PRÓZA

A háború ettől a pillanattól anyám felségterületévé változott. Csáti-Szabó nagymamám a két Majoros fiúval, Petrás Örzsével és Papp Veronkával visszavonult abba a kozmikus készenléti állapotba, amely oldalágon a halállal tart rokonságot.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

A regény negyedik része

Fölbolydult évek
Két Galamb
1941
A felszabadulás
 

Ahogy múlt az idő, a Nagykanális környéke is úgy változott: olvadás után a merénylők még sáros, piszkos haramiákként toppantak ki az automobil elé, később a terebélyesre nőtt bodzabokrok mögül, aztán meg a fejmagasságig növekvő kukoricásból. Télen a jármű ide-oda csúszkált, tavasszal a sárban hosszú, hüllőszerű nyomot hagyott, nyáron az érdes kavicsokon labdaként pattogott, ősszel száraz szőlőlevélként sodródott a poros makadámon, de végül mindig lefékezett és megállt, hogy a benne ülők sorsa megpecsételődjön.

Ennél a képnél a nagymamám sohasem jutott tovább. Még az álom korlátlan amnesztiája sem adott neki kutatási engedélyt erre a területre, pedig az ablaktalan hátulsó szobában valóságos felvonulási területük volt a falra vetülő árnyékokból, bútorpercegésekből, egérkaparászásokból képződött alkalmi útvezetőknek. A sötétből előlépő démonok minden áldott éjjel ott hajbókoltak az ágya mellett, de ő addig imádkozott, amíg a rémségek meg nem unták az eredménytelen próbálkozást és lemondóan ugrottak bele az asztalon füstölgő petróleumlámpa fénysugarába.

Napközben nem ért rá a fájdalmával foglalkozni. Tavasszal a nagygazdák kertészetében, nyár elején a kukoricakapálásban, később az aratási munkákban, ősszel a termés betakarításában segédkezett.  A háztartás és a gyerekek felügyelete teljes egészében az anyósára maradt, aki élt is a kínálkozó lehetőséggel. Mire az ibolya kivirágzott, már teljesen a maga ízlésére formálta az addig csak varjúkat vonzó Majoros-portát. Furcsa nevű és még furcsább illatú virágokkal zsúfolta teli a virágoskertet, a hátsó udvarba meg fürge mozgású, de tojni képtelen gyöngytyúkokat telepített. Nem sokkal később a górén megjelent valamilyen tüskés, eltéphetetlen folyondár, az üres, lomtárnak használt istállóba pedig befészkeltek a patkányok.

Petrás Örzsét mindez nem zavarta. Naphosszat a Kúláról magával hozott támlás székében üldögélt és furcsa mintázatú terítőket horgolt. Ehhez nagyon értett: káprázatos arabeszkek kerültek ki a keze alól, és lusta mozgású denevérekként tapadtak rá a falakra. Sokat olvasott, de csak puha fedelű szerelmes füzeteket, amik kígyókként zizegtek az ágyában és mintha be is fúródtak volna a szalmazsákjába, mert egy idő után mindnek nyoma veszett. A szomszédok azt pletykálták róla, hogy Kúlán van egy ötszobás háza, amit egy régi kártyaadósság tart zálogban, de ebből egy szó sem volt igaz. Petrás Örzse minden vagyona elfért abban az ódivatú, csatos utazótáskában, amellyel a menyéhez megérkezett, és rajta kívül senki sem tudta, hogy ennek a kincsnek nagy része régi kalendáriumokból meg rejtvényújságokból áll. A télen-nyáron dúsan redőzött, susogós ruhákban pompázó matróna legfeljebb annyi értéket rejtegethetett, amennyi egy múmia markában elfér.

Fölbolydult évek

Azokban a fölbolydult években, amikor Németország egyetlen dölyfös mozdulattal lemosta a térképről Ausztriát, mint egy hatalmas, víztől csöpögő spongya a táblára hevenyészett karikatúrát, a Bácskában mindenki arra várt, hogy itt is megtörténjen az, aminek magától értetődően meg kell történnie. A szebb és biztatóbb jövő eljövetele nem lehetett kérdés, ezért Szabadkától Újvidékig lázas és kapkodó üzleti élet szerveződött. A városokban egymás után nyíltak a kisüzemek és az iparosműhelyek, a falvakban pedig olyan veteményekkel, kalászosokkal és gyümölcsökkel kísérleteztek, amelyekről mindenki tudta, hogy csak birodalmi szintű és léptékű piacon lehetnek nyereségesek. Ezzel párhuzamosan sorra alakultak a nótakörök, a dalárdák, a futballcsapatok, az önkéntes tűzoltó-egyesületek, és mert ehhez az össznépi mozgolódáshoz megfelelő szintű vendéglátást illett gabalyítani, a régi, lepusztult és kocsmává silányult kávéházakat sorra korszerűsítették, vagy átalakították őket politizálásra is alkalmas szalonokká.

A Két Galamb sem kerülhette el ezt a sorsot. Röviddel a nagyanyám életét drámaian befolyásoló lakodalom után megvásárolta egy ambiciózus helyi vállalkozó, aki abban az időben Szabadkán már országos hírű kefegyárat működtetett. Ezt az urat Papp Lajosnak hívták, és bár nem volt semmilyen vendéglátós tapasztalata, úgy vélte, ezen a területen is érdemes terjeszkednie. A Két Galamb csak az első állomása lett volna az egész Bácskát behálózó Papp-féle kávéház-birodalomnak, amelyhez a kefék iránti folyvást növekvő kereslet teremtette meg a pénzügyi alapot. Az Anschluss után a jugoszláv hadsereg például nagy tételben kezdett tőle sárkeféket meg csizmafényezőket vásárolni, de Papp Lajos polgári szöszleszedők és üvegmosók terén sem állt rosszul.

A harmincas éveinek közepén járó üzemtulajdonos nem ért rá kocsmai ügyekkel is foglalkozni, ezért a Két Galambot feleségére, Veronkára bízta. A falu tán legszebb fekvésű házában laktak, egy irdatlanul hosszú, nyitott tornáccal büszkélkedő, dombtetőn álló építményben, ahonnét Veronka egy dáma méltóságával nézhetett le a Pacséri úton közlekedő pórnépre. Hamar kiderült róla, hogy egy őrmester veszett el benne, például ellentmondást nem tűrve hárította el a felújítást végző mesterek pénzcsaló trükkjeit, és mindent megjegyzett, ami elejtett szó vagy célzatos pletyka formájában körülötte elhangzott. Vérbeli üzletasszony volt és haláláig az is maradt. A szocializmusban a nyílt színű vendéglátásról ugyan le kellett mondania, mert a Két Galambot a többi vendéglővel együtt államosították, de Veronka – ekkor már néni – erőit átcsoportosítva visszavonult a saját sérthetetlen birodalmába, és még évtizedekig űzte a zugkocsmároskodás kétes iparát. A minőségre ekkor már nem sokat adott: cukrozott boraival egymás után tette el láb alól azokat a fáradt, cementszagú munkásokat, akik a hosszú ház ganglépcsőjén kuporogva kortyolgatták ezt a ki tudja, mi mindenből pancsolt lőrét.

De ezerkilencszázharmincnyolc őszén Veronka még fiatalasszony volt, aki azt a súlyos bánatát próbálta üzleti sikerekkel elfelejteni, hogy hosszas és alapos vizsgálatok után – a férjével még Pesten is jártak – kiderült: nem lehet gyereke. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a nagyiparosi státus előszobakilincse után nyúlkáló Papp Lajos ekkor már kifelé hátrált ebből a házasságból. A Két Galambbal talán csak kárpótolni próbálta a feleségét, ám a sors másként rendelkezett: a szép reményű fiatal kefegyáros az első bécsi döntést követő hónapban egy perforált vakbélgyulladás következtében meghalt.

Veronka nénire – muszáj így mondanom, hiszen a karcsú, göndörített szőke hajú fiatalasszony egy szempillantás alatt meghízott és megöregedett – teljes súlyával rászakadt az addig titkolt valóság. Kiderült, hogy a külvilág felé stabilnak mutatkozó kefebirodalom majd szétfeszült a kölcsönöktől és behajthatatlan kinnlevőségektől. Hiába volt tehetséges üzletasszony Papp Lajos özvegye, képtelen volt átlátni azt a káoszt, amelyet a férje maga után hagyott, bár az is lehet, hogy a hitelezők szánt szándékkal gerjesztették körülötte a bizonytalanságot. A meseszép álomnak induló történet vége az lett, hogy Veronka néni pánikszerű gyorsasággal megszabadult a minden illesztékében recsegő-ropogó kefebirodalom maradványaitól, és megmaradt kocsmárosnak.

Két Galamb

A Szabadkai úti katolikus temetőben a két fiatal özvegy gyakran láthatta egymást, de miközben az én nagymamám összeszorított szájjal gyomlálgatta Ignác nagypapám sírját, Papp Veronka folyton perlekedett néhai férjével. Miért tetted ezt velem, Lajcsi? Szólhattál volna legalább, hogy nézzek bele a könyvelésbe, meg hogy vigyázzak arra a nagy hasú szerb bankárra! Az ügyvéd barátod is jól átvert, de fogadni mernék, hogy már veled is ezt csinálta! Jó neked, Lajcsi, itt fekszel, én meg idegeskedhetek, hogy legalább a kocsma megmaradjon. Hova tetted a múlt havi bevételt? Az íróasztal lábába? Tegnap éjjel szétfeszegettem, nem volt benne semmi. Hazahozattam mindent, amiről azt mondták, tehermentes. Kefék, sablonok, csupa haszontalanság, viszont találtam a kabátod zsebében egy szájpirosítót! Kié ez a pirosító, Lajcsi? Meglepődtél? Mert én nagyon! Megérdemelnéd, hogy belepje a sírodat dudva. Csak az  a szerencséd, hogy falun az ilyenért megszólják az embert!

Így zsörtölődött Veronka néni, félig hangosan, félig csak úgy magában, de egy idő után feltűnt neki a tőle nem messze hajlongó asszonyka, és eszébe jutott, hogy ez annak a Majoros Ignácnak az özvegye, akiről az újságban is írtak. Személyes megbántottságát félretéve odament Csáti-Szabó nagymamámhoz és beszédbe elegyedett vele. Ilyen lényegre törő volt világéletében. Hamar kiderült, hogy bár nem egyformán, de mindketten alaposan benne vannak a pácban. Veronka nénit és a nagymamámat – eltérő anyagi lehetőségeik ellenére – szorosan összefűzte az a tény, hogy mindketten megcsalt özvegyek voltak, akik a férjük halálával egyszer s mindenkorra elestek a bosszú lehetőségétől. Ehelyett pótcselekvésekre lettek kárhoztatva: a nagymamámnak beteges kényszerképzetévé vált a férje elleni merénylet minél alaposabb feltárása, Veronka néninek pedig a bizonyítás, hogy a kefebirodalom összeomlása miatt érzett egyéni felelősségét egy újabb, immár saját biznisszel semlegesítse. Nagyon nem illettek egymáshoz, és nem is lehettek teljesen őszinték – a nagymamám például aligha vallhatta be, hogy az Ungár-ház titkaira pályázik –, de mindketten érezték, hogy mindkettejüknek jobb, ha egymás közelében maradnak.

Így történt meg, hogy Csáti-Szabó nagymamám az egyik délelőtt benyitott a pazarul felújított Két Galambba, ahol ebben a képtelen időpontban még csak néhány kósza vendég lézengett. Nem valami özvegyasszonyhoz méltatlan szándék vezérelte, mert fölmosófával és vödörrel a kezében érkezett, és a rá jellemző gépies alapossággal tüstént nekilátott takarítani. Komoly előrelépés volt ez az ő helyzetében, mert bizony más volt fedél alatt szépen, kényelmesen sepregetni, mint a határban a tűző napon kapálni vagy répát egyelni. Veronka azért vigyázott, hogy ne kapassa el a nagyanyámat, mert nem fizetett neki többet, mint amennyit ez a munka megérdemelt. Elvileg a kocsma arra is jó lett volna, hogy a férfiak tekintetében is rendbe tegye a nagymamám életét. Előbb-utóbb ez a számomra nem is annyira örvendetes esemény talán be is következett volna – ugye, fölösleges mondanom, hogy ha a nagyanyám másodszor is férjhez megy, soha nem érem el a földi élethez szükséges kiváltságot? –, ám egy dúvadként viselkedő, önmagából gyakorta kivetkező törzsvendég olyan példát statuált neki, hogy egyszer s mindenkorra elment a kedve a férfiaktól. A fátum újabb cselszövése következtében ez a gonosz és félelmetes ember később a nagyanyám legtitkosabb akaratából családunk meghatározó személyisége lett.

A Két Galamb felvirágzásának és tündöklésének évei egybeesnek Mohácsi András nagyapám csodálatos, úri fénykorával. Családi legendáriumunkban hajmeresztő történetek és adomák egész gyűjteménye lappang erről az időszakról, és ezek mindegyikének András nagyapám a főszereplője. Mintha megérezte volna, mi vár rá ’45 után, három rövid év alatt próbálta magából kipréselni mindazt az energiát, amelyet politikai alapon magába szívott. De nekem olyan sejtésem is van, hogy végig ellenem hangolta magát. Tréningezett, mert ebből a hozzá visszajuttatott, megelőlegezett üzenetből fölfogta, hogy ennek a látványos önsorsrontásnak – amelynek jelentősebb petárdadurranásait Csáti-Szabó nagymamám is látta, de az áldozatok igazából a Mohácsi gyerekek és Dudás nagyanyám voltak –, ennek a vulkánkitörésre emlékeztető, gátat nem ismerő esztelenkedésnek olyan elszánt ellensége leszek, amilyen közel hetvenöt év távlatából csak lehetek.

A nagyapám erre azt tette, amit tennie kellett: megpróbált megsemmisíteni, amikor még nem is léteztem. Nem hiszem, hogy tudatosan cselekedett, inkább Csáti-Szabó nagymamám jelenléte zavarta, bár nem úgy, ahogy most, a hozzákapcsolódást keresgélve feltételezem. András nagyapám ügyet se vethetett a sarokban szöszmötölő, szinte észrevétlen takarítónőre, azok meg, akik eddig habókosnak tartották, egy kézlegyintéssel elhallgattatták, mert egyre világosabban látták, hogy a politikában fújdogáló új szelek az ő dölyfös hangjának kedveznek. A Két Galambban állandósuló helyzetelemző, helyzetértékelő vitákban egyre inkább András nagyapám vitte a prímet. Az még nem lett volna baj, hogy mindenkivel összevitatkozott, de ha ivott, márpedig sokat ivott, az a csekély béketűrés is elpárolgott belőle, amivel józanon sem igazán büszkélkedhetett. Szégyellem leírni, de ötcsaládos ember létére még verekedett is. Tetézte a bajt, hogy ilyenkor önmagára sem volt tekintettel. Egyik ilyen összetűzése akkor következett be, amikor vadonatúj, galambszürke bricsesznadrágját először mutatta be a Két Galamb közönségének. Az egyik cimborájával valamin összeszólalkoztak, és addig hergelték egymást, amíg szabályosan birokra nem keltek. Hol az egyikük, hol a másikuk volt alul a Csáti-Szabó nagymamám által lelkiismeretesen beolajozott padlón. Máskor meg részeg háborodottként hazatántorogva elhatározta, hogy kiirtja az egész családját. Anyámék az ablakon ugráltak ki előle és hálóingben menekültek át az Ungár-házban lakó Lédererékhez. Ezt követően a hoppon maradt András nagyapám a spájzon töltötte ki a bosszúját: a dunsztokat kihajigálta az iskola udvarára, és amelyik nem tört össze, annak sétabotjával utólag megadta a kegyelemdöfést. A legszebb ebben az egészben talán mégis az, hogy András nagyapám a szó tényleges értelmében nem bírta az alkoholt: az ilyen részeg dúlások másnapjain kis híján meghalt. Az öt gyerek ilyenkor ott ügyeleteskedett az ágya mellett, és pityeregve cserélte a homlokán a vizes borogatást. Anyám volt az egyetlen kivétel, talán mert ő volt a legkisebb, és talán mert hozzá még eljutott ez a majd hetvenöt évvel későbbről visszaküldött, erőtlen üzenet.

Biztos vagyok benne, hogy András nagyapám volt az egyetlen Jézus óta, aki mégis kapott valamilyen jelzést. Muszáj volt éreznie, hogy nem sok maradt neki hátra a szép életből, mert ha valami úton-módon mégis megússza ezt a sok galádságot, jövök én, és elveszem azt a csekély boldogságát is, amit a nehéz évek alatt nagy nehezen összespórolt. Soha két ilyen ellentétes beállítottságú ember nem találkozott még egyazon családi köteléken belül, mint mi ketten a nagyapámmal. Mindkettőnknek megvolt az alapos okunk arra, hogy ki nem állhattuk egymást, legalábbis életünk egy adott periódusában. Neki nem olyan sipákoló, selejtes unoka volt a vágya, amilyenre én sikeredtem, számomra pedig az igazi, szerethető nagyapa az a másik volt, amelyik a Nagykanális hídjánál meghalt. Büszkeséggel töltött el, amikor nyiladozó értelmemmel rájöttem, hogy némely adottságomban Ignác nagyapámra hasonlítok, és mélységesen elborzasztott, amikor később, éppen ennek a nyiladozó értelemnek a gyümölcseként arra kellett rádöbbennem: majd minden megnyilvánulásommal András nagyapámat kopírozom.

1941

De addig még történt egy és más. Egy ködáztatta áprilisi napon – 1941-et mutatott a naptár – magyar katonák érkeztek a faluba. András nagyapám a nagy esemény tiszteletére keményített inget vett fel, kisuvikszolta a csizmáját, és hegyesre pödört bajusszal vonult ki az érkezők elé. A magyarok Bajmok felől jöttek és a Boza-iskolától díszlépésben masíroztak a falu központjáig, ahol egy alkalmi póznára fölvonták a nemzeti trikolórt. Nem András nagyapám volt az egyetlen, akit majd szétfeszített az öröm és a büszkeség. A csődületben ott éljeneztek azok az ivócimborák is, akikkel a Két Galambban szó szerint ölre ment egy-egy magvasabb politikai kérdés megvitatásában. Máig tisztázatlan, de talán a nagyapám személyes közbenjárása is szerepet játszott abban, hogy a magyarok végül nem a községházán, hanem a Boza-iskolában rendezték be az átmeneti parancsnokságukat.

A háború első napja olyan békés volt, mint egy iskolai piknik. Az akkor még csak kilencéves anyám – Mohácsi Terike – a Nagy Árok partján pelyhes kislibákat legeltetett, és életre szóló élményt okozott neki, amikor egy fiatal magyar katona odament hozzá, és megkérdezte, ezek meg miféle állatok. Kiderült, hogy pesti volt, még sosem látott kislibát. A Mohácsi lányok – a már bakfiskorban lévő Eta, Zsofka és Maris néném – talán egy kissé kacérabban is reagáltak erre a zavarba ejtő tényre, mint ahogy kellett volna, de a katona nem ért rá velük foglalkozni, mert a zászlóalj riadót kapott. A szomszéd faluban, ahol nagyjából fele-fele volt a szerb és a magyar lakosság aránya, valaki rálőtt egy magyar járőrre, és megsebesített egy honvéd hadnagyot. A comblövést kapott sérültet szekéren hozták be a Boza-iskolába, ahol a csapat felcsere azonnal kezelésbe vette, de a lövedék túl mélyre fúródott, és ráadásul eret is talált. Anyám az ajtóból nézte végig, ahogy ez a szép, fiatal hadnagy Boza tanítóék ebédlőasztalán lassan, menthetetlenül elvérzett.

A háború ettől a pillanattól anyám felségterületévé változott. Csáti-Szabó nagymamám a két Majoros fiúval, Petrás Örzsével és Papp Veronkával visszavonult abba a kozmikus készenléti állapotba, amely oldalágon a halállal tart rokonságot. Anyám azt mondta erre, hogy ott, a falu szélén nem láthattak annyi mindent, amennyit ő a központban, és ez valahol így is volt. Minden emlék és történet, ami a családunkban a háború éveiből megmaradt, anyám gyermekien naiv és a nagypolitika iránti közömbös történeteiből fakadt. A saját szemével látta azt is, hogy a Pacsérról visszatérő honvédek egy mocskos, sáros embert taszigálnak maguk előtt, akiről utóbb kiderült, hogy szerb és hogy ő lőtt rá a hadnagyra.

András nagyapám a maga pedellusi mivoltában nyakig belekeveredett ebbe az ügybe. Kénytelen volt tolmácsolni a vádlott és a rögtönítélő bíróság közötti meglehetősen egyoldalú párbeszédben, és mert eléggé rosszul beszélt szerbül, nem is azt mondta vissza, amit a fogolytól hallott. Nem értette például, miért dugta a nadrágzsebébe a halált okozó lövedék üres töltényhüvelyét, mert ez a hűzni olyan volt, mint egy beismerő vallomás. A tárgyalás Boza tanító úrék nappalijában zajlott. A szőnyegen ott éktelenkedett a hadnagy véréből keletkezett fekete folt – a tanító úr felesége állítólag hisztérikus rohamot kapott, amikor ezt meglátta –, az abroszától megfosztott asztalon pedig ott hetykélkedett a sárgaréz bűnjel. A merénylő büntetése természetesen nem lehetett más, mint halál, de mielőtt elvezették volna, András nagyapám megkérdezte tőle, miért ragaszkodott annyira ahhoz a vacak töltényhüvelyhez. Minálunk így szokás elszámolni az emberélettel – mondta a szerb parasztember. Fél óra múlva a téglagyár mögötti fejtőben tarkólövéssel kivégezték, és elásták az egyik sárgaföld gödörben.

Innentől nem volt megállás: a katonák továbbmentek dél felé, de jöttek helyettük a szép beszédű, elegánsan öltözött hivatalnokok, akik új formanyomtatványokat, pecsétnyomókat hoztak magukkal. Az iskola bejárata mellé angyalok által támogatott magyar címeres tábla került, a fiúknak pedig kötelező lett leventére járni. Anyám is beülhetett végre az iskolapadba, és kórusban kántálhatta a többi elsőssel, hogy hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Az utcán megjelentek a szuronyos puskás, kakastollas csendőrök, akik mindig kettesével jártak, és levett sapkával kellett nekik köszönni. Lidus néném férje is jelentkezett csendőrnek, és mert szép szál ember volt, nem utasították vissza. Ezzel a talán tudatos, talán csak anyagi érdekből megtett lépésével megúszta a SAS-behívót, amit a dicsőséges visszacsatolás után néhány héttel már tömegével hordott szét a postás. Csáti-Szabó nagymamám öccse, Jóska is kapott ilyen papírt, csakúgy, mint a varjútetemet a kéményből ügyesen kibányászó szomszéd, Károly bácsi. A behívó elvitorláztatta őket ugyanabba nemlétezést hirdető, de bármikor valódi szörnyűséggé összerázható ősanyagba, ahol a háború idejére az egész Gyülekezet közbeli társaság várakozott.

Volt, aki szerencsével vagy ügyességgel, de az is lehet, hogy mind a kettővel visszatornázta magát ebből az időleges megsemmisülésből a napfénnyel, zizegő kukoricaszárral, jószághangokkal, meg egyéb, a léleknek oly kedves díszekkel teleaggatott világba, mások viszont örökre ott rekedtek a várakozásteljes kiismerhetetlenségben. Csáti-Szabó Jóska például eltűnt a Donnál. Senki sem tudta, mi az a Don, csak sejteni lehetett, hogy egy folyó valahol Oroszországban, ám ez nem volt több homályos képzelgésnél. A paraszti ész számára leszűrt valóság csupán az lehetett, hogy Jóska nem halt meg, hanem eltűnt. Ha másként fordulnak a csillagok és más együttállás alakul ki, talán még elő is kerülhet. Ebben reménykedett Lidus néném is, mert ameddig csak élt, nem mondott le arról a lehetőségtől, amit ez a sóhajtásnál is kevesebb bizonyosság felkínálhat, és óvatosan, félve, de véges-végig kerestette a testvérét. Nincs borzasztóbb érzés annál, ha részvétnyilvánító tábori lapot hoz a posta, de a gyász idővel átlényegül valamilyen időn túlmutató, ugyanakkor kezelhető fájdalommá. A valódi szörnyűség az, amikor muszáj elhinnünk, hogy van remény, miközben pontosan tudjuk: nincsen.

Károly bácsinak a torkát lőtték át, szintén a távoli és misztikus Donnál, de ő túlélte ezt a borzasztó sérülést és közel hét év után hazajött. Itthon meg nagyjából a sebesülése idején kezdett rosszra fordulni a helyzet. Az égen egyre gyakrabban jelentek meg amerikai bombázók, hogy a pacséri téglagyár kéményét használva irányzéknak gyilkos terhükkel elhúzzanak Budapest felé. Az elsötétítések idején András nagyapám fülét az állomásról félrecsúszott rádióra tapasztva hallgatta: légiveszély, Bácska, Baja, Baranya! Hol voltak már a régi szép, Bocskai-sapkás, huszármentés idők! A szerbek egyre pimaszabbak lettek, egyre több gondot okoztak a németeknek, és nemcsak lent, délen, a boszniai hegyek között, hanem itt, a síkságon is. A legveszélyesebbek tán a kommunisták voltak. Kisiklatták a vonatokat, felrobbantották a raktárakat, néha egész városokat foglaltak el. A zsebükben egyre szaporodott a sok üres hűzni.

András nagyapám annak idején mindenkinek elmesélte ezt a hűznis történetet, ami kézen-közön át a Gyülekezet köz vákuumában lebegő nagyanyám fülébe is eljutott. Rögtön arra gondolt, ha Lédererék bérgyilkost fogadtak volna, hogy bosszulja meg a Kamjonkai Szemzőkön azt a régi, kompromittáló sérelmet, az csakis szerb lehetett, mert magyar a magyarra itt a Bácskában nem emel kezet. És ha szerb volt a gyilkos, akkor valószínű, hogy az üres töltényhüvelyekkel igazolta a megbízás teljesítését. Ezt az elméletet a szokásosnál is múmiaszerűbb Petrás Örzsének is elmondta, de az anyósa nem mutatott iránta érdeklődést. Több mint három év múlt el a fia halála óta, ő pedig jócskán betöltötte már a hatvanat. Ebben a korban az ember különleges viszonyba keveredik a halállal: csendben tudomásul veszi a másokét, miközben a sajátjára próbál összpontosítani.

A töltényhüvelyről szóló történettel a nagymamám így teljesen egyedül maradt, és ez még inkább fokozta benne a keserűséget. Valami azt súgta neki, hogy azok a bizonyos hűznik még mindig ott vannak az Ungár-házban, és ha elég rámenős, valamelyik szezonális nagytakarítás idején, amikor a cselédség az ajtófélfákat is kénytelen lemosni, bejuthat ebbe a hétköznapi ember számára lezárt birodalomba. Nem valószínű, hogy Lédererék annyira könnyelműek, hogy eredeti állapotukban tárolják ezeket a feltételezett töltényhüvelyeket, mert az olyan lenne, mintha önmagukat jelentenék fel, de hogy ereklyeként őrzik, az nemigen lehetett kétséges. Az ember már csak ilyen: egy múzeumi belépőt is hajlamos elraktározni, ha kellemes emlékek fűzik hozzá, az elégtételnél pedig nem létezik semmi kellemesebb. Gyanítható tehát, hogy Lédererék valamilyen emléktárgyat készítettek abból a kevéske sárgarézből – nyakkendőtűt vagy mandzsettagombot –, olyan tárgyat kéne keresni tehát, ami rézből van, pedig nem abból kéne lennie.

A nagymamám a Két Galamb nyújtotta helyzeti előnyét kihasználva egyre többet sétálgatott az Ungár-ház előtt, és egyre nagyobb kísértést érzett ahhoz, hogy lenyomja a nagykapu kilincsét. Előre megfogalmazta, mit fog mondani a bárónőnek, hogy meggyőzze, neki is ott kell lennie a nagymosást végzők bandériumában. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, egy fülledt júliusi napon – ezerkilencszáznegyvennégyet mutatott a naptár – SS-katonák özönlöttek a faluba, elfoglalták a községházát, a Boza-iskolát, és bevezették a kijárási tilalmat. Két nappal később összegyűjtötték a zsidókat és elhajtották őket Topolya felé.

A felszabadulás

A hajnali kiabálásra meg a lábdobogásra fölriadt az egész Mohácsi család. Mind a heten odafurakodtak az ablakokhoz, és elborzadva figyelték, hogy a németek betörik az Ungár-ház kapuját és kitaszigálják az utcára a bárót meg a bárónőt. A kövesúton ekkor már egy több száz főből álló, géppisztolyos katonákkal kísért menetoszlop vánszorgott. Ide, ezek közé az emberek közé lökték be a Léderer házaspárt is, akik azonnal eltűntek a fekete nagykabátok és a széles karimájú kalpagok erdejében. A kapualjakból meg a sarkok mögül addigra már elősereglettek a környéken lakók, és mint az ételmaradékra ugró patkányok, besurrantak a nyitva hagyott nagykapun. Aki érte, húzta, cibálta és fosztogatta a báróék holmiját: tragacson próbálták eltolni a koloniál sifonérokat és öltözködő szekrényeket, de azok túl ingatagoknak bizonyultak, és sorra egymás után belezuhantak a patakba. A fosztogatók ekkor visszarohantak az épületbe, és fölnyaláboltak mindent, ami a kezük ügyébe került. Szaggatták, tépték egymás kezéből a nehéz brokátfüggönyöket, drága bundákat, prémgalléros posztókabátokat, flitteres estélyi ruhákat, selyem ágyhuzatokat, vonszolták maguk után a ládákat, éjjeliszekrényeket és székeket, miközben szinte pattogzottak szerteszét a gondatlanságból levert porcelán nippek, antik vázák és bizsutároló dobozkák.

A Mohácsi lányok sem maradhattak le erről a látnivalóról: úgy, ahogy voltak, hálóingben futottak át a patak hídján, be az egyre inkább huzatos barlangrendszerre emlékeztető Ungár-házba. A kitárva hagyott nagykaput akkor már baltás emberek bontogatták, mások meg szalmahordó kosárban cipelték föl a szenet a pincéből. A Mohácsi gyerekek bementek a házba és összevissza kalandoztak a kifosztott, lecsupaszított szobákban, de már nem találtak semmi értékeset. A halomba szórt, kiforgatott és szétrázott könyvek alatt talán még ott maradhatott egy-két ezüstkanál, de úgy vélték, a turkálás nem éri meg a fáradságot. A legkisebb Mohácsi lány, anyám volt az egyetlen, aki belenyúlt ebbe a papírtömegbe, és rögtön megérzett alatta valami gömbölyűt. Mintha az avarban keresné a frissen lehullott vadgesztenyét, félresöpörte maga elől az iratokat, és megmarkolt egy apró, sárga fémszelencét. Mohácsi Terike nem szólt senkinek egy szót sem: magához vette a tárgyat és kiszaladt vele az utcára. Éppen akkor ért a Két Galamb elé, amikor az eseményekről majdnem lekéső nagymamám lihegve és kivörösödve fordult be a sarkon. Egy pillanatig meredten nézték egymást, nagyanyám keze tétován meg is rebbent, de aztán Mohácsi Terike hazafutott az iskolába a szerzeményével.

Kislány anyám a sötét, vészterhes idők valódi természetéről semmit sem tudott. Amikor a fegyverek még valahol a messzi Oroszföldön dörögtek, megnyílt a deszkás fürdő az Ungár-ház és a tűzoltólaktanya között, és anyám ott tanult meg úszni. A nagyobb lányok néha elvitték magukkal a moziba is, ahol csupa megható szerelmes filmet látott. Egy vak kislányról szólót el is játszott a parkban: pálcával a kezében, behunyt szemmel próbált átbotorkálni a halastó hídján, de a vége az lett, hogy a békalencsés pocsolyában találta magát. Ha nem kellett az iskolában vagy az Oncsa-program keretében kapott félkész házuk építgetésében részt vennie, rongyokból varrogatott. A jómódú Lédererék néha kinőtt ruhákat ajándékoztak a Mohácsi lányoknak, amelyek közül némelyik még Ungár Piroskáé lehetett. A használhatatlan darabokból Dudás nagyanyám csíkos pokrócokat szőtt, anyám pedig paprikajancsikat fabrikált. Némelyiket sikerült is eladniuk a piacon.

A boldog éveknek a zsidók deportálásával drámaian végük szakadt. Az oroszok ekkor már az ezeréves magyar határt szorongatták, de a magas, szőke SS-legények nem látszottak idegesnek. Anyám mindig ott sertepertélt körülöttük is, és megfigyelte, hogy rendszeresen kapnak valamilyen ellátmányt. Ebből néhány dió, vagy valami édesség anyámnak is jutott. A katonának felszerelésébe egy jóféle sziléziai bükkből készült, kecskelábas, elnyűhetetlen szék is beletartozott. Mindegyiknek volt egy hosszúkás lyuk az ülőkéjén, ezen lehetett megfogni és odébb vinni, ha úgy alakult a helyzet. Némelyikbe a tulajdonosa a nevét meg a rendfokozatát is belevéste, kiegészítve egy jókora horogkereszttel vagy szálkásan hegyes betűkkel. A végső összeomláskor, amikor az oroszok elözönlötték a Bácskát, és az addig kiegyensúlyozottnak látszó németek szinte fejvesztve menekültek, ezek a székek mind az iskolában maradtak. A nagyapám fölhordta őket az iskola padlására, hogy ne legyenek szem előtt, majd amikor a helyzet lecsöndesedett, egy kivétellel mindent felhasogatta és az iskola kályháiban elégette. Az egyetlen, horogkeresztjétől megfosztott német szék megmaradt háborús ereklyénknek, de csakhamar kiderült, hogy disznóvágáskor remekül megáll rajta a beles teknő. Idővel aztán elhalványult, milyen sok pusztulás árán került a birtokunkba, mint ahogy a másik, valódi ereklyénkről, Ungár Piroska púderes szelencéjéről is csaknem megfeledkeztünk. Ha Csáti-Szabó nagymamám nem mesterkedik úgy, hogy a Majoros és a Mohácsi famíliát összekötve ennek a különleges tárgynak a bűvkörébe kerüljön, talán megszűnik minden rossz, ami ezt a különös együttest körbevette.  Meg kellett volna tagadnunk mindazt, ami egy belénk rögzült balsejtelemnél milliószor jobban nyomasztott bennünket, mert bizony az oroszok bejövetele azt jelentette, hogy András nagyapám álma a Nagy-Magyarországról a lehető legcsúfosabb ébredéssel ért véget. A bajt részben ő hozta rá a saját fejére, ám előbb meg kellett érnünk azt, hogy a dermedt várakozásba burkolt Gyülekezet közről lehulljon az önként felvett átok. Az is hozzátartozott ehhez, hogy Lidus néném csendőr férjét az új rend karhatalmistái letartóztatták és bevitték a szabadkai Sárga Házba, ahonnét nem került ki sem élve, sem holtan. Az ő esetében egyértelmű volt a kép: a hozzátartozói biztosak lehettek benne, hogy kivégezték, nem úgy, mint Józsit a Donnál, aki csak eltűnt. De ez csupán következménye volt egy, az egész falut egyformán megrázó traumának, amelyet hosszú időn keresztül úgy emlegettek: a felszabadulás.

ELŐZMÉNYEK:

Első rész: Ignác nagyapám esete a sztapári úttal

Második rész: A fekete kendő

Harmadik rész: Ház a Gyülekezet-közben