanilag is) a versből, nem elszemélytelenedést jelent, hanem a személyesség misztikus felsőfokát: a mindenkori Másik felé fordulás teljességét, az odaadó figyelem totalitását. Azt, hogy a lírai én magát elfeledve, magát egészen hátrahagyva fordul a Másik felé, legyen az a Másik egy eldobott T-dugó, egy virradatban felfénylő sínpár, vagy egy zúzmarás angyal. Nem magáról akar beszélni, hanem a Másikról. Nem eszköznek használja a Másikat saját érzelmei, lelkiállapota kifejezésére, hanem a Másik lesz figyelmének, odafordulásának és odaadásának kizárólagos célja. Martin Buber, a perszonalista filozófus írja, hogy az igazi találkozásban az Én számára a Te, vagyis a mindenkori Másik „betölti az égboltot. Nem mintha nem volna más, mint ő, de minden más az ő fényében él.” Nemes Nagy Ágnes költészetében a tárgyak, a tájak sugárzóak: saját létezésük, szépségük sugárzik, amit a rájuk irányuló kizárólagos és odaadó figyelem tesz láthatóvá. A gyöngéd és szenvedélyes odafordulás emeli fel, ragyogtatja fel őket a versben. „Az én szívemben boldogok a tárgyak.” És valóban boldogok – aki nem hiszi, olvasson utána. A magam részéről nem ismerek gyöngédebb, szeretettelibb, szenvedélyesebb, érzékibb, ha úgy tetszik, erotikusabb viszonyulást annál a tárgyias odafordulásnál, a lírai énnek annál az odaadásánál, ami Nemes Nagy Ágnes költészetében tetten érhető – már ha az olvasó is odaadó figyelemmel olvassa ezt a költészetet.

Hernádi Mária