„Vajdasági megszállók” és „tájidegen” Tiszatáj? (2. rész)

A Tiszatáj folyóiratot, a 2011 óta működő új szerkesztőséget az elmúlt hetekben erős kritika érte, amely szerint a lap eltávolodott a szegedi hagyományoktól, így nem tölti be a várossal szembeni hivatását. Bíró-Balogh Tamás, Gaborják Ádám, Sisák Gábor és Szajbély Mihály reakcióit olvashatják.

Kapcsolódó: összefoglalónk a Tiszatájt ért kritikákról

„Vajdasági megszállók”

és „tájidegen” Tiszatáj?

(2. rész)

Mi a véleménye a Délmagyarországban 2012. szeptember 13-án megjelent, Péter Lászlótól származó olvasói levélről?

Bíró-Balogh Tamás, irodalomtörténész, a szegedi egyetem oktatója: Péter László azon kevés ember közé tartozik, akitől Szeged hely-, irodalom- és művelődéstörténete az elmúlt több mint fél évszázad alatt nagyon sokat kapott. Korábbi művei – legyenek azok összegző munkák vagy cikkek-tanulmányok, sajtó alá rendezések vagy szerkesztések – szerves részei a város kultúrtörténetének, a későbbi kutatók számára jelentős részük megkerülhetetlen. (Egyetemi hallgatóként én is sokat tanultam tőle, textológiából.) Ez a mostani cikke azonban nem szerencsés: egy idős, megkeseredett és talán sértődött ember rosszindulatú írása. Ráadásul tele van tárgyi tévedésekkel – ezt a fiatalabb Péter László nem bocsátaná meg –, melyeket hosszasan lehetne sorolni. Egy olyan fölösleges indulatkeltő írás, amely megírásának szándékai homályosak: eredetileg vélhetően valóban a „tájjelleg” féltése írathatta, de másra sikerült. Célközönsége nem is a Tiszatáj olvasói: a Délmagyarországot nagyobbrészt olyanok (is) olvassák, akik a Tiszatájat nem, így nem is alkothatnak pontos képet a vitáról. Péter László azonban díszpolgár, sokak számára sokat jelent a szava, és ez adja cikkének veszélyét: a témában nem jártas, a Tiszatájat nem ismerő, de befolyásolható tömeg e cikk által formálja meg saját véleményét.

És még egy dolog: a cikkre két válasz érkezett, az első Szuromi Páltól, aki a Tiszatáj Alapítvány egyik kurátora, a második pedig Kovács Miklóstól, a Tiszatáj egy korábbi szerkesztőjétől. Ez utóbbi cikk még rosszindulatúbb, mint Péter Lászlóé, írója tételesen  bevallja, hogy a lap új szerkesztőségét előre „feljelentette” a megyei önkormányzatnál stb. Sajnos, ez a cikk is – de nem a gesztus – Péter László írásának következménye.

Gaborják Ádám, egykori szegedi egyetemista, a József Attila Kör elnöke: Röviden: elkeserítő. Kicsit hosszabban: felháborító, számos emberre nézve sértő és kirekesztő, továbbá megint felesleges vitákat gerjeszt, amiken már ideje lenne túllépni itt a kopár szik sarján. Sajnálom, de úgy tűnik, mintha a szerzője nem sokat érzékelne Szeged mindennapjaiból. Tanulság: az elegancia ezek szerint mégsem csak tanult szokás, hanem alkati kérdés is. Alighanem bölcsebb lenne nem komolyan venni és legyinteni rá, én legalábbis egyre inkább így kezelem. Mindenesetre remélem, a körülötte kialakult vita visszhangjának köszönhetően csak többen fogják majd olvasni a Tiszatájat.

Sisák Gábor, középiskolai tanár a szegedi egyetem gyakorlógimnáziumában: Péter László tanár úr olvasói levele nem tetszik. A sajátos kozmopolitizmus söprűjével takarító vajdasági megszállókkal való riogatás, az efféle indulatosság eleve kizárja a higgadt értékelést, az érvelő kritikát. A patinás lap arculatáról („hivatásáról”, „rendeltetéséről”) lehet és kell beszélgetni. Tisztában vagyok vele, hogy az olvasói levél műfajának keretei erre nem elegendők. Péter László provokál, minden bizonnyal a szívügyének tekintett folyóiratért aggódva, jó szándékkal, de rossz szájízt okozóan.

Szajbély Mihály, a szegedi bölcsészkar egyetemi tanára: Szomorú lettem, amikor a végére értem. Péter Lászlót, a kiváló textológust és irodalomtörténészt, egyetemi szobatársamat, mindig nagyra becsültem. Nagyra becsültem egyebek mellett azért, mert helytörténeti munkái sem váltak soha provinciálissá. Mintha sohasem hitt volna abban, hogy a helyi csak a helybeliek számára lehet érdekes, miközben mindig világossá tette, hogy ami nemcsak a helybeliek számára érdekes, az ezer szállal kötődik a helyhez, máshol aligha születhetett volna meg. A helyit éppen potenciális közönségének tágassága különbözteti meg a helyi érdekűtől, miközben a helyi közönség sem csak a helyi érdekű iránt érdeklődik. Péter László helytörténeti publikációi, úgy tűnt számomra, mindig ennek a felismerésnek a jegyében születtek. Most, amikor a Tiszatájat nem is csupán csak a helyi, hanem a helyiek számára reklamálja, mintha elfeledkezett volna erről.

Ön szerint betölti-e a Tiszatáj a Péter László emlegette sajátos hivatását: „a Város és Délkelet-Magyarország tollforgatóinak író-nevelését, olvasóinak a táj múltjával, jelenével, jövőjével való megismertetését, a hely szelleméből fakadó föladatok öntudatosítását”? Jogos-e a számonkérés?

Bíró-Balogh Tamás: Feltehetőleg a szőregi magányában élő Péter László nem követi napjaink irodalmának alakulását, különben nem írt volna olyat, hogy a lap utolsó három számában nincs, illetve alig van helyi szerző. Ez a fogalom, hogy „helyi szerző”, amúgy is problémás, maga a cikk nem definiálja. Én úgy értelmezem, hogy „szegedi” az a szerző, aki valamilyen módon kötődik a városhoz: vagy itt született, vagy itt élt, itt tanult, itt él, itt tanul, itt dolgozik, pl. itt tanít stb. Ebben a tekintetben semmi különbség nincs pl. Radnóti Miklós, Zalán Tibor és Kiss László között: egyikük sem Szegeden született, de ide jártak egyetemre, miután azonban el is költöztek a városból. Ebben a tekintetben nincs különbség Juhász Gyula és Lázár Bence András között: mindketten Szegeden születtek és itt éltek, illetve Bence él.

Ha Péter László követné az utóbbi évtizedekben született magyar szépirodalmat, minden bizonnyal nem írta volna le keserű véleményét, hogy az új szerkesztőség nem közli a „helyi” szerzőket. Egy más fórumon összeszámoltam őket, közel kéttucatnyian voltak csak az utóbbi három lapszámban. És ez bizony nem kevés, valaki már szinte még túlzott lokálpatriotizmussal is megvádolhatná a lapot. Jellemzőnek tartom azt is, hogy a lap az inkriminált három havi számában is – saját mindenkori hagyományaihoz illeszkedőn – több egyetemi hallgatót tudhat szerzőjének, s van köztük olyan, akinek éppen első nyomtatásban megjelent publikációját közli.

Ami pedig a „szegedi” témák hiányát illeti: szintén csak az előző három lapszámból sorolnék pár példát arra, hogy igenis jelen van az, amit Péter László hiányol. A szegedi születésű és a piarista gimnáziumba járó Váraljai Anna pl. Ember a tűz mellett című írásában Kacziány Ödön szegedi évei­ről értekezik, a SZTE bölcsészkarán tanító Marjanucz László pedig Egyetemünk történetének első évszázadairól címmel írt recenziót egy egyetemtörténeti kötetről. Péter László mindkét témában érintve van. S nem „szegedi” téma-e az, amikor egy irodalmi lapban egy Szegedhez „köthető” íróról írnak? Ilyen írás pl. (a Szegeden tanuló) Pál Sándor Attila bírálata Lázár Bence András második verseskötetéről, ilyen (a Szegeden tanult és itt tanító) Kovács Krisztina recenziója a Szegeden tanult Kiss László kritikagyűjteményéről, ilyen Németh Zoltán kritikája a Szegeden PhD-tanulmányokat folytató Laczkor Gábor kötetéről, vagy ilyen Fekete J. József írása a Szegeden tanult és jelenleg is itt élő Mikola Gyöngyiről.

Ugyanakkor amit Péter László a legjobban hiányol, az – kissé szerénytelenségnek tűnhet – ott van a tiszatajonline.hu oldalon, olyan „helyi” témákkal foglalkozó irodalom- és művelődéstörténeti írások, amelyek Juhász Gyulával, Bartók Bélával, Radnóti Miklóssal stb. foglalkoznak, és Péter László korábbi írásaira is hivatkoznak. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a mai, fiatalabb generációkat a kultúra valóban más területei foglalkoztatják, mint a hely- és helyi irodalom- vagy művelődéstörténet.)

Gaborják Ádám: Miért ne töltené be? Ha összeszednénk az elmúlt időszakban publikáló szerzők nagy részét és a választott témákat, valószínűleg mind mellé pipát kellene helyezni. A Tiszatáj új szerkesztői csak még szélesebbre tárták a lap befogadói horizontját, leginkább a kortárs magyar és nemzetközi tendenciák bemutatása, valamint a tehetséges fiatal(abb) alkotók irányába (akikkel  eddig leginkább az online folyóiratok foglalkoztak, szerencsére). Ez Szeged a 21. században, s mindaz, ami erről a pontról látható a múltból és a jövőből. Mindezt úgy, hogy a korábbi hagyományokról sem feledkeztek meg. Szerintem ez üdvözítő. Illúzió lenne azért azt elvárni, hogy ezeken a fogalmakon, kitételeken ugyanazt értsük 2012-ben, mint 1947-ben. Az idő nem áll meg, legfeljebb az emberek fejében. Hogy kicsit visszaforgassam a cikk állítását: az új seprű jól söpör, való igaz, de azt már Harry Pottertől is tudjuk, hogy igenis van különbség a Jólsep-R széria, a Nimbus 2000 vagy a Tűzvillám között.

Sisák Gábor: Nehéz ügy a tájékozódás és eligazodás a „táji hivatás” és a provincializmus, az európai nyitottság-nyíltság és a gyökértelen kozmopolitizmus széles és ingoványos határmezsgyéjén… A regionális irodalom belső (erő)viszonyait nem ismerem. Néhány kivételtől eltekintve sejtésem sincs a szerkesztők és szerzők származásáról és származási „szocializációjáról”.

Szajbély Mihály: Az igény jogos, legfeljebb a táj jövőjével való megismertetést venném ki az elvárások közül, mert ahhoz nem szerkesztőnek, hanem látnoknak kellene lenni. A múlt és jelen, mint téma, a helyi szellem, amennyiben az előbb vázoltak jegyében fogjuk fel, a környék tollforgatóinak író-nevelése, amennyiben nem stilisztikai hibák javítását és dilettánsok dédelgetését, hanem az arra érdemesek számára publikációs lehetőség biztosítását értjük alatta, természetes elvárás. Kérdés persze, hogy a régióhoz tartozónak tekintjük-e azokat az egyetemistákat, akik időnként nagyon távolról, esetenként az ország határain túlról érkeznek hozzánk, eltöltenek itt néhány évet, esetenként itt is maradnak, vagy rendre visszatérnek ide, személyükben és publikációikban. Számomra ez nem kérdés. Szeged mai kultúrájának legfőbb jellegzetessége, értéke és vonzereje az a sokféleség, amit az ő sok helyről jött („gyüttmönt”) voltuk biztosít a városnak, s hogy most ők megjelentek a Tiszatáj szerkesztőségében, az számomra egy természetes folyamat eredménye, amelyet csak üdvözölni tudok.

Péter László szerint „vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget”. Létezik-e Szegednek saját irodalmi hagyománya? Milyen hatással van a vajdasági (magyar) kultúra Szeged kulturális életére?

Bíró-Balogh Tamás: Természetesen Szegednek van egy irodalmi hagyománya, Dugonics Andrástól Lázár Bence Andrásig. Ugyanilyen hagyománya van Debrecennek, Pécsnek, Egernek, stb. Hogy Budapestről ne is beszéljünk. Ez a szegedi hagyomány elég jól feldolgozott, köszönhetően éppen Péter László, illetve Lengyel András munkásságának.

A vajdasági (magyar) kultúra és „Szeged kulturális élete” szervesen összefügg, elsősorban természetesen a földrajzi közelség miatt. Kosztolányi Dezső a „Vajdaságból” ruccant át – élete első vonatútja során – Szegedre. Mások meg a Sínbusz Fesztivál keretében ruccannak le Szegedről Szabadkára. De komolyabban: a két közeli – valójában egy – térség kultúrája szétválaszthatatlan egymástól. Csak mesterségesen lehetett szétválasztani, előbb 1920-ban, majd 1949-ben – ezt a mesterséges határt igyekezett Ilia Mihály a hatvanas évektől lerombolni, éppen a Tiszatáj szerkesztésével, és ezt tartják-tartották szem előtt utódai is.

Az pedig, hogy származása alapján rendeljünk valakihez értéket, nagyon rossz emlékeket idéz fel. Egy adott irodalmi vagy más művészeti alkotás esztétikai értékét sem lehet meghatározni aszerint, hogy szerzője hol született. Az, hogy valaki a Vajdaságban született, miért lenne rosszabb, mintha bárhol máshol született volna, és ha valaki Szegeden született, még nem jelenti azt, hogy Nobel-díjat kell kapnia. Megjegyzem, Péter László Jánoshalmán született, Szegedtől közel nyolcvan kilométerre. De ez sem jelent semmit.

Gaborják Ádám: Alighanem ez a legízléstelenebb, ugyanakkor legnevetségesebb része az egész cikknek. Látom is magam előtt a konkvisztádorokat: a félszemű vajdaságiak tigrisbukfencet vetve lepattantak az Ezüst Nyílról és 3 fős seregeikkel, valamint régi-új kollaboránsaikkal karöltve – miután a Mignonban legurítottak egy jó tájjellegű sört –, a páternosztert kihagyva inkább Batmanként az ablakot törték be, hogy gyarmatukká tegyék a szerkesztőséget. Ráadásul elindították káros propagandazsurnáljukat is Tiszatáj Online címmel. Ugyan már!

Ezek a kérdések előbb-utóbb a Brian élete című film filozofikus kérdéséhez vezetnek minket: mit adtak nekünk a „rómaiak”? Ez egy meglehetősen hosszú távú, intenzív és nagy hagyományokkal rendelkező kulturális kapcsolat a két irodalmi tér és diskurzus között, ami például már a 20. század első felében is létezett, nem mai találmány. Természetesen a mindenkori ikonikus, meghatározó figuráival, akiknek írói és szervezői munkássága elég nagy hatással volt erre az irodalmi közegre, pró és kontra. Mindezt nem lehet egy kézmozdulattal kiradírozni a város mentális térképéről vagy helyi könyvtárából. A vajdasági irodalom progresszivitása – köszönhetően talán a nyugati, (poszt)modern kulturális-filozófiai trendek korábbi reflexiójának is – a mai napig meglehetősen inspiratívan hat erre a közegre, Szeged kulturális élete pedig éppen a transzferben, ennek közvetítésében játszott közre. Az a jó ebben, hogy rá kell döbbennünk, a kulturális határok nem érnek véget a városjelző tábláknál, hanem sokkal szövevényesebb és izgalmasabb hálót rajzolnak ki, amiben mindig érdemes felszedegetni a fonalakat. Mindezt elfojtani, kritizálni olyan, mint a WC-be nyomni valakinek a fejét.

Egy másik nézőpontból azt mondhatnám, hogy Szeged kulturális élete (következésképp a Tiszatájé) pedig talán mindig is többféleképpen szerveződött. Legalábbis szerény 10 évem alatt ezt tapasztaltam. Erre pedig a legjobb példa a Virágzabálók, a nem-szegedi „szegedi” Darvasi László legutóbbi regénye. Péter László gondolatmenetét követve ezt leginkább csak antropológiai közhelyekkel lehetne leírni: a helyi bennszülöttek és (a leginkább az egyetem köré szerveződő) olykor letelepedő bevándorlók vagy az átutazók együttesen alakítják a kulturális életet. A közös bennük, hogy mind a minőségre törekednek. Mint „a Csongrád megye pénzéből megjelenő időszaki kiadvány” és nem mellesleg országosan elismert folyóirat, a Tiszatáj ezt a változatosságot igyekezett lekövetni a története során. Ennek köszönhetően, ahogy másoknak, nekem is van egy saját irodalmi és virtuális Szegedem. Ezt a Szegedet pedig elég sokan írják, és sokan olyan „szegediek”, akik ezek szerint nem a hely, de azért a lámpás szellemei.

Szajbély Mihály: Szegednek természetesen van saját irodalmi hagyománya, amelybe Móra és Tömörkény éppen úgy beletartozik, mint a távolról jött és messze távozott József Attila vagy Radnóti Miklós. De a hagyomány nem a múlt lezárt darabja. Éppen ellenkezőleg, hagyomány az, ami él a múltból, kapcsolódik a jelenhez és folyamatosan bővül a jelen múlttá válása által. Két-három évtized múlva ennek a hagyománynak része lesz a mai Szeged kultúrájának sokfélesége, nem ritkán jövevények által megörökített, helyi színekkel kifejezett anti-provincializmusa, része lesz az a Tiszatáj is, amelyet néhány hónapja – kifejezve a város szellemi életének nyitottságát – jórészt a hajdani Jugoszláviából jött szegediek szerkesztenek. Világra nyitottságukat látva – mely a Szegedre költözött vajdasági kultúra legfőbb hozadéka – biztos vagyok abban, hogy a helyi és helytörténeti érdekű témák publikálásától sem zárkóznak el, ha azok Péter László korábbi munkáinak szellemében és színvonalán íródnak.

Mennyire tulajdonítható a Délmagyarországban kirobbant vita két generáció nézetkülönbségei közti összecsapásnak?

Bíró-Balogh Tamás: Mivel eddig nem túl sok vélemény jelent meg nyilvánosan, és a Délmagyarországban megjelent fanyalgó cikkek szerzői (Péter László és Kovács Miklós) valóban korosak már, annak tűnik. Ennek biztos megvan a magyarázata, találgatásokba nem érdemes belemenni. A fiatalabbak pedig leginkább a Facebook-on fejtették ki véleményüket. Jellemzőnek tartom azonban, hogy az 1934-ben született Ilia Mihály nem csatlakozott a háborgókhoz – és ez, a témát ismerők számára, minden hőbörgő hangnál beszédesebb.

Gaborják Ádám: Valójában itt több generációról beszélhetnénk, s ezeket sem lehet ennyire élesen szembeállítani. Én inkább kétféle irodalmi ízlés és mentalitás különbségét érzékelem. Erről leginkább az az anekdota fog eszembe jutni, amit egy német egyetemről hallottam: egyszercsak felbukkant egy fiatal, zöldfülű kutató, aki vitatta a hatalmas elismertséggel rendelkező öreg, tanszékvezető prof tételeit, mire X professzor meglátván a tehetséget, felkínált egy helyet a tanszéken az ifjú titánnak, hogy rendben, tessék, dolgozd ki az ellenvéleményed, minden lehetőséget megadok hozzá. Nem tudom, a magyar kultúrában mikor fogunk már erre a szintre elérni, s nem elgáncsolni minden a „mienktől” különböző, új vagy eltérő kezdeményezést. Fogadjuk el, jön egy másik, fiatalabb generáció, ifjú padawanok, akik máshogy gondolkoznak a hagyományokról és jelenről, és hogy semmit sem akarnak megszállni, hanem ugyanúgy a (magyar) kultúráért akarnak tenni valamit, ahogy azt a mestereiktől tanulták. Lehet köpködni, meg fanyalogni, de szerencsésebb erre büszkének lenni és ugyanúgy teret adni ezeknek a gondolatoknak is.

Szajbély Mihály: Nem hinném, hogy generációk összecsapásáról lenne itt szó, inkább annak különböző megítéléséről, hogy kit és mit tekintünk ma szegedinek, illetve mit tekintünk a Tiszatáj ma már több mint fél évszázados múltjából élő hagyománynak.

Hogyan értékeli a Hász Róbert főszerkesztésével, Annus Gábor, Orcsik Roland és Tóth Ákos szerkesztésével készülő lap rovatainak összeállítását, a megjelentetett anyagok színvonalát?

Bíró-Balogh Tamás: Nyilvánvaló, hogy tökéletes lap nincs. Ez szintén nem helyfüggő és nem szerkesztőségfüggő. Minden lapban vannak erősebb és gyengébb írások, ez óhatatlan. Ilia Mihálytól többek közt azt lehetett megtanulni, hogy minden jó írás egy rosszat szorít ki a lapból. A Tiszatáj ebből a szemszögből – a mindenképp mélypontnak számító ötvenes éveket leszámítva, amikor nagyrészt a helyi dilettáns szerzők írták tele – a jó lapok közé tartozik.

Darvasi László és Podmaniczky Szilárd Szegedről való elköltözése után – ezt tudomásul kell venni – a Tiszatáj jelenlegi főszerkesztője, Hász Róbert Szeged legjobb írója, műveit több nyelvre (német, francia, olasz) is lefordították. Orcsik Roland költő, műfordító, irodalomtörténész és kritikus, irodalomszervező (a JAK sorozatának szerkesztője) munkássága szintén nemzetközileg elismert. Tóth Ákos mint irodalomtörténész és -teoretikus, kritikus, szintén jól ismert a saját területén. Annus Gábor pedig mindent megtesz, hogy a lap külcsíne – a lehetőségekhez képest – megfeleljen az elvárásoknak (ráadásul a dinamikusan fejlődő online felület egyik gazdája is ő). A print-változat tipográfián ugyan valóban lehetne javítani – ez pedig, véleményem szerint, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mint ahogy eddig is többször változott. A szerkesztőség tagjai munkásságának kvalitásával tehát nincs baj.

Amúgy meg miért lenne az baj, hogy egy Szegeden szerkesztett lapban országosan, illetve nemzetközileg is ismert, illetve elismert szerzők munkái (is) megjelennek? Rég rosszul állnánk, ha ez nem így lenne.

Gaborják Ádám: Erre visszautasítanám a választ, mert néhányukat személyesen ismerem, így nem lenne szép tőlem senki irányában sem értékelni. Én szívesen olvasom most is, ahogy korábban is a Tiszatájat. Legyen elég ennyi.

Sisák Gábor: Rendszeres és alapos olvasója sem vagyok a lapnak, holott abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tálcán kínálva (a tanári szoba olvasósarkában) minden számot kézbe vehetek. A kötelező olvasmányomnak számító Diákmellékleten túl csak szemezgetek, hol többet, de inkább kevesebbet – érdemben tehát a lapot ért tartalmi jellegű kritikáról sem szólhatok.

Szajbély Mihály: E kérdés kapcsán az előbbi kérdésre adott választ szeretném folytatni. A Tiszatáj azáltal válhatott országos érdekeltségű lappá, hogy az 1960-as évek végétől, leginkább Ilia Mihály tevékenységének köszönhetően, megnyitotta lapjait más városok, sőt más országok magyar íróinak is. Mára mindez Szeged irodalmi hagyományainak legértékesebb részéhez tartozik, s úgy látom, a mostani szerkesztők e hagyomány ápolását tekintik legfőbb feladatuknak.

Boldog Zoltán