A hónap írója – A tárgyiasult idő – Géczi János vizuális költészete

Géczi János vizuális költészete

Géczi János számára (Róma) az igazi, a méltó kihívás. Hogyan érvényesítse inverz szemléletét, a síkból táguló teret egy olyan térben, ahol nincs sík, mert az maga is tér? Hogyan vizsgáljon olyan valót, melyben a metszet Alice tükreként viselkedik, s elnyeli a vizsgálódót?

Mit kezdhet a virtuális tér valóságával az, aki Rómában eleve a virtuális tér valóságába merül, ha akarta, ha nem? Miféle nyelv, miféle kép az, ami érzékíteni képes az eleve érzékit?

Ez a képvers-ciklus válasszal még nem szolgál. Itt annyi látható, hogy Géczi elfogadta a kihívást, s képes fölmérni annak alkotói tétjét. Mozgósította is az ismert, vagy általa kimunkált technikákat, vizuális nyelvi eszközöket. A xeroxon, kollázson, betűmezőn, roncsolásokon és gyűréseken kívül elsősorban a jel-archeológiára: a tervezett véletlenre gondolok. Ez utóbbi, eleddig esetlegesen, szinte csak kísérlet-szinten alkalmazott technika (a tépés nyomán kialakult struktúrák műként való megjelenítése, illetve a tépés mint műalkotás) a Róma-szériában már lényegi kompetenciához jut: ő vetíti egymásba a síkot és a teret. A horizontálist latens vertikummá tágítja, s úgy, hogy a mélység valójában a síkban jelenik meg. Sík és tér itt már egymás inverze; egyként virtuális és valóságos.

Maguk a jelek még inkább metaforikusak; utalnak a mélystruktúrákra, felidézik azt a sokszorosan rétegzett valóságot, ami valójában, metonimikusan nincs jelen. Róma, a jelek szerint, előhívatta a költővel a vizuális költészet hagyományának szinte teljes formakészletét, s megújította saját képi líráját.

Mányoki Endre

Miképpen jelezheti az ember a világban való létét? Miképpen tudja a maga mögött hagyott dolgokat fölkutatni és azokat mintegy előrehelyezni, az értelemkeresés intenzív szándékát kinyilvánítani? (...)

Elsőként maguknak a vizuális fenomének ( régi képversek) a számítógéppel való módosításaira figyelhetünk. Itt a forma és szöveg egysége a maga teljességében áll előttünk. Apró bemozdítások, lebegtetések azt a feltárási folyamatot jelzik, aminek elsősorban a szándékoltságai érdemelnek figyelmet. Magának az új kontextualizációnak a tiszta közvetlensége jelenik meg, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel, hogy ez az új és finom destrukciós használatba vétel esélyt kínálhat a megőrzésre és a továbbításra egyaránt. (...)

A vizuális megjelenések folyamatszerűségének demonstrációja jelzi a következő lehetőséget. Ezeknél a munkáknál immáron nem a maga teljességében jelennek meg az egyes régmúltban lenyomatként képződött képversek, hanem a különböző destrukciós szándékok fölerősödése kerül pozícionális helyzetbe. (...)

S ez a logika jelentkezik egy újabb alakban akkor is, amikor már csak magának a destrukciós folyamatnak az érzékelése/érzékeltetése jelenti a kihívást. Ha önmagukban állnának ezek az alkotások, akkor két korjellemzőt is reprezentálhatnának. Az egyik a gyorsaság, míg a másik ebből adódó jellegzetes tünet az értelemvesztés (...)

(Az utolsó etap darabjain) ismét egy komplex világértelmezés képi-nyelvi dokumentumai kerülnek elénk. A destrukciós folyamat értelemképződésének tulajdonképpeni utolsó állomásához érkeztünk. Az eredeti képversek, a dinamikus megnyilatkozások, módosulások és az azokra vetülő képi univerzumok ismét egy organikus egész megpillanthatóságát ígérik. De most már nemcsak a tradíció átformálódását mutató attitűdök vannak jelen, hanem épp-így-létünket meghatározó közvetlen mozzanatok is beúsznak a képekbe. (...)

Bohár András

Az európai kereszténység kultúrájában a képvers a deákos műveltség részévé vált, beépült a középosztály kultúrájába. Közkedvelt, olvasható műfajként nem számított magas művészetnek. Géczire hatottak Moesch Lukács, Szenci Molnár Albert és a pápai református kollégium tanárának, Lepsényi Istvánnak képvers-gyűjteményei. Ezek a XVII-XVIII. századi művek tartalmukkal, szimbólumaikkal az áhítatokhoz és lelki gyakorlatokhoz igazodtak. (...) Géczi János képversei kapcsolódnak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de képesek megszólaltatni az elmúlt korok alkotási eljárásait, így a középkori szerzetesek képvers rajzoló meditatív tevékenységét.

Ács Anna

A roncsolás nagy művész, de csak egyike azoknak a destrukciós eljárásoknak, melyekben annyi múlt századi alkotó szeretett lubickolni. Roncsolni lehet szándékosan, emberi tudatossággal, de a természet is hasznos roncsoló lehet, ha az eredménybe valaki belelátja a művészetet. A kettő szinte egy és ugyanaz. A közönség számára nem perdöntő, hogy valaki egy talált plakátroncsolást emel be szerzői aláírásával a művészetbe, avagy ő maga készít egy műfaji tekintetben azonos műalkotást. Mindez csak az alkotó számára lényeges, hiszen választhat, miben leli örömét: a teremtésben vagy a rámutatásban?

Géczi János (...) a történeti mélyrétegből, az antik líra formabontó példáiból indul ki, ám úgy gondolom, hogy itt nem a korabeli képversek tisztelete vagy inspiratív hatása a mérvadó számára, hanem inkább azé a világé, amelyben létrejöhettek. A középkori formaversek nem művészi értéküknél fogva oly jelentősek számára, hanem mert egy olyan kornak képezik szellemi hozadékát, amely egészében véve bámulatot és tiszteletet érdemel a jelenkor emberétől. Meglátásomat Géczi opusának egészére alapozom, amely legbensőbb szellemiségében és lelki kiterjedéseiben mutat erős vonzalmat az ó- és középkor civilizációja iránt.

Art Lover 

Géczi elsősorban azt kívánja letapogatni, miféle egységes kulturális mentalitás mutatkozhat meg a nemzeti nyelv egységességének monolitja mögött, ha egyáltalán kikövetkeztethető ilyesmi magából a látványból. Az érzéki hatás elsősorban az írásmódok, úgymint a héber, a latin és a cirill formakultúrája között hajlik el. A nyomtatott írásmódok vizuális szerkezetiségében hangsúlyos sajátosságokkal szembesülünk, ami azért is fontos, mert Géczi sok esetben pont ezekre a sajátosságokra építi fel a kompozíciót, esetenként egy-egy fotót is beékelve a címek közé, felvetve általuk egy kis pop art-os hangulatképet. A szómatéria ebben az egymásra zuhanásban jelentősen veszít autochton, egyedi jelentéskisugárzásából, mert a legkülönbözőbb tartalmi kontextusok kioltják, semlegesítik egymást. Vagyis marad a lecsupaszított verbális matéria, mint valami építkezési alapanyag, a lefejtett nyelv építkezési anyaga. Géczi János évtizedek óta figyeli a nyelv vizuális állagának erózióját, roncsolódását, romosodását. A véletlenben benne rejlő szépséget a szétesés bizonytalanságában, kiszámíthatatlanságában kívánja tetten érni, mint egy tősgyökeres szépségkutató, aki tudja, hogy a szépség eszménye nem kizárólag a rózsafán terem.

Szombathy Bálint

Az idézett szövegek forrása:

Mányoki Endre: A tárgyiasult idő - Géczi János útja a honfoglalástól a teremtésig In: Géczi János: Képversek, Orpheusz Kiadó, 1996

Bohár András: Vizuális destrukciók, Géczi János munkáiról, Új Forrás, 2002

Ács Anna: Kora középkori képversek metamorfózisa. Árgus, 2002.

Art Lover: Tépett plakátok - Géczi János: Carmen figuratum. Bahia Music Galeria, 2001

Szombathy Bálint, Magyar Műhely Galéria, 2012. február 8.