KÁRMÁN JÓZSEF: SZENTIMENTÁLIS REGÉNY

 A zord, ősz hajú atya kiátkozással fenyegetve arra kényszerítette szegényt, hogy akarata ellenére feleségül vegye az angol királyné összes leányait, ától cettig, díszkötésben, szalaggal átkötve.

KÁRMÁN JÓZSEF

SZENTIMENTÁLIS REGÉNY

 A kora őszi alkony hajnali fényei vöröslő pírral tükröződtek az erdő mélyén megbúvó kis tó szelíd tükrén. A parti fűzfák földig ereszkedő ágairól némán hullongott le egy-egy szállongó sárgult falevél, hogy aztán sokáig lebegjen súlytalanul a szellőtől fodrozódó habok felszínén.

 A mozdulatlan csöndet most egy hófehér ruhába öltözött liljom karcsúságú fiatal leány megjelenése bontotta meg. Egyik kezében könyv, a másikban egy láda illatos szerelmeslevelet tartott, így közeledett édes-bús andalgásban. Hosszú, földig érő szőke haját, melyben időnként lágyan megbotlott, meg-meglebbentette a szellő, arca, melyet puha, szőke szakáll keretezett, mint a sápatag hold, szemében a boldogtalan szerelem búbánata csillogott. Kebléből a fájdalom el-elfojtott sóhajai törtek elő: egy sóhajtás, egy elfojtás, egy sóhajtás, egy elfojtás. Ennek ringató ritmusára lépdelt lassan a tó partján álmodozó hófehér kerti hinta felé, miközben minden lépésnél egy-egy nagy halom rózsaszín levelet hajított a magasba, melyek, akár a sápadt falevelek, lassú keringéssel szóródtak szét az alkonytól nedves füvön.

 A könnytől csillogó oldalakon még egyszer felvillant annak a bús, büszke és becsületes, ámde oly tüdőbeteg fiatal főhercegnek szerelemtől reszketeg keze írása, akinek mély nyomora nem tette lehetővé, hogy lelke rokonát, ifjú hősnőnket a házasság viharoktól mentes boldog révébe vezesse. Zord, ősz hajú atyja ugyanis kiátkozással fenyegetve arra kényszerítette szegényt, hogy akarata ellenére feleségül vegye az angol királyné összes leányait, ától cettig, díszkötésben, szalaggal átkötve, és életét a trónus jéghideg lelkű párnái között szenvedje végig, örökre szakítva szívszorítóan ártatlan lelkű szerelmével.

 Ő járt most fejében a leánynak föl-alá a kietlen pusztaságban, amint az árnyas hintához ért. Egy pillanatig még habozni látszott, mint aki valamely egész életét elhatározó kérdésben kényszerül dönteni, majd szelíden a hinta kecses leánykezek által oly rózsaszínűre festett fonott kosarába ereszkedett.

 Fejét karjára hajtva lassan, méltóságteljesen hintázni kezdett, egyik orcáján a kegyetlen világban elszenvedett csalódások tragédiája tükröződött, míg a másikon éppen egy vitorláshajó, ahogyan emelkedő-süllyedő alakja is, amely olyan volt, akár egy hatalmas, szőke pillangó, tükröződött az erdei tó égszín tükrében.

 Kék szeméből észrevétlen buggyantak elő a keserűség igazgyöngy cseppjei, miközben neki-nekilendülve szállt, szállt, egyre feljebb, egyre feljebb. Még mindig szórta a bársonyosan illatozó, rózsaszín leveleket elszánt és adakozó bőségben, némán és szomorúan.

 Aztán már csak alulnézetből látszott, őszintén, testileg-lelkileg kitárulkozva a világ elé, finom bokái méltóságteljesen kalimpáltak az égen, aztán a lába szára, aztán a térdei, és még följebb, egyre följebb emelkedett a hintával együtt, míg végül egészen beleolvadt a fönti fénybe, és az alkony puha árnyai elfedték a csodáló szemek elől.

 S most itt van, kinyomva fehérre, üdv hát tenéked, Uránia olvasója! Üdv!

Bárdos József