GÉCZI JÁNOS: A kutya – elbeszélés

A fehér szőrön vércsík jelenik meg, az oldalán fekvő test fekete orrából indul el, s még át sem itatja az orr szőrzetét, le sem csöppen a kőre, amikor zöldes, fémes fényű legyek jelennek meg s zümmögésükkel megjelölik az esemény helyszínét. 

GÉCZI JÁNOS

A KUTYA

Napok óta nem találok véget egyetlen történetnek sem. Patyolatfehér kutya hever a párnáján a zárt ablakban. Kerek a szeme, s a farkát a hátára hajlítva tartja. Követ a szemével, alaposan megnéz, miként a gazdája szokása, aki, ha teheti, tetőtől talpig mustrát tart fölöttem. Aztán fölugat, hallom erőtlen hangját. Az öregember azonban nem az ablaküveg, hanem az azt eltakaró függöny mögött álldogál, s oly közel, hogy a függöny anyaga ráborul, formáját tökéletesen utánozza. A függönnyel beborított vénség ellép a kutya mögül, az eb egyedül, gazdája segítsége nélkül vizslat. Éppenséggel nem volt olyan alkalom, hogy a kutya ne ülne akkor az ablakban, amikor erre járok, de hogy ennyire kerek a szeme, arra nem figyeltem fel mindeddig. A mancsa pedig ovális. Mi ebben, mormogom, s lépek el az ablak alól, a história?

Sietek a völgy mélyén a falakkal elkerített kertben álló épülethez, amelyben ideiglenesen lakhatom. Bezárom magamat a nyomorúságos kinézetű kertbe. Be se nyitok a házba, nincs kedvem végigmenni az ajtajáig az iszonyatosan mocskos járólapokon. Napokkal korábban, a porcelán kéktojáshéjakat követve, a bejárat előtt véletlenül megerősödő, felnőtt akácsuháng lombjából, a kettészelt gömbszerű fészek rigója kimúlt fiókát taszított alá. A tollatlan, jókora csőrű dögöt, amikor rálépek, szétnyomom, szerteroncsolom, s a véres pépet talpammal széthordom. Estére megsötétednek és egyben a járdára száradnak a hús-, vér- és ürülékfoltok, hozzájuk ne érjek, jókora kört teszek a kert gondozatlan füvén, majd a hálószoba ablaka alatt feltörő bambusz száraihoz igyekszem, onnan tovább, a hegyoldalra vezető lépcsősoron lihegve fel, a felső teraszra, keskeny kilátóhelyemre törekedek, ahonnan nézhetem a számomra rendelt, éjszakára magányt és egyben rémületet ígérő épület komor színű tetejét. Pedig nem hiszem, hogy rálátok az éjszakámra. Csupán a barna betoncserepekre. Figyelem a száradó, beteg diófát. A kerttorkolat résében látható cérnagyár épületének hámló falát.

A gránátalmabokor hajlékony ágain mumifikálódott termések himbálóznak. A levéltelen bokor alá heverek, és úgy bámulom az eget, hogy bele-belehimbálóznak a gyümölcsségüktől korábban megfosztott, eredeti színüket elvesztő, asszonyias formájukból kihátrált gránátalmák, amelyek, kétségem nincs, az átváltozásuk után is gránátalmák maradnak, marokba fogható, észleletet ígérő termések, esszenciái a korábbi, viruló nyárnak, s ágaktól elválaszthatatlan tanúi ősznek, télnek és a gyönge tavasznak is, amelyek megrombolják és szoborszerűvé alakítják, már csupán szoborként használható tárgyakká formázzák a lédús gyümölcsöket. A fölöttem átnyúló ág hegyén ringatózó töppedt alma – fekete, posztószerű penészrétege elborítja az árnyékos felét, s a másik oldala, amelyet szél fürdet és fény permetez, szikkadt és kérges, bőrszerű felületű –, mintha tudata volna, érzékelné számkivetettségét, az oldalszéli helyzetét nagyobb lengéssel ellensúlyozza; igyekszik számomra példát szolgáltatni. Kedvemre valóan elfekszem a cserje alatt, a föld hűvösebb a levegőnél, idáig hoztam el a napomat s az annak szegélyébe beleakadó tegnapomat, és hogy az húzza maga után a tegnapelőttöt, vonszolja magával a megtörtént teljes időt is, ide, a bokor alá fektetem, magam mellé, magam alá, s kinyújtva, hogy jól megférjen bennem, magamban is.

A gránátalma oldalra hajoló ágának ringatózó termésére apró madár röppen, s ettől erőteljesebben himbálózik a gally. A pintyszerű madár ahányszor rácsap kúp alakú csőrével dudorokba kapaszkodó, gyufaszálnyi lábai között a termésre, annyiszor meg is lódítja az amúgy is hintázó gömböt, s a nagy igyekezetben végezetül nemcsak a termés csapkolódik jobbra, balra, fel és le, hanem ráng, izgatottan vergődik a hosszan kinyúló, oldalra hajlott gally is. Idővel a bokor egész testében hánykódik, minden darabja tömegével vergődik a hegyoldalon. Csupán attól, hogy aláfekszem, és alulról nézem, menten földre borul és fetreng, nem találja a pontos helyét, holott éppen innen igyekszik el, bár elszabadulni képtelennek mutatkozik.

Az utcát, éppen a házam előtt, céltudatosan rohanja át az egyik völgylakó. Nincs teste, azt eltakarja a kőfal, s csupán a föléje magasodó feje látható, ahogy járása ritmusát követve süllyed és emelkedik. Megérzi, hogy nézem, kimérten fordítja felém az arcát, s mihelyst összeakaszkodik a tekintetünk, elkapja a fejét, s meggyorsítja lépteit. Kifejezéseit nem láthatom pontosan, ahhoz messzire vagyunk egymástól, de mikor befordul a sarkon, ismét összetalálkozik a szemünk. Dühít a kíváncsisága, amint az is, hogy ilyen kurtán-furcsán, saját akaratát követve kilépeget a tulajdonomat képező látótérből. Nem állom meg, hogy ne vágjak grimaszt, az arcom a hőségtől amúgy is elasztikus gumivá vált, könnyen megy, ámbár képem eltorzításának semmi következményét nem tapasztalom, máskor ennyi elég ahhoz, hogy kitörlődjék belőlem az ok nélkül feltámadt feszültség. Idegeskedem, minthogy nem jut számomra a történet végéből semmi.

A nappalom munkával telik, a hőség ellen azzal védekezem, hogy a pincében maradok, amíg lehet, a múzeum legaljában lapulok meg, mint a sötétet, párát és hűset kedvelő ászkák, s az asztalnál, a preparátumok segítségével elképzeltem, milyen lesz, ha rátalálok, és éppen ebben a tűrhetetlen kisvárosban, s ebben a szedett-vetett gyűjteményben, a föllelni oly áhított bogaramra. Azon tárgyak egyikében, ahol korábban minderre esélyem nyílt, nem bízom már, hiszen elhasználtam. A takarítónő, amikor ráébred, hogy miféle anyagot fogad magába, alápillant magán, elképed ugyan, de meg nem szólal. Elképzelem, a folyosón izgatottan várakozó munkatársainak miként is számol be az aktusról, s hogyan írja körül az amúgy gipszhez hasonlóan fehér, és a belőle kiszabadulás után nyomban nedves porrá szétomló állatmaradványt, és nem mosolygom meg. Az elhasznált időnek nincs olyan neve, amellyel pontosan megjeleníteni lehet.

A Micromalthidaek, azaz szűzbogarak közé tartozó bogarak egyetlen, a tapasztalat eredményeként megformázódó hiedelem szerint Észak-Amerikából származó faja, a Micromalthus debilis, inkább a feltételezésem, mint kutatási eredményeim szerint mifelénk is él, s a kisebb-nagyobb közösségek élőhelye mindenkor a kontinens millió meg egy településén megtalálható múzeumokban lelhető fel, ennyit állítok. Amíg a többi kisfajoknak a túlélést változatlan mikroklímájú hegyi szurdokok, láprétek, sziklagyepek, avagy éppenséggel a mérsékelt övi sztyeppek vízjárási anomáliája eredményeként létrejött szikes foltok, a bogár fennmaradását ezek a kontinentális gyűjtemények biztosíthatják s nyújthatnak számukra megfelelő rejtekhelyet.  

Véleményem megingathatatlan abban, hogy kutatásom tárgya Amerika felfedezése, 1492 után, némileg a múzeum, az enciklopédikus gyűjtési kedv intézményesülésének helyszíne létrejöttével érkezik meg Európába, hogy létezését itt folytassa. Végtére, s ez az egykori hipotézisem előbb felvázolt igazolásának a testvére, a szűzbogarak eredeti élőhelyük elpusztulása okán Amerikában kihaltak, de a faj néhány egyede átkerült az óvilágba, s itt sikeresen folyt tovább az evolúciójuk. Az egyedeket kutatva, nyomukat itt és ott, szerte föllelve, s követve, járom sorra Európa természettudományos gyűjteményeit, s vizsgálom át azokat a fennmaradt forrásokat, amelyek a tizenötödik század után keletkeznek, de nem fiatalabbak kétszáz évnél. Remélem, egyszer majd egy élő példányára is rábukkanok, szerencsém lesz abban, hogy szemközt állhatok azzal az élőlénnyel, amelyről gondolkodni értelmet ad a munkámnak, s végső soron tartalmat nyújt az életemnek. Emiatt tehát az 500 és 300 közti években leltárba került, megőrzésre érdemesített anyagok, táblák, plakátok, színes akvarell mulázsok, gondosan lezárt, naftalinnal csirátlanított rovardobozok, szekrények, bélelt fiókok és mindenféle sok rekeszes tárlók, dossziék, és folyadékos, elfehéredett preparátumok, száraz készítmények, törékeny nyúzatok és tömések, plasztinált preparátumok tömegén rágom át magamat, hogy túl az állapotleíráson és jelentéskészítésen, módom nyíljék szűzbogaraim lakhelyének feltérképezésére. 

Mondhatom, Európa anatómiai kollekcióit épp oly jól ismerem, mint a herbáriumait és ősrégi, a medicinai képzés szolgálatában álló botanikus kertjeit. Tévedhetetlenül. Akárcsak Angelo Solimán testét, amelynek képmása az íróasztalomon van, s már akkor is ott volt, amikor ideiglenesen átadták számomra, mint azt a helyet, amelyet használhatok a munkám során, azonban nem tanulmányozhatom, abból az okból, hogy a kitömött szerecsen régestelen-régen megsemmisült, azzal a raktárral együtt elégett, amelyet 1848-ban a felkelő forradalmárok szétlőttek, s nem maradt belőle egyéb, mint egynéhány feljegyzésben egy-két mondat, továbbá a metszet, amelyen még délcegen áll a múzeumi kiállító térben, mindenki által megtapogathatóan, pucéron. Mondhatom, ugyan hivalkodástól mentesen, de mert megszégyenülten, ezért szemérmetlenül.

A váraljai rövid utca, bármennyire is kitölti a mézsárga fény, a száraz,  dongó röptű hőség, az álló, hártyás szárnyként rezgő levegő, a levegőben terjengő virágpor és a csend, kopár. Fülledt. Szennyes. Nincs, aki ha elindulhatna lassan az egyik végén, még fiatal, s hogy eléri a másikat, amely felkunkorodik a hegy oldalára, s gyorsan elhagyja, már vén, nincs, hogy nagy szemmel és szerelmesen lép be a felső torkolatán, de szerelmi bánat foglyaként, elfeketedett arccal távozik a másikon.  Nincs arc, amelyet a tekintetem meg tudna hajszolni. Aztán valahol, hogy enyhül a hőség, és a várhegy árnyékot vet a völgy mélyén elnyúló városrészre, mégis megnyílik, nyekeregve feltárul egy ajtó, kulccsal matat valaki egy zárban.

 Felugat a kutya, a függöny mögötti homályból előlép, rögzítem magamban a helyzetet: a szomszédban éldegélő, napközben lakásában ténfergő uraság sétára viszi bolognai pincsijét. Hamarosan meg is látom, a bokrom alól figyelem az izgulékony jószágot és a gazdáját. Tétova léptekkel ereszkednek alá a kopott lépcsősoron. A vénember bal kezével a rúdból kialakított korlátba kapaszkodik, s a könyökben behajlított másik kezében, a jobbja hajlatba beültetett, fejét érdeklődően forgató, szorosan tartott, apró termetű jószágra ügyel. 

Bal alkarját a csőből kialakított korlátra fekteti, s teljes testével arra nehézkedik, csuklója elfordul, hogy könnyebben ráfonódjon a marka a forró lépcsőkorlátra. Hol a száraz tenyerű kezét csúsztatja előbbre, hol a nehezen lendülő bal lábát, hogy aztán a gyönge, terhet viselni nem képes jobb lábával lépjen elő, egészen a lépcsőperemig, vagy le, a következő lépcsőfokra, és a testét is, amely, mintha nem részekből, hanem egyetlen, lomha tömbből állna, előbbre vonszolja. Merev csípővel inog, botszerű lábait oldalra lendítve araszol, s akként szorítja karvalykörmös ujjaival, alkarjával magához az apró kutyát, mintha foszlékony, megragadhatatlan, elillanni kész testet tartana. A pici kutya fel-felnyüszít, ki akarja szabadítani magát a túlzottan szoros ölelésből, kaffog, vinnyog és panaszosan vakog, a vénség kérdően emelgeti szemöldökét, lepillant a karján vergődő, kiugrani képtelen jószágra, lepillant a mocskos, bizonytalanul billegő lépcsőlapokra, lepillant a korlátra, amelyre hol rágógumidarabok, hol köpetmaradványok tapadnak, felfedezi, hogy a háza omlatag falán megjelent egy graffiti, amely tegnap nem volt ott, fekete szénnel rajzoltak oda egy pinát és egy mocskos szájú magyarázó mondatot kerítettek mellé, lábfejével elrúgja az eléje került könnyű műanyag tányért, a szél görgette alá, s éppenséggel tőle, az ő házának kapuja elől, hiszen ebben tett ki reggel megsavanyodott tejet és feleslegessé váló ételmaradékát a hegyoldal kóbor macskája számára, ezen felnevet, hiszen tisztára van nyalva, a girhes már jóllakott, nyekergő, egykor elegáns bőrcipője orrával elkotorja maga elől a gombóccá gyűrt újságlapot,  s majd az eléje került másikat is, egyenként rájuk figyelve meglazítja a csőre tapadó ujjait, kimérten előbbre csúsztatja a fényes csövön a tenyerét és ismét megragadja azt, inog, a kutya kinyújtja keskeny nyelvét, dülledt szemű,  hánykolódik, rendületlenül igyekszik megszabadulni gazdájától, s lötyögő fogai erőtlen harapásával rá-rákap a súlyt tartó kar elérhető darabjaira, az ujjakra, a felkarra, emiatt a férfi erősebben, már-már kíméletlenül fogja, tartja,  markolja, gazda és ebe beleragad a helyzetbe. A kutya hasa alatt ügyetlenkedve tartja jobb kezét, a jószág négy lába a karján oldalt lóg alá, s a kutya koponyáját alulról, markában szorongatja, hüvelykujja tenyérpárnáján érzi az állat rángó állkapcsát, a kar és a mellkasa hasítékába becsíptetett két kutyaláb, az erőteljes fogástól mereven liffeg, a másik kettővel a kutya kapar, s közben hörögve, s egyre erőtlenebbül acsarkodik, rászól, biztatja, hogy nem fog sokáig tartani ez a keserves helyzet, a lépcső alján lerakja, pórázon sétáltatja tovább, csupán addig kell kibírnia, érdemes, addig nem engedheti el, nehogy megerőltesse magát a lépcsőfokok mászásában, fájó, apró kutyacsípőjét nem teheti ki ilyen megterhelésnek, de a kutyát nem nyugtatja meg a zsörtölődés, a kutya nem érti a magyarázatot, minden izmát megfeszítve menekülne, s meg is tesz mindent, hogy akaratát sikerre vigye. Nem tudom a magyarázatát annak, miért beteg a csupaszőr, öreg kutya, azt sem, hogy mióta, nyilván idős, s a lépcsőjárástól eltiltották, többnyire az ablakpárkányon telik el az élete, biztos alig jut szabad levegőre. Hosszú percek óta tart a vénember útja a hófehér bundájú ölebbel a karján, a deszkákból összetákolt, a lépcsősor felső harmadában a lépcsőkre oldalról rányíló kaputól a lépcsősor átelleni oldalán húzódó korlát megragadásáig, majd a fokokon történő alálépdelésig, amelynek, ha a közepén jár a nehezen mozgó öreg ember, nadrágja korcából kibúvó ingaljával, rosszul levágott bajuszával, hiábavalónak tűnő arasznyi lépteivel, amelyet a csoszogás kihangsúlyoz, s azzal a képtelenséggel megtetőzve, hogy erőfeszítése eredményeként mégiscsak leér, odajut a lépcsősor aljára, ahol két ház fogja közre az utcát, ahol a köpetek, almacsutka, vizeletfolt és patkányoktól megrágott madármaradvány közé vegyülő, a lépcsőről éppen az ő vonulása eredményeként alápergő mindenféle hulladék várja, s ahol oly jó lenne, már ha az ilyesféle kívánságok teljesülhetnének, meginni egy fröccsös pohárnyi, hűs ivóvizet. Aztán inkább lehuppan a szokatlanul magas utolsó lépcsőfokra, arra, amelyben minden járókelő megbotlik. Mozgékonyabb lábának seprőmozdulatai nyomán, amikor elkotorta a közelből a városi szennyet, amelynek közepébe mégsem örömmel telepszik, s hogy megpucolta az ülőhelynek kiszemelt kőfok közvetlen közelségét a tisztátalan dolgoktól, nyekeregve és fontoskodva, lassú mozdulatokkal lehuppan ülepére. Jobb oldalára billen, s hogy el ne dőljön, el kell engednie a magához szorított apró kutyát, amely pedig elcsendesedni látszik, s hagyja, hogy akaratos testét végezetül leteperjék az események. A kutya a kőre hullva meg sem moccan. A férfi elképedve pillant rá, a szája is megnyílik, s az eddig kérdőjelként ívelő szemöldökei egyetlen, vízszintes és egyenes vonallá állnak egybe. No, mondja, no. Az aprócska, ormótlanul aláhullt, szőrből álló test mozdulatlan marad. No, mondja, és a még mindig zsibbadt, maga mellé hullt jobb karja görcsös ujjaival megböki a kutyáját, no. Ráfúj gyapotszerű szőrére, de a máskor fejedelmi viselkedésű eb nem kapja fel a fejét, nem húzza fel ínyét, hogy dühödten visszamorogjon az ingerlőjére.

A vénember mozdulatlanul ül, belesüpped a kőbe. Az érzéketlen kő pedig puhul, megolvad, s magába fogadja a szikár, húsa nincs embertestet, akként, ahogyan a lelket fogadja magához a húsra és csontokra igényt nem tartó ég. Testtömegével belesüpped a legelső lépcsőfokokba a megrettenő vén, s a délutáni fény is elhagyja az utcát. A fehér szőrön vércsík jelenik meg, az oldalán fekvő test fekete orrából indul el, s még át sem itatja az orr szőrzetét, le sem csöppen a kőre, amikor zöldes, fémes fényű legyek jelennek meg s zümmögésükkel megjelölik az esemény helyszínét. A férfi, mint aki elveszti a tudatát, esetlenül hadonászik, ki szeretne kecmeregni a testét körbefolyó kő sűrű anyagából, de megszólalni nem tud, nyögni nem képes. Segítséghez sem jut. A mellette heverő kimúlt kutyától sem kap támogatást. Tíz perc is elmúlik, amikor erőt veszek magamon, és lemegyek a kertembe, át a mélyudvaron, lépkedem a diófa alatt, kikerülöm a madárfióka emlékétől maszatos járólapokat, s a kertkapun kilépve odasietek a lépcsőaljnál oldalára borult férfihoz. Meghalt – üvölti – , meghalt, és könnyes szemekkel néz rám, a fölébe tornyosuló alakra. A hóna alá nyúlok, hogy fölemeljem, de az először kiejtett szóval együtt mintha valamennyi csontját kiköpte volna a száján, puhán omlik el a teste, borul rá a kutyatetemre. A hóna alól kilátszik a kutya lógó fülű, mozdulatlan feje, látom, nyitva maradt a sárga szem. Látom – mondom, s rábólintok. Tovább dől az öregember, elfekszik a kövön, s úgy sír, zokog, válla reszket, s markol bele a csontjait ugyancsak elvesztett jószágba, ahogyan azt egy hároméves gyermek tenné. Térdre ereszkedek mellette, hogy megemeljem, s egy oda siető járókelő segítségével állítjuk fel. Rémülten figyeli, amint tenyeremet a kutya alá csúsztatom, s felemelem az állatka testét. Így indulunk hármasban fel a lépcsőn, ketten támogatjuk a sírását elhagyni nem képes, fel-feljajduló öregurat, miközben én a kimúlt jószágot is cipelem, amelynek orrából szabályos időnként le-lecsöppen egy vércsepp. Mire a kapuig elérünk, megcsendesedik a férfi, hogy aztán rápillantva a kutya megsötétedő vérére, újra eleredjen a könnye, jajgatása megerősödjék, s a hegyoldal fái közé jutva, közöttük eltévedjen.

Részlet a szerző A hang című regényéből.