Irodalmi Jelen

Helikoni találkozók – egykor és ma

2012. november. 18. - 17:38

HELYSZÍNI

A marosvécsi Helikon-találkozók hangulatát keltették életre az írók leszármazottai, egykori barátai és művészek, akik a hajdani résztvevőkről emlékeztek meg.

Helikoni találkozók – egykor és ma

Marosvécs és Budapest

A Helikoni Találkozók hagyománya 1926-ban indult, ekkor hívott össze először Kemény János báró marosvécsi kastélyába huszonnyolc erdélyi írót, tekintet nélkül azok politikai, szellemi hovatartozására. Az 1944-ig működő helikoni közösség (mely elválaszthatatlan azonos című folyóiratától, valamint a könyveket kiadó Erdélyi Szépmíves Céhtől) „a szellemi csoportosulások között talán egész Európában a legösszefogóbb és legegyetemesebb kisebbségi alakulat, amely egyszer hivatva lesz arra, hogy a kisebbségi irodalmak tisztán művészi, pacifista eszméit bevigye az európai köztudatba” – fogalmazta meg Kuncz Aladár 1929-es írásában.

De kik is találkoztak most Budapesten, a MOM Művelődési Központ impozáns kupolatermében, egy projektor segítségével megidézve az erdélyi tájat? A szervező Marosvécsi Helikoni Alapítvány elnöke, Kemény Endre mutatta be a két éve létrejött társaság munkáját, melynek középpontjában a marosvécsi irodalmi és történelmi örökség továbbvitele áll. Ezért szerveznek évente emlékestet azoknak az íróknak a tiszteletére, akiknek – születési vagy halálozási évfordulójuk alkalmából – épp kerek jubileumát ünnepeljük. Az alapítvány kiadványát, a Várvédő című folyóiratot a Litea Könyvesbolt kiadványai társaságában a szünetben az előtérben meg is lehetett vásárolni.

A hagyomány tovább él: Kemény Endre

A múlt és a jelen üzenetét Pomogáts Béla kapcsolta össze beszédében, akinek épp most áll megjelenés előtt legújabb kötete a helikonista írókról. Az irodalomtörténész az egyre mostohább körülmények közepette zajló Ady-konferenciákkal összehasonlítva nagy dolognak tartja e modern kori helikoni emlékezéseket. Felidézve Kemény János egykori, személyre szóló meghívóleveleit megállapította, hogy ma ugyanúgy elküldhetnénk ezeket a sorokat. Pomogáts a hajdani résztvevők sokszínűségét emelte ki: volt, aki politizált, volt, aki távol tartotta magát; volt, aki a francia kultúra eszményképét hordozta, volt, aki a székely ideát követte, voltak radikálisok, konzervatívok, népiek, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok – a lényeg az volt, hogy tudtak közösen dolgozni. Pomogáts ’69-ben ismerte meg Kemény János bárót, aki otthonában egyedül is meg tudta teremteni a hajdani találkozók hangulatát, annyi történetet mesélt az erdélyi magyar irodalomról. „Magyarország számára mindig is az irodalom volt a megtartó erő, nem a politika: az irodalom jelentette a legfontosabb politikai stratégiát” – összegezte gondolatait az irodalomtörténész.

Pomogáts Béla még vendégeskedett Kemény Jánosnál

A szellemi háttér feltámasztása után a jelen lévő művészek hangján megszólaltak maguk a megidézett írók. Ahogy Ós Enikő színésznőtől meghallgathattuk a rövid életrajzokat, világossá vált a korábban emlegetett sokszínűség: a Vígszínházban, a kávéházakban és az erdélyi tájban ugyanúgy otthonosan mozgó Hunyady Sándor, a római katolikus pap Pakocs Károly, az újságíró Ormos Iván, a Bánffy és Kemény bárók kezdeményezésére alapított Thália Részvénytársaság elnöke, Kádár Imre, a református családban felnövekvő Szentmihályiné Szabó Mária, vagy a jelentős szerkesztői és lektori munkát végző Kovács László (aki antológiát is adott ki az Erdélyi Helikon íróiról) mind egészen más életutat jártak be, ám egy évben egyszer összeültek a marosvécsi kastélyban.

A hangok életre keltek. Hunyady Sándoré Sziki Károly előadásában

A művek részleteit Ós Enikő mellett Borbáth Otília és Sziki Károly színművészek olvasták fel, a szövegek között Dévai Nagy Kamilla gitárjátéka és a hangszerével szinte egybeolvadó hangja szolgálta az átvezetést. Hunyady Sándor plasztikus írása a marosvécsi találkozókról élővé varázsolta az ottani hangulatot, akárcsak Ormos Iván Út a Székelyföldre című verse. Torokszorító novella volt Szentmihályiné Szabó Mária Gyermektelenek című írása – a szekérkaraván útja során elcsúszó ökör történetének drámai jelenetében megelevenedik a korabeli erdélyi élet sokszínűsége. És hogy könnyedebb hangulattal vágjunk neki a szünetnek, meghallgathattuk Kovács Lászlótól Az akácvirágos út című humoros jelenetet is, amelyben egy házaspár évődik a múltat felidézve.

Sándorka és Zsoli bácsi

A második részben Moldován Pál, a kolozsvári Minerva igazgatója, Lakatos Imre publicista, a Helikon szerkesztője, a rendkívül fiatalon elhunyt Sipos Domokos, a szintén tragikus sorsú Bárd Oszkár, az idén száz éve született Kiss Jenő (a Helikoni Találkozók jegyzőkönyvvezetője), és a neves költővé lett Áprily-leszármazott, Jékely Zoltán életéből villantak fel képek, és szólaltatták meg műveiket az előadók.

Ám mielőtt a részletek elhangzottak volna, a mikrofonhoz lépett Alexander Brody, az író Bródy Sándor unokája és Hunyady Sándor unokaöccse. „Bár Bródy Sándor a nagyapám, én mégis kedvenc nagybátyámról, Sándorkáról szeretnék megemlékezni” – kezdte visszaemlékezését, és elmondta, hogy az életben a legfontosabb dolgokat „Sándorkától” kapta. Például az első szivart. „Példaképem és hősöm ő, bár csak tizenegy éves voltam, amikor meghalt” – folytatta a leszármazott, aki maga is ír, és számos kötetben felelevenítette már nagybátyja, vagy annak édesanyja, az igézően szép Hunyady Margit színésznő történetét. Bár Alexander Brody határozottan állította, hogy nem örökölte felmenői tehetségét, rövid, ám annál ízesebb és szórakoztatóbb beszéde hagyott némi kétséget efelől.

Alexander Brody, akinek példaképe és hőse a nagybátyja

A művek elhangoztával nem kevésbé érzékletesen elevenítette fel Jékely Zoltán emlékét Katona Tamás. A történésznek gyerekfejjel csak „Zsoli bácsi” volt a költő, aki Hunyady Sándorhoz hasonlóan igen sokféle mókára volt kapható. Katona Tamás Brassóban, a Cenk tövében álló Jékely-házban értette meg, miért volt annyira fontos ennek a nemzedéknek a táj. Amikor Jékely már Budapesten élt, a háború után elhallgattatták, az Írószövetségből kitiltották, így, ahogy sokaknak, a műfordítás volt számára a menedék – a magyar irodalomnak pedig a nyereség. „Rengeteg emberen segített” – idézte fel Katona Tamás a humanista alkatú költőt, akinek lakásán havonta tartottak összejöveteleket, melyeket olykor Weöres Sándor is meglátogatott. „Imádták a nők, de mindig máshoz mentek feleségül” – jegyezte meg kikacsintva a történész, és felidézte a pillanatot, amikor Jékely egy gyönyörű, húszéves erdélyi színésznővel állított be a Lukács uszodába. Úgy hívták, hogy Ós Enikő – fordult hátra Katona a mögötte ülő előadóművésznőhöz, aki felállva és búcsúzóul Az én országom című Jékely-verset mondta el.

Ós Edit, akit egykor Jékely Zoltán oldalán ismertek meg

A műsor zárásaképp Dévai Nagy Kamilla egy, az erdélyi városok nevéből egybeszőtt dalt adott elő, melynek szavait a művészek az énekesnő mellé felállva prózában visszhangozták.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a helyszínről: