„A magyarul tudó horvát klasszikus”
„A magyarokról egészen más szempontból kellene beszélni, mint ahogy az nálunk szokás. Nekünk fogalmunk sincs a magyarokról. Dolgunk lesz velük, amíg csak élünk, meg kell ismernünk a magyarokat.” Idén 120 éve született Miroslav Krleža. Pálóczi Antal jegyzete.
Pár nappal ezelőtt, 2012. december 29-én, a magyarul tudó „horvát Balzac”, Miroslav Krleža budapesti szobrát senki sem koszorúzta meg egykori iskolája, a volt Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia előtt. Pedig egy évvel korábban, az író halálának napján, hat koszorút számoltam össze a szobor talapzatán. A „Ludoviceummal” szemben lakó édesanyámtól, akit én ápolok, reggelente a volt hadiakadémia mögötti nagyrétre szoktam kimenni futni – ahol egykoron a ludovikások „csuklógyakorlatait” is vezényelték –, így módomban állt elolvasni a koszorúszalagok feliratait. Kulturális államtitkárságunk, Horvátország Budapesti Nagykövetsége, Budapest Főváros Önkormányzata, Eszék Városa, a még Mártha István vezette Új Színház, illetve az Eszéki Horvát Nemzeti Színház koszorúzott. Nyilván az 1981. december 29-én elhunyt író halálának 30. évfordulójáról emlékezett meg „a „hivatalosság”. Most, a 31. évfordulón, csak én tettem a szobor jobb lába mellé egy tenyérnyi örökzöldet mielőtt lefényképeztem, de én is csak úgy, mintha magától hullt volna oda.
Marija Ujević Galetović két és fél méteres alkotásának másolatát 2011 nyarán kaptuk ajándékba Zágrábtól a magyar kormány erőfeszítéseit honorálandó, melyekkel soros elnökségünk munkatársai Horvátország EU-csatlakozását előmozdították. (A bronzszobor eredetije Zágrábban, az író háza előtt áll, illetve egy-egy másolata azóta Eszékre és Abbáziába is elkerült). Olvasóközönségünk érdekében azonban idén is időszerű foglalkoznunk „a magyarul tudó horvát klasszikussal”. Ugyanis ebben az évben lesz születésének120. évfordulója, illetve a 100. évfordulója annak a Krleža íróvá válásában „nem elhanyagolható” eseménynek, hogy 1913-ban kicsapták a Ludovikáról. Csak akkor még Krleža Frigyesnek hívták. A fent látható fotón szobra mögött bal oldalt a Ludovika főépületét, jobb oldalt az akadémia egykori bentlakásos kollégiumának épületét látjuk, ahol lakott. Ezen a képen pedig a Ludovika klasszicista főépületét látjuk, amely évtizedek óta kihasználatlanul áll, de csak most kerül vissza jogaiba: küszöbön álló renoválása után nemzetvédelmi egyetemként működhet.
Igaz, néhány éve a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteménye helyet kapott itt, a kollekció azonban a volt hadiakadémiának csak a kétemeletes lovardáját és hatalmas pincerendszerét foglalja el. A főépületből – amely négyszer olyan nagy, mint amekkorának itt látszik, mert mind a négy oldala hasonló méretű, és akkora belső udvart fognak közre, hogy az akadémia mindenkori személyi állománya teljes létszámmal felsorakozhatott – a múzeum csak néhány termet foglal el, irodának. A Pollack Mihály tervezte, 1879-ben átadott, nagy múltú épület 1949 (a tisztképzés megszűnése) óta az esztelen pazarlás „kísértetkastélya”, hiszen évtizedek óta nem látogatható!
Krleža, aki a pécsi hadapródiskolában tanult meg magyarul, állami ösztöndíjasként került ide. „Jómagam – írja visszaemlékezésében – tizennyolc esztendős koromban Kossuth-párti negyvennyolcasként léptem be a Ludovikába, Petőfi hatása alatt, Petőfi negyvennyolcas eposzának, a rám sorsdöntő hatást tevő Az apostolnak csaknem kész fordításával a tarsolyomban. Az eszmei »egyenesvonalúságnak vagy egyirányúságnak« a fogalma, annak a valaminek a titka, amit az oroszok prjamaja linijának vagy prjamolinejnost’-nak hívnak, ez a negyvennyolcas, Kossuth-párti, garibaldista, Bécs- és Ausztria-ellenes zavart eszmélés forrongott bennem nemzeti romantikánk háború előtti ifjonti ködével, Supilo, Meštrović, Nazor, Pijemont nevével, e Sturm und Drang korszaknak a jelképeivel. A kaszárnyába még gyermekként kerültem és Bosznia annektálásától (1908) a második Balkán-háborúig (1913) öt évet töltöttem ott. A magyar katonai hadgyakorlatokon Baranyától Esztergomig, Budától a Tátráig menetelve, borjúmban könyveket cipeltem magammal, az őrségeken és az előőrsökön folyton csak olvastam, s tele voltam a nagy és »intenzív európai kulturális életről« szőtt sekélyes illúziókkal. A pesti szeméttelepen, a magyar feudális urak egykori országgyűlésén, akkoriban pedig a Rákos mezei császári és királyi katonai gyakorlótéren, a Wekerle-telep és a pesti szeméthalmok között Tolsztojt, Petőfit és Ibsent olvasva, verseket írva nemzetközi szolidaritásról és együttműködésről álmodoztam, eltépve magamban az utolsó szálakat is, amelyek Ausztriához és az osztrák kardbojthoz fűztek.” /Miroslav Krleža: Leszámolásom velük. Részlet. Fordította: Mann Jolán./
Krleža tehát a Ludovikán művelődött több nyelvet beszélő, kivételesen olvasott írójelöltté, aki végül a mindent fölülről szemlélő, a társadalmi játszmákon éles logikával és hatalmas történelmi tudással átlátó „horvát Balzaccá” nőtte ki magát. Az egyre jobban gyűlölt Habsburg katonai akadémiára ezekkel a birodalomkritikus szavakkal emlékezik Kirándulás Magyarországon című írásában:
„Bíborszínű függönyök és karosszékek, a tábornokok aranykeretes arcképei, velencei gyertyatartók, a folyosókon drága szőnyegek, melyek elnyelik a lakkcsizmák lépteinek zaját, csak a sarkantyúk halk pengése, s a seconde-empire gázlámpák tejfehér gömbjeinek halkzöld dudorászása hallatszik, a gálába öltözött fehér kesztyűs személyzet felvonult – kezdődik a komédia, amelyben a halált apró adagokban ezüsttálcán, ezüst cukorfogóval, barokk kiskanalakkal, masszív sucriere-ekben tálalják. Az öreg vérbajosok előkészítik a fiatalabbakat a dicső császári halálra egy olyan rendszer nevében, ahol a Chopin gyászindulója kíséretében lezajló pompás gyászszertartást tekintik az élet megdicsőülésének. [...] Ebben a parkban, ebben a régies illatú, barátságtalan épületben, melyet még ma is beleng az árnyékszékek korhadt deszkáinak, és a százéves penésszel borított, vastag, rideg falakon álló magas kéményekből áradó nedves és hideg füstnek a szaga, soha nem éreztem jól magam, vad dacba és beképzelt felülemelkedettségbe fordítva át saját kisebbrendűségi érzésemet. Harminc könyvet olvasok egyszerre fejetlenül, verseket és drámákat írok.” /Mann Jolán fordítása/ Mint Horvátország Magyarországtól történő elszakadásában érdekelt délszláv hazafi, a legkevésbé sem volt úgynevezett magyarbarát író, de pontosan megfigyelte és nagyon jól megismerte a magyarokat, amint az a naplójából kitűnik. „A magyarokról egészen más szempontból kellene beszélni, mint ahogy az nálunk szokás. Nekünk fogalmunk sincs a magyarokról. Dolgunk lesz velük, amíg csak élünk, meg kell ismernünk a magyarokat.” /Miroslav Krleža: 1918. május 16-i naplóbejegyzés. Részlet. Fordította: Mann Jolán /
Később a kommunizmus eszméje is megkísértette, de végül abból is kiábrándult. Galetović ezért ábrázolta őt „elhagyatott szkeptikusnak”, ahogy a szobrásznő ezt írásban is megfogalmazta. Takáts Gyula kaposvári költő (a Nyugat harmadik, utolsó nemzedékének tagja) így méltatta őt halálhíréről értesülvén, a már lezárult életmű ismeretében,: „Olvasom, Zágrábban tegnap 88 éves korában meghalt Miroslav Krleža. Itt a Dráva túlsó partján, egy hajításnyira Somogytól élt a monarchia talán legnagyobb és a magyarságot is talán legjobban ismerő írója. Ő volt a századfordulói nemesi, dzsentri és paraszti világunk legbiztosabb ábrázolója. Azt hiszem, kulturáltabb is, mint Móricz Zsigmond. Hozzám Krúdy mellett ő állt mindig is a legközelebb. Érdekes, hogy bár nagyon népszerű volt a magyar olvasók körében, íróvilágunkban mégsem tartották nagyon számon. Pontosabban íróvilágunkra mégsem hatott. Történelmien ábrázoló széles rajzú társadalmi tablója talán több tudást követelt, mint amivel prózaíróink rendelkeztek. Ő amolyan Kemény Zsigmond-i volt.” /Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalagban. Naplójegyzetek./
Az újabb fotó kedvéért a budai Várban működő Országos Széchényi Könyvtár hetedik emeleti olvasótermének szabadpolcáról összeszedtem és a média-olvasóterem egyik déli ablakához vittem Krleža főbb műveit (A horváth hadisten, Versek és emlékiratok, Drámák, esszékötet, Zászlók című kétkötetes nagyregénye, illetve annak első, könyvben megjelent részlete: A fekete sas árnyékában). Valaha, Hunyadi Mátyás itteni várában feleségének, Aragóniai Beatrixnak a lakosztálya nézett le ebből a magasságból a Buzogány-torony és a rondella fölött a Gellért-hegyre, a Dunára és a régi hajóhídra, amely körülbelül a mai Erzsébet híd vonalában húzódott. S az akkori Pest városára, amelyet a képen látható két hidat ma is összefogó Kiskörút vonalán épült városfal határolt. A király trónterme, ahová egy kerevetet is bevitetett, mert ebéd után ott szokta olvasgatni a corvináit, a várpalota középső épületszárnyában, kelet felé – vagyis a Duna fölött a gödöllői dombok irányába – nézett. Az ide illő idézet Krleža Zászlók című önéletrajzi ihletésű regényéből pedig ez:
„Beült az ember a hintóba, abba a fekete kárpitos kocsiba, amely olyan volt, mint az a fiáker, amellyel Joja anyukája Bécsbe utazott, s felülről a budai hegyről, Corvin városának szerpentinjeiről, még egy baljós pillantást vetett a pesti lámpák zöldes fényű füzérére, amely ott tündöklött a sötét folyó partján, a szerpentin utolsó fordulójáról még egy üdvözletet küldött ifjúsága Városának, a parlamenti kupola ama sötét épülettömbjének, az Erzsébet királyné hídnak, azoknak a szállodáknak ott lenn, azoknak az éttermeknek, a réges-régi éjszakáknak, amelyeket cimbalom és hegedűszó kísért, a vaspaták alól még egy vagy két szinkópa csattant fel a budai utcák kövén, gyors ügetésben elhajtatott az ezüst sisakos alabárdos gárdisták tisztelgő sorfala előtt, az udvari főbejárat vas diadalíve alatt, s felhaladt a márványlépcsőkön a királyi Vár kupolája alá, az ovális terembe, a kábító parfümfelhőknek, s az úrhölgyek púderezett vállairól felszálló édeskés vaníliának és trópusi orchideákra emlékeztető illatoknak, a hegedűknek és zongoraszónak, a muzsikának, a rózsák és orgonák illatáradatának hátat fordítván, nekivágott az éjszakának, amelyben ott suhant a Duna, az iszonyatos, kátrányosan fekete Duna vize, a Szent Korona elvesztett határait sirató mozdonyok jajongásától kísérve...” /Részlet a Zászlók című regényből. Fordította: Csuka Zoltán/
Adósok vagyunk azonban a Mester Ludovikáról történt kicsapatásának a történetével, amely a fenti regényrészletet is alászínezte. Nos, a hadiakadémia bátor katonájává kiképzett Krleža a balkáni háborúk idején, 1912 májusában, a délszláv egység eszméjének hatására engedély nélkül Belgrádba ment, hogy önkéntesnek jelentkezzen a szerb hadseregbe, ahol azonban gyanakodva fogadták és elutasították. Első útjáról tanárai még nem szereztek tudomást. Egy évvel később azonban (vagyis idén 100 esztendeje) újra Szerbiába szökött. Saját kijelentése szerint Párizson, Marseille-en és Szalonikin keresztül hamis papírokkal a nem sokkal korábban felszabadult Szkopjéba ment, mert a magyar–szerb határ a balkáni háború miatt le volt zárva. A szerb közjáték megint kudarccal végződött. Kémnek nézték, elfogták és a személyazonossága megállapítása végett Belgrádba vitték. Nagyot kellett csalódnia a délszláv testvériség eszméjében (noha az I. és II. világháborút követő igazi délszláv háborút, amelyben Magyarország Horvátországot segítette, nem érte meg). Krležának sikerült átszöknie a határon. Távollétében azonban az akadémia köröztette, így Zimonyban katonaszökevényként letartóztatták. Végül a Ludovika parancsnoksága előterjesztésére a hadügyminiszter befejezetlen negyedik félévvel elbocsátotta az intézményből és a Monarchia összes katonaiskolájából kitiltotta. Az I. világháborúban később visszakapta rangját, többek között a kaposvári tüzérlaktanyában is szolgált, de végül teljesen felhagyott a katonáskodással és Zágrábban újságíróvá lett, majd íróvá, költővé, drámaíróvá és esszéistává „írta magát”. Egykori ludovikás barátait azonban sohasem felejtette el.
A „Hetek” baráti köre (ludovikás tanulószobai képünk illusztráció) egyik tagjának megkeresésére ezt a meleg hangú válaszlevet írta néhány évvel a halála előtt. Igaz, már nem beszélte olyan jól a magyart, mint fiatalkorában, ezért fordítóját, Csuka Zoltánt kérte meg a horvátul írt szöveg magyarítására, végül ezt juttatta el Mikófalvy Ferenchez:
„Jóhiszemű, pompás fiúk voltunk, kedves öreg Barátom, s az út végén találkoztunk, minekutána az élet jócskán átkergetett bennünket a háborús tüzek és forradalmak úgynevezett patetikus füstjén. Különféle győzelmeket értünk meg, de még fatálisabb és súlyosabb vereségeket! Átestünk a nagy iskolán, azt lehetne mondani, a sokéves kálvárián, de mindmáig nem adtuk meg magunkat. Egyazon zászlók alatt harcoltunk, s aztán az élet, az úgynevezett történelmi logika szerint két ellenséges táborra választott szét minket. Amikor a Hetek nevében a Te szerfelett kedves leveledet megkaptam, bevallom, nagy örömöt szereztél véle. Üdvözöllek Mindannyiótokat, a Heteket, érzelmesen, a legjobb kívánságokkal Mindannyiótoknak s a Tieiteknek, abban a reményben: nyílik még alkalom, hogy még egyszer találkozzunk és fiatalságunk régmúlt napjairól elbeszélgessünk. Kérem, higgyétek el, hogy mindig őszinte rokonszenvvel gondolok Rátok, üdvözöl és szeret Benneteket a Te öreg M. Krležád.”
A fotókért a szerzőt illeti köszönet.
(Forrás: Mann Jolán A magyarul tudó horvát klasszikus címmel Miroslav Krležát bemutató, 2011-es kiállítása az Országos Széchényi Könyvtárban, amelynek anyaga megtekinthető a Krleža-honlapon. Fotók: archív és saját)
