Ugrás a tartalomra

Van-e még szerelem?

HELYSZÍNI


Eltűnt volna mára az igazi, társadalmi korlátainkat lebontó szerelem, az őserő? Végleg helyébe lépett az érzelgősség, a giccs, az intimitástól megfosztott szexualitás és a romantikus regényözön? Almási Miklós esztéta új kötetéről beszélgetett a szerzővel Mészáros Sándor és Szilágyi Ákos.

 

 

 

 

Van-e még szerelem?

 

Az Írók Boltjában egészen átforrósodott a levegő – ha nem is a téma hevétől, de a szép számú érdeklődő a váratlan őszi hőségben ugyancsak fülledtté tette a galériát. De miről is szólunk ma, ha szerelemről esik szó? Szilágyi Ákos, aki maga is Almási-tanítvány volt egykor, mestere új kötete, A szerelem lehetetlenségéről megjelenése alkalmából egy szerelemfilozófiai értekezését olvasta fel, újragondolva a művet és a címét.

Almási kötete a szerelmet „visszasíró, visszakönyörgő opusz”, fogalmazott Szilágyi, mert az elkullogott, elpárolgott korunkból. A kanadai irodalomkritikustól, Marshall McLuhantől kölcsönzött fogalom alapján ebben a mai, „hideg társadalomban” mindent a pénz nyelvére fordítunk le: kalkulatív haszon, megtérülő befektetés létezik csak (vagy sem). S nem csak e „zombiság”, atomizálódás, dehumanizálódás jellemző érzelmi jégkorszakunkra. Az egyén önként vetkőzik ki titkaiból, miközben transzparens adathalmazzá válik. A társadalom, amely „kasztrálja az egyén erotikus képzelőerejét”, szüntelen arra szólít fel: ne feszegessük határainkat, érjük be azzal, amik vagyunk. Max Webert idézve, a világ varázstalanítása zajlik éppen, s ahogy Szilágyi Ákos látja: épp a szerelem egyik legfontosabb eleme, a spontán esztétikai varázs van szétfoszlóban.

Hogy mi van helyette? Van érzelgősség, álszerelem, a női társadalomra építő romantikus giccshegyek a globális bóvli jegyében. Almási Miklós könyvének tanulsága szerint „a szerelem maga a lehetetlen, legalábbis a lehetetlen ostroma”.  A kötet pedig a szerelemről szóló háromszáz éves diskurzus gyöngyszeme – zárta laudációját Szilágyi Ákos.

De vajon miért ilyen „dilettáns” tárgyat választott a szerző, amelyhez látszólag mindenki ért? – provokálta az esztéta-írót Mészáros Sándor, a kötetet megjelentető Kalligram Kiadó főszerkesztője. Almási Miklós konkrét helyzetekkel illusztrálta a könyvben átfogóbban ábrázolt jelenségeket. Az egyetemen hallgatóitól első kézből értesül a mai huszonévesek dilemmáiról, akiket a magány – ambivalens módon – épp annyira vonz, mint amennyire tartanak tőle; valójában a tartós elköteleződéstől félnek. Egy másik jellemző trend az intimitás elvesztése: a szerelmes sms-eken a folyosón együtt vihogó lányok egyfajta megtestesítői az intimitástól megfosztott érzelmeknek. Az életünket átformáló „kütyük” hatalma az Almási-féle szerelemfilozófiában súlyozottan jelentős, következtethettünk a professzor szavaiból. A magánszféra és a titkok eltűnésének oka javarészt a telefonos, Facebookos és egyéb elektronikai alkalmazásokban keresendő. S még egy nagy ellenség: az idő. Rohanva, figyelmeztető pittyegéseket és fastforwardokat beállítva nem lehet megnyugodni a másik jelenlétében.

Mészáros szkeptikusan fogadta a „kütyühatás” elhatalmasodásának jelentőségét, de még a Szilágyi Ákos felvázolta „hideg korszakot” is az újkapitalizmus esetleges túlzó szidásaként értékelte. Ahogyan Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művében folyamatosan a múltat idealizálja, talán így teszünk ma mi is. Szilágyi Ákos szerint nincs ebben semmi furcsa: a „versenyből” mindig a tegnap kerül ki győztesen, Nietzsche óta különösen, aki a haladást a dekadenciával azonosította. És hogy mennyire fontos relatíve szemlélni az értékeket, Szilágyi Ákos emlékeztetett: a privát szféra csupán a modern, polgári társadalom találmánya. A keleti kultúrákban ma sem jellemző, és Nyugaton is sokáig ismeretlen volt. A nagy misztériumokban is a közös a titok: a szülés, a halál valaha közösségi események voltak. A szerelmet csupán a modernitás tette magántitokká.

Ebből fakad az a kérdés is: vajon mennyire van a szerelem kulturálisan-történelmileg feltételezve? Hiszen ha igazi, ha mindent elsöprő és őserővel robbanó, akkor szétfeszíti társadalmi korlátainkat, családunkat, pozíciónkat, mindent, amit felépítettünk. Almási Miklós kötetéből hozott példákat arra, hogy talán is nem véletlenül a nők bírják jobban, s többnyire a nők a támaszok. Jung és Spielrein kisasszony szerelme bizonyos tekintetben kísértetiesen hasonlít Heidegger és Hannah Arendt kapcsolatára: Jung és Heidegger is szinte ugyanazt fogalmazták meg szerelmüknek, amikor azt mondták: ők voltak az egyetlenek, akik megértették művüket.

A „hideg társadalom” jelenségét Almási egyébként transzformálja a „hideg regény” fogalmába, melyet Nádas Péter trilógiája kapcsán vezet be, s a szenvedésnek látszólag tartózkodó megközelítését érti alatta. E „szenvtelen szerelem”-gondolattal is vitázott valamelyest Mészáros Sándor, aki fontosnak tartotta elválasztani az írói ábrázolásban megjelenő distanciát az olvasóban kiváltott hatástól, amely azonban nagyon is lehet érzelmileg telített. Szilágyi Ákos szerint a test elidegenítése hangsúlyosabb Nádasnál: a test olyan szörnyetegként jelenik meg, az erotika úgy tapossa el a másikat, hogy ahhoz képest Kafka Átváltozása csupán mese.

A beszélgetés lezárása ennél azért jóval derűsebben alakult. A mű születését elmesélve a szerző arra jutott: az lényegében „előugrott az asztalfiókból”. S úgy véljük, nem örömtelen munka lehetett, hiszen Almási Miklós azzal búcsúzott: „A születésnapomra akartam magam meglepni vele”. Talán nem árulunk el titkot, ha közzétesszük: Almási Miklós szerdán tölti be nyolcvanadik évét.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.