A kortársak politikumként élik meg azt, hogy “Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél”, nekünk ez történelem. Másrészt az, hogy Ady “csóvás bolond”-nak nevezi Tiszát, nem történelem, s kérdéses, hogy politika-e. Ilyen értelemben mit mondjunk Dante Pokláról?

SZŐCS GÉZÁVAL A POLITIKAI KÖLTÉSZETRŐL

– Láttad-e, hogy véget ért az És-ben a vita a politikai költészetről?
– Az És-ben-é? A vita?

– Az, az.
– Láttam, nem láttam: nem mindegy?

– Mondok néhány verscímet: Délkelet. Helyzetvers a Fellegvárról. Születésnapomra, Indián szavak. Dal a 80-as évekről, Dal a 90-es évekről, Attila fiai. Értesítő...
– Mi van ezekkel?

– ...és A Hattyúhoz.
– Ezeket én írtam. Már amit nem József Attila.

– De én nem az övére gondoltam, hanem a tiédre.
– Ezt azért köszönöm.

– Ezek egytől egyig politikai versek. Nagy politikai versek, kultikusnak is mondhatnám őket, nem egyet közülük kézzel írott másolatban terjesztettek Erdélyben.
– Közülük, milyen érdekes szó. Mintha egy török káromkodásból volna.

– Sokat szavalták, elemezték, idézték, fordították őket...
– Úgy érted, még túl sokat is?

– Ne játsszunk a szavakkal. Az És vitájában egyiket sem emlegette senki. És más politikai verseidet sem. Egyáltalán, a neved is talán csak egyszer írta le valaki. Ha jól emlékszem. Nem biztos.
– Most azt mondd meg: mi volna a különbség, ha ötször írták volna le. Vagy százszor.

– Te roppant gőgös vagy, s ehhez talán megvan a jogod. Egyedül neked. De aki nem szerzője a verseidnek, csak olvasója, hogy ne mondjam: rajongója...
– Nem mondod...

– Az nem érti: mi történik veled a kortárs kritikai tudatban.
– De én értem, kedves Endre, én tökéletesen értem. No és?

– Kezdjük máshonnan. Te politikai költőnek tartod magad?
– Hát ha volt haszna annak, hogy az És-ben nem hurcolták meg a nevemet, ha van valami, aminek örülhetek: az az, hogy senki nem tart politikai költőnek. Hálistennek.

– Mióta vagy erre ilyen büszke?
– Amikor Az uniformis látogatása című kötetem megjelent Amerikában, a Bécsi Napló közölt róla egy írást. Szőcs Géza politikai költő. Ez volt talán a címe is, a mondanivalója mindenképpen. Nagyon elismerő írás volt, én azonban stigmának éreztem. Te jól tudod, hogy nem erdélyi magyar költőnek tartom magam, s nem is magyar költőnek. Jelző nélküli költőnek tartom magam. Ami nem azt jelenti, mintha az azonosságomból hiányozna az, hogy erdélyi vagy hogy magyar. Nagyon is benne van, nem hiszem, hogy ezt bizonygatnom kellene. De ahogy nem mondod, hogy tegnap meghalt az erdélyi magyar apám, vagy hogy süt rám az erdélyi magyar nap, vagy hogy milyen csodás ízű ennek az erdélyi magyar forrásnak a vize s hogy milyen finom ez az erdélyi magyar pisztráng, úgy elegendő az is, ha valakit költőnek nevezel. Ha valóban költő. A többi – részletkérdés. Mármint, hogy politikai, vagy hogy spanyol, vagy hogy erdélyi. Ez maximum a filológusokra tartozik.

– Azt azért te sem állítod, hogy nincs erdélyi költészet. Vagy politikai.
– Minden van.

– Említs három politikai verset. Magyar költőtől, József Attila utánit.
– Kányádi is írt nem is egyet, Szőcs Kálmán is. A legnagyobb, a 20. század  és a magyar költészet egyik legnagyobb alkotása kétségtelenül az Egy mondat a zsarnokságról, még ha Márai nem szerette is... Persze Márainak más szempontjai voltak. De néhány év eltéréssel Illyés verséhez képest született még két remek vers. Mindkettőről írtam, amint az Beszéd a palackból című kötetemben olvasható is...

– Ahá, az egyik Cs. Szabó László hármasverse lesz...
– Igen, A Nagy Háború. A másik: András Sándor, azaz Sándor András verse az ASAK-ról, vagyis az András Sándor Köztársaságról.

– Ha nekik szabad volt politikai verset írni, neked miért nem szabad?
– Azt nem mondtam, hogy nem szabad. Csak azt nem szeretném, hogy mint költőt politikai költőként határozzanak meg. Különben óriási a konfúzió a fejekben és szerintem kevesen tudnák eldönteni valamiről, hogy az közéleti, politikai vagy történelmi vers. És tényleg, rengeteg a határeset, az átfedés, az átminősülés. A kortársak politikumként élik meg azt, hogy “Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél”, nekünk ez történelem.Másrészt az, hogy Ady “csóvás bolond”-nak nevezi Tiszát, nem történelem, s kérdéses, hogy politika-e. Ilyen értelemben mit mondjunk Dante Pokláról? Dante itt beleírta összes személyes ellenségét a legválogatottabb bugyrokba, meg a közelmúlt pápáit, kardinálisait, a teljes politikai ellentábort: politikai-e ez a költészet? Vagy történelmi-e, ebben a privát, mondhatni kicsinyes, alacsony léptékben? Mondhatjuk, elég, ha költészet – és kétségtelenül az. Anélkül, hogy érdekelnének a részletek, anélkül, hogy érteném a követhetetlen, kusza politikai viszonyokat, jelentéseket, összefüggéseket, amelyekből a mű indulatai táplálkoznak.

– Térjünk vissza A Hattyúhoz, amelyet én az új évszázad egyik legjelentősebb politikai költeményének tartok...
– Ha így beszélsz, soha nem fogsz az És-ben publikálni. De szögezzem le: nem szeretném, ha itt Téreyvel vagy Kemény Istvánnal szemben kívánnál vagy kívánna bárki pozicionálni. Kemény különben valószínűleg a legnagyobb költő ma közöttünk. Ezt rég mondom.

– A Hattyúhoz... hogy született? Mi köze Sziveri Jánoshoz?
– Sziveri soha nem járt Erdélyben. Remélte, hogy egyszer elviszem oda. Amikor már nagyon beteg volt, addigra már nyilván leszámolt magában ezzel az álommal. Annál erősebben kapaszkodott a kis erdélyi történetekbe, amelyeket valósággal kizsarolt tőlem. Így kezdtem el írni ezt a hattyús verset is, de mire befejeztem volna, éppen meghalt Jancsi. Úgyhogy néhány hónapja vettem elő megint és akkor véglegesítettem. Valamennyit kihagytam belőle, és nem írtam hozzá semmit mindabból, amit annak idején szándékomban állt. Ennyi volt az utólagos beavatkozás. 

– Ezek a kis történetek, amiket említettél, megvannak leírva is?
– Nincsenek, de egyet-kettőt lejegyezhetek a kedvedért.

– És az Irodalmi Jelen olvasói kedvéért. Meg minden olvasód kedvéért.

A PATAK. A LÉPCSŐ

– Mesélj nekem Erdélyről! – kérlelt nem titkolt mohósággal. Akkoriban még ki voltam tiltva az országból, ő pedig inkább már csak vendégként lézengett az élők közt pizsamájában, melyet néha meglobogtatott a huzat.
Mégis minden apró históriát azzal kezdtem: Majd fogod látni, hogy...
– ...Tudod, ahogy átérünk a Királyhágón, van ott egy patak, semmi különös, csak azért tartom számon... szóval, csak amiatt tűnt fel nekem ez a patak, mert képzeld, ez egy olyan patak, csermelynek is nevezhetném...
– Milyen? Milyen patak?
– ...szóval ez a patak hegynek fölfele folyik.
– És a pisztrángok? – faggatott csillogó szemmel. – A pisztrángok hogy bírják ezt?
– Hát nézd, kérlek, a pisztrángok is kétfélék. Egyik úszik az árral, felfelé, a másik meg árral szemben, lefelé, nem is tudom, melyiknek könnyebb. Hanem eszembe jut erről az a kolozsvári utca...
– Kolozsvári! Melyik?
– Nevezzük Horea útnak. Kivételesen nincs használatos magyar neve, mint mondjuk a Széchenyi térnek vagy az Erzsébet útnak. Noshát, amikor olyan négy éves voltam, a szüleim akkoriban költöztek Kolozsvárra, és nem volt lakásuk. Apám ennél a Horea úti kiadónál dolgozott...
– Mi volt a neve?
– ESPLA. Ez volt a neve, ESPLA. Editura de Stat pentru Literatura si Arta. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó. Ez volt a neve és a harmadik emeleten működött. Ideiglenesen ott laktunk ebben a kiadóban.
– Ott a Horea út hány szám alatt?
– A Horea 6 szám alatt. Nahát kérlek, ennek a lépcsőházát, pontosabban a lépcsőjét úgy tervezte meg egy zseni, egy Leonardónál is nagyobb elme...
– Hogy? Na meséld, hogyan?
– Szóval ezeken a lépcsőkön annyira kényelmes a fölfele haladás, mintha csak lefele menne az ember, annyira nem fárasztó. Sőt: pihentető, azt mondanám. Majd meglátod, ötször-hatszor is föl fogsz szaladni rajtuk, s csak azért sétálsz majd le, hogy újra élvezhesd, milyen repüléshez hasonló érzés fölszaladni rajtuk a harmadikra... mintha lefele repülnél.
– Szóval ez a lépcső úgy megy felfele, mintha lefele vezetne.
– Így is fogalmazhatunk.
– És te mikor jártál ott utoljára?
– Hát akkoriban, óvodás éveimben.
– Te, és létezik még az ESPLA?
– Nem. Már nem létezik. De azért fölszaladhatunk, megnézzük, nem keletkezett-e ott egy másik könyvkiadó és írnánk nekik egy könyvet ketten...
– De a patakot is megnézzük.
– Meg hát. Azzal fogjuk kezdeni.

A HINCZ-HÁZ

Mint majd fogod látni, a kolozsvári Főtér sarkán van egy ház. Ötszáz éven át a Hincz patikus-család lakott benne, aztán egy napon kiszélesítették az utcát, egészen a ház sarkáig, úgyhogy a járda teljesen eltűnt.
Hinczéknél megjelent egy építőbrigád, akik ezúttal nem építeni jöttek, hanem a sarokszobát, a család nappaliját átjárhatóvá tenni. Szépen kibontották a két falat, hogy a Főtérről be lehessen a nappalin keresztül fordulni a Dózsa György útra és fordítva.
A család nem zavartatta magát. Ötszáz év alatt sokmindent megéltek már. Hincz nagypapa ott pipázott a hintaszékében, zöld selyem hálókabátjában, Hincz mama pongyolában, hajcsavarokkal a frizurájában tévét nézett, volt, aki olvasott, leckét írt, udvarlójával enyelgett. Egy Iring-lány, akit valamelyik Hincz-fiú hozott a házhoz, angol órákat tartott. Az öreg Iring órás volt, és egyszer vettem tőle egy zsebórát, amely azt az időt mutatta, amikor meghalt az utolsó ismert erdélyi fejedelem.

– Azóta uralkodnak a láthatatlan fejedelmek – súgta meg nekem bizalmasan.

Néha, éjfél fele, amikor család már felment az emeletre lefeküdni, a láthatatlan fejedelmek kóbor macskák képében összegyűltek tanácskozni Hinczék nappalijába. Én a szomszédból, Weér Judit házából hallgattam, miről tárgyalnak. Így szereztem tudomást arról a nagy, elrejtett kincsről, amely kettőnkre vár, hogy kiássuk és megindítsuk a szabadságharcot. Te leszel a krónikása – magyaráztam, – amivel együtt jár egy uradalom Holdvilág mellett.
Mert Erdélyben van egy Holdvilág nevű hely is, nem messze Seligstadttól, azaz Boldogvárostól. Minden térkép mutatja, hogy hol.
 
 

Farkas Wellmann Endre