BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

– Vajon véletlen, hogy a kocsit épp itt érte a lövés? Vajon véletlen, hogy maga épp az ablakban állt? Vajon véletlen, hogy az a nő épp ide jött be? Vajon véletlen, hogy az a pisztoly épp itt került elő? Arról nem is beszélve, hogy vagy hatan nézték végig az ablakból, hogyan fordul föl a Mercedes. Véletlenül mégis épp maga telefonált. Tényleg véletlen?

NYÁRI KRIMI

VII. Rész

– Kénytelen leszek házkutatást elrendelni! – harsogta Verhovitzky.
– Ahhoz kell valami hivatalos papír, nem? – kérdezte Marosi.
– Sose féljen, az is itt lesz perceken belül. Már intézkedtem. És nem én fogok kutakodni. Vannak szakembereink.
– És nálam mit akarnak találni?
– Az egyelőre nem tartozik magára. De menjen, és nyissa ki az ajtót. Gyorsan megjöttek, mi? – nézett Kovácsra.
Lentről ugyanis hosszú, határozott csengőszó hallatszott.
Marosi lement, kinyitotta az ajtót. Sehol senki. Kilépett, hogy körülnézzen, ebben a pillanatban valami kemény tárgyat érzett a hátában.
– Kezeket tarkóra! Rendőrség! – süvített a háta mögül egy torz hang.
– Menj a büdös francba, te hülye! – fordult meg Marosi. – Elegem van a vicceidből, Petrus! Érted? És torkig vagyok a rendőrökkel!
– Mi bajod velük? – kérdezte Gaál, most már a normális hangján, mert természetesen ő próbálta ezzel a rendőr-trükkel megijeszteni a barátját.
– Épp kettő ül most is fenn az emeleten.
– Csak nem liliomtiprás? Mi ki nem derül rólad! Mi történt? Saját rendőreid vannak?
– Kettőn alul még jó, hogy nem adom! – engedett fel barátja közellététől Marosi is. – Téged most az Isten küldött, tudod-e, Petrus?
– Tévedsz, fiam. Emlékeztetnélek, hogy te hívtál meg. S ráadásul mindenféle földi jókat ígértél! Még tegnapelőtt.
– Ki kell húznod a slamasztikából! Petrus, ebben te vagy a legnagyobb!
– Ezen ne múljon. Szerénységem nem engedi, hogy tiltakozzam. Állok tehát a nagytiszteletű kétbalkezes úr szolgálatára. Miről van szó? Gyorshajtás? Á, te nem is tudsz vezetni. Vagy közben mégis levizsgáztál volna?
– Ugyan már! Figyelj ide! Fönn a nappaliban két rendőr ücsörög, és az a boldogító meggyőződésük, hogy gyilkos vagyok, vagy legalább bűnrészes egy gyilkosságban. A fürdőszobában meg egy vadidegen nő várakozik… Különben nagyon kedves, majd megismered. Szóval ott egy nő, és nem tud elmenni a rendőrök miatt, az utcán meg egy fölfordult kocsi, benne egy hulla.
– A kocsit láttam. Nem is engedtek autóval bejönni az utcába. A Volvómat ott kellett hagynom a Pasaréti úton. Remélem, nem szednek le róla semmit, mire érte megyek. Te, el se tudod képzelni, mit képesek művelni egy szép autóval… És csak heccből!
– Nem érdekel! Idehallgass – fogta meg Marosi Gaál karját. – Az a hulla nem csak úgy elpatkolt magától, hanem lelőtték. Világos? És ezek azt hiszik, hogy én…
– Lassabban. És ne szakítsd el a zakóm.
– Még hogy lassabban! Majd szétmegy a fejem! Néha azt hiszem, a rendőrök is csak szórakoznak, annyira képtelenség ez az egész. De azt mondják, komoly. Most már nyilván lesik, hová tűntem. Úgyhogy menjünk.
– Na jó. Menjünk. Majd vigyázok rád – mondta Gaál. – Ahogy szoktam. De remélem, nem te lőttél?
– Hülye!
– Mondtam már, hogy ne sértegess. És remélem, a rendőröket sem sértegetted. Nem veszik jó néven. Különben is, csak azért kérdeztelek, mert amilyen balfácán voltál világ életedben, előfordulhatott volna, hogy, mondjuk, le akarsz lőni egy galambot a ház tetején, de annyira mellétrafálsz, hogy egy pasasba megy a golyó lenn az utcán. Mit tudom én. Menjünk.
– Várj – mondta Marosi, mert ebben a pillanatban egy öreg, idétlen, fehér rendőrségi Zsiguli kanyarodott fel a ház előtt a járdaszegélyre. – Ezek biztosan a házkutatás miatt jöttek… A szakembereik…
Gaál azonnal a jövevények elé sietett, köszönt, pár szót váltott velük, majd beirányította őket:
– Tessék, uraim – udvariaskodott. – Csak fáradjanak beljebb.
Együtt mentek fel a nappaliba az újonnan érkezettekkel. Amikor felértek, a rendőrök néhány szót váltottak egymással, majd a friss jövevények Marosi és Verhovitzky társaságában visszamentek a földszintre, hogy ott lássanak neki a kutakodásnak.
– És maga kicsoda? – fordult Kovács Gaálhoz, amikor kettesben maradtak.
– Gaál Péter vagyok. Tessék – vett ki egy fényes, fehér kis kártyát a tárcájából. – A névjegyem. Gábor a barátom.
– Csak nem maga az a … az az ügyvéd … – nézett Kovács hol Gaálra, hol a névjegykártyára.
– Már hallott rólam? Megtisztelő.
– Maga csinálta azt a cirkuszt a múltkor? Ott Győrben?
– Győrött, ahogy arrafelé mondják – igazította ki Gaál, – én semmiféle felfordulást nem csináltam. Csak ügyvédként tettem a dolgom. Amiért fizetnek. Védtem a vádlottat.
– Mondhatom! Majd szétvetett a düh maga miatt!
– Igen? Sajnálom. Maga szerint nem kellett volna felmenteni azt a csavargót?
– Egy gyilkost mentetett föl!
– Kissé túloz, nem gondolja? Ott is így volt: mindenki gyilkosról beszélt. Bizonyíték meg nem volt semmi.
– Ugyan kérem! Visszaeső bűnöző volt!
– Na igen – mondta Gaál. – Már ne haragudjon, hogy megkérdezem: szokott maga néhanapján inni? Jó. Ne válaszoljon. Én szoktam. Néha iszom egy keveset, ha kedvem van hozzá. De ez még nem bizonyítja azt, hogy most részeg vagyok. Igaz? Az, hogy az a szerencsétlen már háromszor lebukott, amikor besurranó tolvajlással kísérletezett, még nem bizonyítja, hogy ő a gyilkos, akit kerestek.
– De lehetett volna!
– Hogyne. Én is részeg lehetnék most. De higgye el, színjózan vagyok. És ha az ellenkezőjét akarja állítani, azt nagyon nehéz volna, mert semmiféle bizonyítéka nincs hozzá. Erről jut eszembe. Nem látott itt valahol egy kis konyakot?
Kovács nem felelt. Tüntetően felállt, odament az ablakhoz.
– Mert tudja – folytatta Gaál, mintha nem értené a néma üzenetet – én ilyenkor, estefelé, vendégségben szívesen felhajtok egy-két pohárral. És ami a jelenlegi színjózanságomat illeti: elég sajnálatos, hogy magával társalkodom ahelyett, hogy Gabival poharazgatnék.
Kovács továbbra is makacsul hallgatott.
Közben odalent a házkutatás gyorsan eredményre vezetett. Öt perc sem telt el, és megtalálták amit kerestek. A műteremben, a lepellel letakart szoborvázlat alsó részén valami feketéllett. Amint felemelték a leplet, rögtön észrevették. Látszott, úgy nyomták be oda utólag. Csipesszel kiemelték, és nejlon zacskóba pottyantották. Egy pisztoly volt.
Néhány perc múlva ismét a nappaliban ültek. Marosi, Verhovitzky, Kovács a dohányzóasztal körül, Gaál a falnál, a kanapéra telepedett. A házkutatók távoztak, magukkal vitték a pisztolyt is. Megígérték a hadnagynak, hogy kihajtják a laborból az azonnali vizsgálatot (pedig lassan tíz óra volt már). Úgy látszik, kifejezetten a pisztolyt keresték, mert amint megtalálták, abba is hagytak mindenfajta kutatást. Marosi nagy megkönnyebbülésére persze, hiszen nem tudta, mit mondott volna magyarázatképpen, ha Annára is ráakadnak. Vicces lett volna… („Meglepetés! Nálunk mindig történik valami!” Vagy inkább: Sose hagyja üresen fürdőszobáját! Csinos fürdőző nők nagy választékban… amíg a készlet tart!”)
Verhovitzky roppant elégedett volt. Nyilván büszkeség töltötte el, hogy már akkor megszervezte a házkutatást, amikor még nem is látszott indokoltnak. S persze a gyors siker őt igazolta: itt, ebben a házban kell és lehet megtalálni a megoldást erre az ügyre, bármi is legyen ez.
Pipát, dohányzacskót, pipaszurkálót, egy doboz gyufát tett ki maga elé az asztalra. Miután biccentés formájában elnyerte a házigazda, Marosi beleegyezését, nekilátott a rágyújtás szertartásának. Ám a mutatvány nem lett igazi, mert Kovács közben elé tette Gaál névjegyét.
– Szóval már kerített ügyvédet is. És mikor, ha szabad kérdeznem? Vagy ez is előre meg volt szervezve? Netán Gaál úr… jól látom? Szóval ő is a banda tagja?
Kovács igyekezett jeleket adni, de Verhovitzky nem figyelt rá.
– Nem hívtam ügyvédet. Petrus… azaz Gaál Péter a barátom.
– És ma estére egy kis csevegésre voltam ide hivatalos. De úgy látom, ebből az egészből már nem lesz semmi – szólalt meg Gaál. – Ja, Gabi, nincs egy kis konyakod? De valami jóféle! Szerintem az urak se volnának ellene. Igencsak este van már.
– Szolgálatban sosem iszom – mondta határozottan Kovács.
– Hát – bizonytalankodott Verhovitzky – egy korty biztos nem árt meg. Ahogy nézem, még hosszú éjszaka áll előttünk.
Kovács is engedte rábeszélni magát. Marosi felállt, odament a bárszekrényhez, kinyitotta. Kivett egy üveg Napóleont, négy poharat, mindenkinek töltött (pedig „A jéghideg Coca Cola az igazi!”), aztán visszaült a helyére. Közben a hadnagy befejezte pipázási előkészületeit, és élvezettel pöfékelni kezdett. Amikor megszólalt, hangja egészen atyai volt:
– Nézze, fiatalember, ez az egész dolog most már túl komoly ahhoz, hogy itt lovagiaskodjon. Szeretném, ha megértené – dugta újból szájába a pipát, és félszájjal folytatta – nagyon szeretném, érti, nagyon, ha megértené, ha tisztán látná, hogy a pisztoly előkerülése egészen új helyzetet teremtett. Ezt nyilván a barátja is megérti. Persze én kezdettől fogva biztos voltam abban, hogy maga nem mondott el mindent. Abban is, hogy ez a fegyver elő fog kerülni, és abban is, hogy itt kerül elő – itt egy kis hatásszünetet tartott, (olyan „na, látjátok–e, milyen okos vagyok!”-féle szünet volt ez), – nem is tudom, mit képzelt, hogy tereli el a figyelmet róla, hiszen annyira kézenfekvő az egész.
– De hát – próbálkozott Marosi, ám Verhovitzky felemelt kézzel megállította, jelezve, hogy még nem fejezte be:
– Nem mondom, ideiglenesen másra is terelődhetett volna a gyanú, elismerem, azzal is nyert némi egérutat, hogy maga jelentette be a dolgot, mint balesetet, de kérem, lássa be, ellenünk, akik azért találkoztunk már egy-két bűnelkövetővel, gyenge, amatőr ez az egész. Tegyen végre vallomást, higgye el nekem, az a legjobb, amit választhat – vette a poharát, kiitta a konyakot, majd elégedetten hátradőlt a fotelban.
– Semmit nem csináltam! – mondta Marosi.
– Az a legrosszabb. Ebben az országban az ártatlanok szokták a legszebb temetést kapni. Észrevették már? Csak sajnos mindig évekkel a kivégzésük után – szólalt meg Gaál.
– Nézze, Marosi úr – kezdte újra a hadnagy, akinek láthatólag nem tetszett Gaál jelenléte, és ezt kifejezésre is juttatta egy gyilkos tekintetet vetve a kanapé felé – ahhoz, hogy bizonyosságunk legyen, kell egy-két óra. Legföljebb egy nap. De én már most teljes biztonsággal ki merem jelenteni, hogy az itt megtalált fegyverrel, amely minden valószínűség szerint rendőrségi fegyver, szóval ezzel lőttek rá a Mercedesre, és ezzel ölték meg az ismeretlent a kocsiban. Akiről holnapra nyilván azt is tudni fogjuk pontosan, hogy ki volt. Igazam van?
– Nem tudom – mondta Marosi.
– Jó. De akkor magyarázza meg, legyen szíves, hogyan került a műterembe a fegyver.
– Fogalmam sincs. Talán Tóth százados…
– Ne kezdje ezt megint elölről! – állt föl nagy füstfelhőt eregetve Verhovitzky, és újra odasétált az ablakhoz. – Lassan éjfél van, és még mindig a meséknél tartunk. Tóth nevű százados, amint már egyszer világosan megmondtam, nincsen a kollégáim között. Tehát nem is járhatott itt. Valami más magyarázatot próbáljon kitalálni.
– De értse meg, igenis itt volt! Azt állította, hogy a gyilkossági csoporttól jött, és Tóth századosnak hívják. Meg valami csomagot keresett a nagybátyámon. Jól rám ijesztett, mert épp valami italért jöttem be ide, amikor váratlanul megszólalt a hátam mögött.
– Nehogy azt mondja, hogy valami földönkívüli! Hogy csak úgy berepült a házba.
– Talán nyitva maradt az ajtó, amikor… – Marosi elakadt, mert eszébe jutott, hogy tényleg nem zárta be az ajtót, amikor Annát beengedte.
– Amikor? – csapott le rá Verhovitzky, aki azonnal megérezte Marosi zavarát.
– Amikor? – visszhangozta főnökét Kovács.
– Amikor beengedte azt a nőt! Igaz? – lépett oda Marosihoz Verhovitzky. – Igaz?
– Nyugalom, uraim – avatkozott közbe Gaál. – Természetesen akkor. Ismerem annyira a barátomat, hogy egy csinos nő képes teljesen összezavarni, annyira, hogy nem egy ajtót, de még a száját is nyitva felejti.
– Magát senki sem kérdezte! Egyáltalán, mi keresnivalója van itt? – dühöngött Kovács. – Itt nekünk nem fog olyan cirkuszt kavarni, mint Győrben.
– Mondtam már: Győrött – jegyezte meg fahangon Gaál. – Ami meg azt illeti, engem meghívtak ide ma estére. Magukat nem. Persze ha most le akarnák tartóztatni Gabit, ami roppant nagy ostobaság volna, de mondom, ha letartóztatják, akkor majd meghajlok a szabályok és a maguk óhajai előtt. D amíg csak beszélgetünk, mert ugye csak beszélgetünk? Nos addig ragaszkodom e kiváló társasághoz. És iszom még egy pohárral. Ki tart velem? – állt fel, és töltött magának. S miután senki sem reagált a szavaira, így folytatta: – Nos jó. Akkor ezt a témát kimerítettük. Az egészségükre, uraim!
Verhovitzkyn látszott, hogy nehezen türtőzteti magát. Nagy önfegyelemmel ült le, dőlt hátra, számolt magában vagy húszig, és csak azután szólalt meg. Most nem kiabált, de szinte remegett a hangja a visszafojtott idegességtől:
– Rendben van. Mondjanak, amit akarnak. Beszéljenek csak össze-vissza. Keverjék, ahogy tudják. De akkor is van néhány szilárd pont. Egy: itt van maga, Marosi úr. Kettő: van egy fegyver a lakásban. Jó, tudom, nem a magáé a villa, de ez most nem számít. Szóval a házban, ahol jelenleg lakik. Aztán van a történetben egy fehér blúzos, fiatal nő, aki ide jött be a gyilkosság idején vagy után. És van egy halott a zöld Mercedesben, szinte az ablak előtt. Eldördült egy lövés is, itt valahol. Vajon véletlen, hogy a kocsit épp itt érte a lövés? Vajon véletlen, hogy maga épp az ablakban állt? Vajon véletlen, hogy az a nő épp ide jött be? Vajon véletlen, hogy az a pisztoly épp itt került elő? Arról nem is beszélve, hogy vagy hatan nézték végig az ablakból, hogyan fordul föl a Mercedes. Véletlenül mégis épp maga telefonált. Tényleg véletlen?
– Nem tudom – mondta Marosi. – Nyilván nem véletlen.
– Na látja, szerintem se. Mert ennyi véletlen egyetlen negyedóra alatt… az már vicces volna. Tehát – emelte föl a hangját (kezdett magára találni) – tehát tudni akarom, érti, Marosi úr, akarom! Miért jött ide be az a nő? Mit akart itt? Egyáltalán! Milyen része van ebben az egész ügyben?
– Miért nem kérdezi meg tőle magától? – szólalt meg ártatlan hangon Gaál. – Itt van a fürdőszobában.
– Ez igaz? – ugrott föl egyszerre Verhovitzky és Kovács.
– Marosi bólintott.
A két rendőr kirohant az emeleti folyosóra. A fürdőszoba ajtajánál megálltak, visszanéztek Marosira, aki lassan utánuk sétált Gaállal együtt. Kérdő tekintetükre ismét bólintott.
A rendőrök pisztolyt vettek elő. Egyik az egyik, másik a másik oldalra állt. Aztán Kovács óvatosan lenyomta a kilincset, majd hirtelen belökte az ajtót. Verhovitzky előre tartott fegyverrel beugrott az ajtónyílásba:
– Kezeket fel! – kiáltotta.
– Mint egy rossz krimiben – súgta Gaál.
– Miért árultad el? – kérdezte szemrehányón Marosi, miközben a rendőröket figyelte.
– Nem volt más lehetőség, hidd el – mondta Gaál. – De ne izgulj…
Itt tartottak, amikor Kovács paprika arccal előkerült. A szája szélét harapdálta dühében.
– Ez volt az utolsó dobásuk! – üvöltötte.
– A fürdőszobában nincs senki – jött ki Verhovitzky is, kezében egy halom vizes holmival. – Pedig volt. Itt a fehér blúz, a szoknya, a cipő.
– Tényleg? – nézett Gaál Marosira. Az csak széttárta a karját.
– Szóval senki – ismételte meg Gaál. – Érdekes.

A KÖVETKEZŐ RÉSZT ITT OLVASHATJA.

AZ I. RÉSZT ITT TALÁLJA.