ESSZÉ

---

A tradicionális világ és a klasszikus korok világképeinek széthullása után csak mesterséges, egyre korlátozottabb érvényû rend teremthetõ. Az éber, önmaga határait tudatosító értelem nem is kísérletezik ilyesmivel.

 

 

A filozófiának csak leírnia kellene; ha mégis prédikálni akar, hirdesse az örökkévalót.
Csak abban a filozófiában bízom, amely igazolja az elementáris vallási nézeteket.
Minden filozófia, amely megkerüli a gonosz problémáját, csak mese ostoba gyermekeknek. 
Tudatlanságunknak megfelelően gondolkodni – ez a ráció etikájának első törvénye.
Ha az ember volt már szerelmes, könnyen megcáfol bármilyen episztemológiai realizmust.
Krisztus, hogy megbosszulja a tanítványai ellen Nietzsche által indított támadást, megteremtette a nietzscheánusokat.
Semmi sem volt hasznosabb az igazi filozófia számára, mint a materializmus, melynek hasznavehetetlen posztulátumai és kijelentéseinek ereje önvizsgálatra, önmaga komolyan vételére kényszerítik, miáltal minden egészségtelen háját leadja.
Minden igazság különböző, és mindegyik egy és ugyanazon igazság.
Az elemzés szükséges a megértéshez, de az eleven gondolkodást nem viszi előbbre.
A filozófus az államban vagy király, vagy ingyenélő; arra termett, hogy vagy szuverén módon parancsoljon és vezessen, vagy minden iránt közömbösen éljen.
A mindenség, amelyet ellentmondásos fogalmak szembeállításával alkotunk, nem logikus, viszont emberi.
 A filozófust az általa gyakorolt hatás helyezi el az időben. Minden gondolkodás lényege örök, de hatása, vagyis amit a középszerűek megértenek belőle, időleges dolgoktól függ.
Az eredeti filozófus a valóságon elmélkedik, az epigon fogalmakon.
A finom gyümölcs íze és az okos eszme egyaránt érzéki élvezet.
Válaszoljunk erre a modern kijelentésre: »Ha egy filozófia nem tudományos, akkor semmi.« így : »Ha egy filozófia tudományos, akkor semmi.«

 

 

 

Hudy Árpád

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

 

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)

 

 

 

Jobb híján írónak vagy filozófusnak, gondolkodónak nevezzük.
    Dávila azonban igazából mindkettõ – és egyik sem. Csak aforizmákat, rövid kommentárokat írt, némelyikük mintaszerű miniesszé, tömény tanulmány. Ezekben sokszor és mélyrehatóan foglalkozik a gondolkodással, ezen belül a filozófia alapfogalmaival, módszereivel, irányzataival. Otthonosan mozog minden ágazatában és teljes történetiségében, de egész kritikai megközelítése, perspektívája nem a bölcselõé, hanem az õt, szellemi tevékenységét szkeptikusan szemlélõ és kíméletlenül megítélõ, felettes értelemé: Dávila metafilozófus, mozaikműve metafilozófia.

 

A filozófia életmód

“Az, hogy a filozófia egyeseknek tiszta szellemi diszciplínát, ismeretek rendszerét, kutatási területet jelent, sajátos téveszme. 
A filozófia élet. A filozófia a lehető legmélyebben értelemmel átitatott, tökéletesen tisztánlátó és a szellem tárgyaira irányuló életmód.”

Élet és életmód. Nem holt, meddõ spekuláció elvont dolgokról. A filozófia világokat fog át, és ugyanakkor a lehetõ legszemélyesebb. E frappáns megfogalmazás különleges erejét az adja, hogy Dávila hiteles, miniatûr szellemi önarcképe. Kristálytiszta értelmének önéletrajza.

“Minden eszme, amelyet megvizsgálok, növeli tudatlanságomat és fokozza bizonytalanságomat.”

“Szkepticizmusom nem azt jelenti, hogy minden elvet, normát vagy szabályt elvetek, hanem azt, hogy képtelen vagyok egy szabályt, egy elvet vagy normát mások kezébõl elfogadni, és annak szükségét, hogy életem folyamán fokozatosan alkossam meg őket.”

Dávila az egész emberi gondolkodást állandó, befejezetlen és befejezhetetlen folyamatnak tekinti. Sziszüfoszi sziklagörgetésnek.

“A filozófia fáradhatatlanul azt a célt tűzi maga elé, hogy elõítéletek nélkül szembesítsen bennünket a meztelen valósággal. Egyetlen újabb megoldás sem egyéb, mint egy előző felszámolása.
A túlhajtott lelkesedés, amelyet egy filozófia kiváltani képes, abból a mámorító érzésbõl fakad, hogy újra a nyílt terepen találjuk magunkat. Minden új filozófia felszabadít, mivel ugyanazt az örök problémát állítja elénk.
Az igazi problémák nem változnak és nem található rájuk megoldás. A filozófia kötelessége az, hogy megmondja nekünk: ez a megoldás nem érvényes, ugyanazon probléma elõtt állunk.”

   

A töredék diadala

 

Íróként nem írt – szokványos értelemben – összefüggõ művet, gondolkodóként nem alkotott rendszert, és nem is fogadta el maradéktalanul az adottak egyikét sem. Dávila rendszerkritikus, de nem egy bizonyos rendszer kritikusa, hanem a rendszeré.

“A folyamatos beszéd a lét repedéseirõl akarja elterelni a figyelmet.”

“Csak a töredék lehet õszinte gondolkodás kifejezõdése, azé, aki megtanulta, hogy az ember töredékek közt él.”

“A filozófiában mindaz, ami nem töredék – csalás.”

És nemcsak a filozófiában – tehetjük hozzá. A szellem, az elme, a lélek egzisztenciális élménye ez a modern világban. “Minden Egész eltörött” – hördül fel az éjszakában, kocsi-úton Ady; “higgyétek el, a rövid is elég , / meghalok, s úgyis minden töredék” – vetíti elõre tragikus sorsának árnyékát Radnóti.

A tradicionális világ és a klasszikus korok világképeinek széthullása után csak mesterséges, egyre korlátozottabb érvényû rend teremthetõ. Az éber, önmaga határait tudatosító értelem nem is kísérletezik ilyesmivel.

“Minél érettebb a szellem, annál kevesebb jelentõséget tulajdonít eszméi rendszerezésének.”

Hiszen oly sivár, dúlt tivornya mindegyik meglévõ próbálkozás, ha végignéz romján. 

“Egyetlen történelemfilozófia sem tudott meggyõzni. Mindegyikben felfedezem a szörnyû hajlamot a könnyelmûségre. Inkább ötletdúsnak, mintsem megbízhatónak tűnik számomra valamennyi.
Egyik sem alkot olyan rendszert, amely ne volna automatikusan cáfolható, mihelyt figyelembe veszünk két-három tényt.
Melyik rendszer képes, például, azt a különös, jelentõs és homályos tényt megmagyarázni, hogy Konfuciusz, Laoce, Mahavira, Budha, Zarathusztra, a görög misztériumok megalapítói és Deutero-Ézsaiás majdnem egy idõben éltek?
Egyetlen rendszer sem magyarázza meg, hogy ennyire különbözõ, egymástól oly távoli kultúrák miért hoztak egyedülálló virágokat, akár a galagonya, melyet elaltatott a tél. Senki sem magyarázta meg, mi készítette elõ ama titokzatos tavaszt.”

 

 

Platón és Kant

 

Az amerikai Will Durant The Story of Philosophy című remek sikerkönyvét A gondolat hõsei címmel fordította le a két háború között Benedek Marcell. Dávila megíratlan filozófiatörténetének csak két fõhõse van: az ókori görög szellemóriás és a königsbergi remete.

“Az egész filozófia egy széljegyzet Platón Dialógusaihoz.”

“A modern filozófia csupán kiegészítések sora Kant gondolkodásához.”

De õket sem csodálja maradéktalanul. Megkérdõjelezi az Állam és a többi Dialógus szerzõjének szeretve tisztelt Mesterétõl átvett, s korokon átnyúló iskolát teremtõ módszerét:
“Platón dialektikus folyamata a felfedezõ vagy a magát kinyilvánító gondolkodás része-e? Szókratész azt mondja, hogy semmit sem tud; honnan tudja azonban, ha semmit sem tud, hogy beszélgetõtársa hamisat állít? Mibõl állapítja meg a tévedést? Mihez hasonlítja az igazságot? Mi nála a »claire et distincte« [»Akkor igaz valami, ha tisztán és világosan felfogható.« Descartes, Principia philosophiae]?
Te különc Szókratész, színlelted csupán, hogy nem tudsz semmit? Elárulta az orákulum irónikus hallgatásod?”

Stilisztikai bravúr, hogy mindezt dialógusban, csupa kérdésnek álcázva, iróniával teszi. Szókratész bölcseleti fegyverzetében. Máshol néhány világos mondatban marasztalja el a nagy athéni bölcsrõl elnevezett szellemi irányt.

“A szokratikus tanítás a filozófiai gondolkodás akadálya. A fogalmi filozófia a tudomány elõkészítése. Abban teljesedik ki az, amire törekszik.
A szokratikus probléma nehézsége az, hogy olyan, fogalmakra épülõ filozófiai struktúrát, világrendi megokolást akar létrehozni, amely a felszámolandó rendszeren alapul.   
A spekulatív misztika érdekességét éppen a fogalmi rendszer alkalmatlansága elleni harca adja.”

A sztoa etikája közel áll Dávilához, annál megrendítõbb, emberibb amit e filozófia hirdetõinek felró:
“A sztoikusok lényegében arra tanítanak, hogy mindaz, ami a sorstól függ, nem a miénk és nem is érték. Nyilvánvalóan a sztoikusokéhoz hasonló hozzáállásra van szükségünk ahhoz, hogy felkészüljünk az élet minden nélkülözésére, hajótörésére és kudarcára; engem minden ilyen tanban taszít azonban, hogy a lemondás hirdetéséhez tagadnia kell a dolgok értékét. Nem nyugszom mindaddig, amíg nem találok egy olyan tanításra, amely azt mondja nekem: ez nemes, ez szép és nagy, készülj fel rá, hogy elveszíted, készülj fel lelki nyugalommal és rendíthetetlen értelemmel lemondani róla, értelemmel, mely sajnálja, amit elveszít, de ugyanakkor elfogadja a rákényszerített veszteséget.”

A tulajdonképpeni szubsztancia

A magasrendű gondolkodás a kolumbiai filozófus szerint nemcsak az értelem és a valóság viszonyától, de a gondolkodó erkölcsi hitelétõl sem választható el.

“A filozófia, ahogyan a modern felfogja, különbözik attól, amit a görögök értettek ugyanezen a néven. A filozofikus élet, amelyet a püthagoreusok hirdetnek, s amely tökéletesen megjelenik Platón filozófiájában, az arisztotelészi iskola intellektualizmusa ellenére az ókori bölcselet tulajdonképpeni súlypontja.
A filozófiai megismerés folyamatának elengedhetetlen elõfeltétele Platón szerint a megtisztulás és az aszkézis; számára, akárcsak a misztikus számára a megismerés teljes egészében az egyedi személytõl függ.
Ezek valóban olyan tézisek, amelyek a modern számára értelmetlenek, az õ szemében ezeket radikálisan cáfolja a tudományok, a mûvészet és az irodalom fejlõdése és sokfélesége.
Mégis kezdem azt hinni, hogy azoknak volt igazuk, akik komolyan vették a szónok és a költõ morális kiválóságait.”

Annál is inkább, mivel a szellem emberének korunkban – inkább, mint valaha – az értékek megõrzése az alapvetõ feladata.
 

“A kibontakozó új világ nem tűnik csupán az éppen meghalt egyik formájának. Egyike ez itt a történelem széles törésvonalainak, melyeknél a formális idõbeli folytonosság nem fedheti el, hogy a tények lényegi kontinuitása megszakadt. A filozófia nem foglalkozhat többé oly nagyon, mint szerette, a világ megértésével, és még kevésbé, mint hirdeti, a megváltoztatásával, hanem azzal, hogy menedéket építsen az embernek, hogy megóvja õt a szokatlanul kemény idõktõl.”
A végletes racionalitástól és a parttalan irracionalitástól, a korunkat mindinkább meghatározó szcientizmustól és politikai ideológiáktól egyaránt.
“A filozófia napjainkban az ember felszabadításának eszköze.
A szellem feladata jelenleg a tudomány merev koordinátáitól és a kollektív mítoszok elnyomásától való menekülés.
Kell valami, ami visszaadja mezítelenségünket Isten elõtt.”

Mert Dávila szerint az ember legambíciózusabb anyagi vállalkozásai is nevetségesek és semmisek, ha nem tudja metafizikai kalandba vonni a fizikai világot.

“Mindazonáltal nem csupán súlyos következményekkel jár, hogy a filozófia logikai formalizmussá válik, a tudományok pusztán technikai recepteket hordanak össze, az irodalom a szavak öszefüggéstelen, üres csengésébe téved, a művészeteket elnyeli az esztétikai formalizmus; és megfordítva, arról sincs szó, hogy retorikai szókultusz lépjen a filozófia helyébe, hogy vulgáris alkalmazás tegye méltatlanná a tudományt, hogy gyermekes szentimentalizmus váltsa fel az irodalmat, hogy párhuzamosan a zenével és a festészettel létezzék a tömegnek kellemes zene és festészet is; a legsúlyosabb következmény az, hogy ez a megalázott és lefokozott ember holnap egyedüli alkotója lesz a filozófiáknak, tudományoknak, mûvészetnek és irodalomnak, és ezáltal mindeme tevékenységek már csak egy méltóságát veszített ember méltatlan kifejezései lesznek.
Mindannak, ami és amit tesz az ember, elõbb vagy utóbb tükrözõdnie kell műveiben. Mit is mondok! Tükrözõdnie! Ez műveinek tulajdonképpeni szubsztanciája.”

---

(Az esszében szereplõ Dávila-idézetek, akárcsak az elõzõ részekben, a szerző fordításai.)

---

 

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához  (1.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)