Irodalmi Jelen

Részletek az L. D. hagyatéka című verseskötetből

2013. január. 17. - 11:23

FŰALATT

Farkas Wellmann Endre legújabb kötetéből olvashatnak részleteket, amely az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban jelent meg 2012-ben.

Kapcsolódó anyag: interjú a szerzővel

Részletek az L. D. hagyatéka című

verseskötetből

Prológus helyett

Néró városa örök közhely
örök valóság, kétségek tartománya
vízválasztó tudat s öntudat közt
örök kérdés: istenek adománya
a hely, hová most visszaírni Nérót
akárha csak még egy délutánra
több mint imperatívusz
jó, hogy él még az istenarcú bajtárs
ki az üszökre a lángot visszahozta
mert nem volt őrült s eszelős
Néró nem beteg, de ő a diagnoszta
s nem biztos mára az sem
hogy ő vagy Pál apostol
volt hivatva üdvözülni itten
ha gondolkodom, azt mondom, Néró.
Ha hiszek, azt mondom: Isten.

A szöveg felől

Hogy Isten meghalt, aztán a szerző,
s az olvasó, meg Gadamer is,
sőt, jó néhány római császár,
vélhettük volna, hogy lesz valahogy.
S tessék, most a szöveg is meghalt.
Mi itt maradtunk üres gyászkeretnek.
Máglyára küld a transzcendencia, mert
aki identitásra vágyik, az lett az eretnek.

Róma, Kr. u. 37.

nem oldja szín se többé, ami szürke
se félelem, se megszokás
kutyák csaholnak s a rettenet
behálóz mindent – s e lét-imázs
úgy ég az arcokra mintha az istenek
vetítenék s e negatívot
magára veszi minden létező.
tiéd a hely, tiéd a város
kurvák és apostolok fészke
lángokat látok, s bennük ragyog
a nyomorultak torzult istenképe…

Lucius Domitius lázbeszéde

et ressurexit… – mesélte Seneca.
s míg az öntudat új kikötőjébe érne
háborgó elmével a rettegő ember
hihetőbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok
tiszta tudattal nézem a lángokat, a tüzet
s az őrületet, ahogyan egyre nő.
mert emlékezni többé nem lehet
s persze, többé felejteni se.
így záródnak az ajtók, ablakok
s ekképpen nyílnak mind a semmibe.
tógám, a vörös égbolt Rómát eltakarja
csak szám ha látszik, a Circus Maximus
lépcsőjén még egy-két szót elhadarna
én mondom, ki egy vagyok a sokból
mert őutána nincs több imperátor
felépítem a várost hamuból s romokból.
a császár búcsúzik. a költő gyászol.
felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek
s mert végem lesz, bölcsen tudjuk
ha fellázadnak majd a rendek
Rómát én gyújtom fel akkor is.
röviden ennyi. lófasz nektek.
hol vér folyik, ott hűségről beszélnek
s nem hiszek nekik, Janusra mondom,
arcok és bűnök válnak füstté, az ég
forró méhébe szívja rendre Claudius,
Agrippina és Britannicus arcait.
és fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel az én hitem hevíti Rómát.
senatorok és okos praetorok
tógás majmok, kis haszonlesők
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát
rájuk vonítsanak az éhezők
cibáljon hát koncot, aki éhes
dagadt erszényük is kevés
s erényük is a szótlan feledéshez
a népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne
lefejezném s szűzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
a várost nézném, a szürke pernyét,
valami nagynak esetlen hamvát,
amelyből az égő szellemet
s a lángot valakik kioltották.

kegyetlenebb mint én számtalan akadt
s hogy nagyobb csaló-e Galba
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem
testemet látom vérbe fagyva
,micsoda művész vész el most velem’
Istenem néz rám odafentről
most üli torát Róma romjain
s míg könnyű sorsom pörgeti
úgy élek én, ahogyan álmodom
atléta, kocsis, énekes, citerás
olykor embervért, olykor bort iszom.
mint tudjátok, más néven halok meg,
én, ki nem harcoltam a császár ellen
s kiket én tettem nagyokká egykoron
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
írástudók, kufárok s barbár zsoldosok
doktorok, redaktorok, s pojácák
de nagy lélek nincs köztük egy sem.
a pór jókedvét figyelem évek óta
csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó
mintsem amit a sűrű szenny növeszt
császár kegyeltje voltam, szelíd fiú
árva és bitang, örökös jövevény
ki másért lenni jó rest sose voltam.
ők látják lelkem mind e pillanatban, kiket
szerettem s megöltem mind egy szálig.
vágyak s álmok Jeruzsálemtől Galliáig
64-et írunk, július van és langyos este van
egy költeményt akartam elszavalni
melyben írva egy asszony bűne van
Trójáról írtam minap, és szavakat keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
képet láttam hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen
erős vitézek s fegyverek
karjukban lendület s arcukon harag
semmivé teszik Trója városát
s kifosztják néhány nap alatt.
megértettem: Tróját egy asszonyért.
most hit nélkül lenne élni könnyebb
s fukar lennék? ne adnám érted Rómát?
holnaptól új rend s új idők jönnek.

és rád gondoltam, felgyújtván a várost
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörű neved
marják bele az izzó éjbe a lángok
hadd lássák az istenek odafentről
s lássák a bolygók, s tudják mindenek
hogy téged szeret a költő, Lucius.
hogy úgy emészt el, mint Tróját a lángok
pusztul a város –, épp erről beszéltem
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban
s hallottad-e, ahogy a csóvák
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak
hallottad-e hogy én szólok hozzád?
hallottad-e hogy szólongatlak?
s az arcomat láttad-e, kedves?
láttad-e, csak én voltam nyugodt.
mert költőnek lenni volt kihívás,
meglátni azt, ami az őrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
meglátni azt a másik Rómát –
Lám, Lucius agya tiszta.