Ugrás a tartalomra

 

IDŐ-KOCKÁK – Kántor Zsolt (szabad) versei

 

A fenséges hiánya is illúzióba áztatott most. Elcsurrant könnycseppben női akt. A szabadság nem tud más kontextust, csak ahol a múlhatatlanság és az egyidejűség értelmezhető.

 

 

IDŐ-KOCKÁK

KÁNTOR ZSOLT (SZABAD) VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

Periféria

Cérnaszálak, orsók és bábuk a fémdoboz alján. Meg a repedt zsebtükör. A piros dobókockákról nem is beszélve, azokról már pereg a zománc. Az ólomkatonákra gumigyűrűk csavarodtak. A polcon meg leporellók, citromsárga matchboxok. És nyöszörgő babák . A fenséges hiánya is illúzióba áztatott most. Elcsurrant könnycseppben női akt. A szabadság nem tud más kontextust, csak ahol a múlhatatlanság és az egyidejűség értelmezhető. Maga az élet is csak megközelítése valaminek, ami lehetne. Tehát a megértés nem teljes. Egymás megméretése, a megtérés szerkezete válik láthatóvá. A képmás átélése és érzéki empátia. A világ gyámoltalanságának és az individuum esetlegességének tapasztalata. A beszéd artikulálatlannak tűnő zavara. A valós befogadás kreatív félreértése. A lényeg félretevése. Pedig új alapok kelletik magukat. Szókapcák, szókapcsolatok. Szókupacok. Az ismeretlenhez úgy közeledünk, mintha ismert lenne (a tudott), ismert fogalmakkal rakjuk körbe, és csodálkozunk, hogy kicsúszik kezeink közül, megfoghatatlanná válik, mielőtt a közelébe érnénk.

 

A múlt nem fogad vendéget

Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal;
ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!
(Habakuk könyve 2. 3.)

                                                                    Báger Gusztávnak

A múlt nem akar elmúlni,
a jövő meg nem akar bekövetkezni.
Alvó módban van, de a háttérben építkezik az idő.
Másik korszak, másik világ köszönt be.
Egy új kijárat lesz kész nem sokára.

Egyre szaporodnak a múlhatatlan múltak.
Melyik lesz az vajon, amit végül érvényesnek
ismerünk el?
S ami véglegesnek tűnt, kénytelen újra megváltozni?

Amit elfelejtünk, újra megtörténik.
A vég azután beszippantja.
Mert az idő tükörbe néz
és nem ismer önmagára.

Megint semmi nincs megoldva.
Ismét beleszaladtunk az eleve elmúltba.

Mert az idő kitűntetett
dimenziója a jövő.
Eszme és eszménye: akár a nő.

 

Idő-kockák

Lehet úgy tenni, mint az elektron. Ha megfigyelnek, úgy csinálok, mintha részecske lennék, közben hullámjelenségként érek célba a megújult miliőben. Legalább is: próbálkozik az ember.

Ugyanígy, ha a fejébe veszi, hogy lemegy a boltba cipőfűzőért péntek délben, arról még a felesége se tudja lebeszélni. Mert tudja ám, hogy a legelegánsabb, drapp, hegyes orrú cipőjében megy majd szombaton a felolvasó estre és abban viszont el van szakadva egy szál. Olyankor kihűlhet az ebéd, abbamarad a regény, a szonettet is görcsre köti, mint egy vászon zsebkendőt, hogy eszébe jusson, hol hagyta abba.

Az írás olyan, mint az evés. Megint megéhezünk, hogy kifejezzük, amit érzünk. És mennyire igaz, az érzéseink szavakként kerülnek a papírra, mint hangjegyek. Így megy ez, hogy a zeneszerzés is létszükséglet lehet annak, aki tudja és csinálja. Ha nem olyan lenne az irodalom, mint az evés, rögtön ráunna a dolgozó. Elég lenne egy jó szöveg, akár novella, vers vagy esszé, be lehetne fejezni a megértő élvezetet.

A szellemi gasztronómia magánmítosza: túlélés.

 

Halogatás és tett

Tetszés nem tetszés? Levés és vanás.
Egyik így másik úgy: mire véljem?
Éjfél körül talál rám igazi énem.
Halogatás és tett között talál.

A bűnnél hamarabb elévül az érdem.
Így megint kimondtam, mielőtt tettem.
In toto – az illúziót kimetszem.
Nem firtatom okát. Bár tudni nem árt.

Átlépném az egészet. Nincs haladás.
Amit el akartam érni menten,
szép, nagy csúszással reagált.

Hamleti töredék: nem kell keret sem.
A történelem is tonnányi hiány.
Az idő link – rákattintok csendben.

Bort öntök. Ez is silány.

 

Kapor, menta, repce

Vasárnap nélkül kellene létezni. Megint túl közel hajolsz az arcomhoz és keresed a szememben a választ. Én becsukódom, mert zavarnak a kérdések. Akár a por, amely egész nap hozzá akart férni a pupilláimhoz és irritálja a csarnok hártyáit. Rátelepíted leheleted csillámló kristályait a bőrömre. Még közelebb hajolsz, hogy a száddal érezd a szemhéjamat. Elhárítom a támadást. Egy ötven éves férfi nem sír. A normális konstellációk ebben a térben születnek. Csupa öntörvényű és extra érzet. Rögtön bosszút állsz, egyetlen pillanatot se vársz. Hátha csak időleges az elutasítás, lehet, hogy csak alszom. De nem! Eloldod a mondatokat, hadd vágtasson a szemantika gőzgép. „Akiket elhagytál néhány éve, azokra gondolsz-e néha? Úgy empirikusan és empatikusan, ahogy akkor leírtad a célszemélyek terveit. Vagy: katt! Lomtárba taszítottad végleg a lelked? Kidobtad még a rendszervizsgálat emblémát is, átkonvertáltad az emlékező szektorláncokat? Nem segít a strucc polka.” Ebben a pillanatban csak leguggolni tudok és bukfencezni a szőnyegen. Így kerülöm a szellemi konfliktust. Egész nap nem szólok semmit. Bár finomat főzöl, elmosod a tányéromat. A megbocsátás értelmezhetetlen, írod le. Mintha a naplómat te folytatnád. Kapor, menta, repce. Ezeket kell mondatba foglalni holnap a nyelvtankönyv utasítása alapján.

 

Szívtenger

szívtenger rejti
amit az ész gyalult
az értelem terhét
letette a múlt

az égbolt egy rajz
tussal fekete-fehéren
arcok vannak beleszőve
s a dundi éden

nagy parázsló boltív
a föld szemöldöke
szivárvány csont
a Menny szótöve

ágak mosolya
van az éjszakában
szívószálak
egy tó hasában

fekete csillagok
a fehér alkonyatban
mézízű mazsolák
a tejszínhabban

hogy nem szegül ellen
csak hagyja magát
nem érzi még
az íz zamatát

 

Epiktétosz emlékiratai

Az Istenfélelem (talán egy pillangó) a legértékesebb adomány. Emelkedetté tesz, létrehoz egy értéktartományt, amiben visszafogottan bánunk az életünkkel. Méricskélünk, mint patikus. Mindenből csak éppen annyit, amennyi az allegorikus szétlátásra elég. Szétrágás. Legszívesebben rögtön lenyelnénk a dolgot, de tiltva van. Először apró részekre kell szedni, rágni a témát. A szemünkkel ropogtatjuk el a színeket. Az energiák fontosak. Fáj, ha sok. Mire megtanulunk valamennyire élni, ráébredünk a tanítás nélkülözhetetlen fontosságára. Mi marad? A szél, az oxigén, a homok a szánkban. A lélek komplementer halmaza, gesztus és káosz. Éteri, tiszta, mint egy frissen felásott űr. Az idő köt össze mindent. A múlt kilép az őt megillető helyről, belőlünk. Kiszökik belőlünk a mohóság. A falánkság dermesztő bábja. Egy emberen túli arc. Hellenisztikus szobor.  A beszédet megfosztja ruháitól a másik hallgatása. Megítéli a géniuszt. Az érték eredetét. Az írva levést. Amikor beszélünk, magunknak válaszolunk. A diagnózis védekezés.  És ebben a térségben, ahol vegetál a népünk, az egész lét védekező jellegű. Magunkat támadjuk azzal, hogy élünk. Minden ágat zúzmara von be. Az ablakkeret is fehér. Ni csak, ott egy megfagyott szarvasbogár! Mintha vasból volna. Olyan nehéz a teste. Egy élénkpiros szőlőlevélen fekszik a teraszon. Valaki kámzsában hajol le érte. Egy szőke nő. Kilógnak a kámzsa alól az arany hajfürtök. Döbbent csend. A szánkó megáll, a lámpavas begörbül. Mítosz és mágia. Sár!? Kitörlöm a kellemetlen emlékeket az elméből. Kiseprem a tudatalattit. Iparkodom a pirkadat felé. A derű dűnéihez. Kipereg az agyból minden kudarc. Kitisztul, lüktet minden gondolat. Bár igazán szólva minden meggondolandó megvonja magát tőlünk. A szorongás is elalélt (alig élt).

 

 

Az oldalt Jiri Kolár kollázsaival illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.