Nem kellenek többé bárányok, minket ölnek tovább Benne, és Őt ölik tovább bennünk, itt legelünk a biztos, hízott nyájban, selyemrét hullámzik alattunk, a dombok, mint egymás mellé fektetett női mellkasok.

 

 

CSEPCSÁNYI ÉVA

AGNUS DEI / AGNUS MUNDI

(polifón vízió a Bárányról)

 

 

 

 

 

 

 

A.D.

I.

Ábel:
Első pásztor, az ember, aki tudta: a nyájat meg kell védeni. Mert farkas és bárány együtt nem legelnek többé, és az oroszlán se szalmát eszik, mint a marha (Iz 66,25), hanem ordítva körbejár, mindent felforgat, hogy elnyelje a bárányt. Körbe kell hát keríteni a nyájat, karámot, zárt ajtókat készíteni neki, mert kintről folyton bejárnak ordas, agyaras vadak.

Káin ebből mit sem ért, a búza nem vér, nem hús, nem kell üvöltő rémektől félteni,
A búza nem vér, nem hús, nem lükög bolyhos, csontszínű gyapja alatt rémült szív.

Ábel: megyek és bekötözöm, vizet merítek nekik, a kicsi barikat elzárom a mérges, nagy kostól, és botommal csengetek nekik.

És tudta, mi az Isten, és tudta, mi a bárány, és tudta, mi az ember,

Isten adott embert,
Ember adott bárányt,
Isten adott Bárányt,
Bárány adott embert

Ábel: magam itattam, anyját farkas vitte el, magam etettem, űzte a nyáj, mellettem szunnyadt és minden hajnalon bégetett, olyan szelíden csendült kis kolompja, arra aludtam el.

Káin: én is itattalak te fattyú, ha be nem takarlak olykor, megfagysz, és ki tanított mégis beszélni?

Ábel: És ezt a égfehér báránykát égettem porig az Úrnak, mit mondhatnék, teremtett élők közül utánatok legjobban szerettem. Neve is volt. De mi vagyok én? És kicsoda az Isten? Örülök, hogy megtettem.

Káin: Menj akkor bárányod után. Kezemben, bizony mondom, te leszel most a bárány, gondold, hogy szeretnéd: megöllek.

A nyáj pedig szétszéledt, elbitangolt messzi erdőkbe, öldösték őket a farkasok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II.

Ó-hang

„Ha bárányt mutat be az Úr előtt, akkor tegye rá kezét áldozati ajándéka fejére, aztán vágja le” (Lev3, 7-8a)

Szemöldökfánkon mindvégig
Ott a bárány vére, az öldöklés
Angyala be nem térhet házunkba,
Nem viszi el elsőszülötteinket,
Semmilyen fiút, hímet ki a kü-
Szöbön belül hál.

Évezredekig áldozott Izrael egészen elégő áldozattal, hány bárányt mutathattak be Jahvenak?
Izajás próféta szavára mégsem emlékeztek, se Keresztelő János prófétát nem értették:

Új-hang

Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét

Nem kellenek többé bárányok, minket ölnek tovább Benne, és Őt ölik tovább bennünk, itt legelünk a biztos, hízott nyájban, selyemrét hullámzik alattunk, a dombok, mint egymás mellé fektetett női mellkasok. Felettünk bárányfelhők, pamacsok, vatta-fehérek, távolabb egy diófa, alatta ül a juhász, nyájunk pásztora. Szalonnát eszik hagymával, ropogós kenyérrel, mellé édes bort iszik. Puha, gesztenye hajára reszketeg mintákat szőnek az árnyak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A.M.

I.

Ágnes kulák lány volt egy Pest melletti faluban, 1934. szeptember 17-én született. Öt testvér közül ő volt az egyetlen lány. Két bátyja elesett a Donnál, egyet a torokgyík vitt el. Kinn játszottak öccsével az úton, amikor végignyargalta egy pelyhedző állú legény a falu főutcáját a hírrel, hogy „gyünnek a muszkák.” Szaladtak haza lélekszakadva. Apja tudta mit jelent ez: Hortobágyot.
Jaj, a lány! Ezek szétszedik! Bedugták gyorsan a nagy búboskemencébe, rákötötték, ki ne másszon onnan, bármit is hall. Ha csend lesz, óvakodjon elő és induljon el Budára a nagynénjéhez a hegyen keresztül. Ágnes megrettenve bólogatott. A kemencéből hallotta, hogy emberek jönnek, csak úgy kopogtak a nehéz csizmák. Valami idegen nyelven beszéltek.
 Apja csendesen válaszolgatott. Lövések hallatszottak, majd nagyanyja szívet tépő visítozása: „megölték a gyereket, megölték a gyereket”. Dulakodás, tompa puffanások. Kiabálás, röhögés. Dörrenések. Hallotta, hogy széttologatják a bútorokat, recsegett, ropogott, dübörgött körülötte minden, ő pedig csak lapult dermedten a vaksötétben, korom és hamu facsarta az orrát. Üvegek csörögtek. Ének, röhögés, jövés-menés, csak úgy dobogott a döngölt padló. Aztán többen megálltak a nagy búbos előtt.
Az egyik magyarázott valamit idegen nyelven. Röhögtek. Végül kinyitották. Ágnes se beszélni, se mozdulni nem bírt. Két piszkos, szőrös kar kihúzta a kemencéből, végignézett a konyhán, de csak úgy, mint a fülénél felemelt vadnyúl, ahogy vadászok kurjongatnak és vizslák csaholnak körülötte. Látta apját: hanyatt feküdt, mellette Józsika.
Szegény kisgyerek úgy feküdt csak ott, mintha aludna. A nagyanyja mellette, oldalt, kétrét görnyedve. Röhögés, ordítozás, beszéd, amelyből nem értett semmit. Nyolcan voltak. Hosszú órák múlva tért magához. Minden csontja sajgott, vérzett a szája, a feje, nem tudott felállni. Az asztalon hevert kiterítve.
Óvatosan felemelte fejét, végignézett magán. Egy vértócsa közepén feküdt: lába között, végig a combján csupa vér végig, egészen a bokájáig. „Ágneském, báránykám, Ágikám, kis bárányom” – édesanyja hangja csengett fülében. Szegény mama. A kútba vetette magát, amikor legkedvesebb gyermeke, Jenő bátyja ottmaradt a fronton. Szegény mama… „Ágneském, báránykám”

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut(…) Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem” (Jn10, 11-14)

II.

–  Nagyi, vegyünk egy olyan húsvéti csoki bárányt! – a kisgyerek a gúlába rakott fehér-arany színű papírban villogó bárányok felé vonszolta nagyanyját. Tágra nyílt, csillagos szemmel mosolyogtak a báránykák, elég elfogadható áron is kínálták magukat. Az öregasszony megállt, hosszan, tűnődve nézte a piros szalagos csoki bárányokat.
– Mi a baj, nagyi?
– Csak eszembe jutott egy gyerekkori emlék.
– Akkor veszel egy ilyen báránykát? És rossz emlék jutott eszedbe?
Az öregasszony leemelt a gúla tetejéről egy csoki figurát és a kosárba tette.
– Jaj de jó! Köszönöm nagyi! És milyen emléked jutott eszedbe?
– Tudod, Misikém, az Ágnes név jelentése: bárány.
– És? – a nyolc éves forma gyerek már csak félig-meddig figyelt, tekintetét le nem vette a bevásárló kosárban ülő, fényes papírba csomagolt csoki bárányról.
– Amikor gyerek voltam, a falunkban ismertem egy Ágnes nevű kislányt. Kedves, mosolygós, szőke kislány volt, szeretett énekelni…
A pénztárhoz értek, pakolni kellett az árut, a futószalag nem állhat meg. Mögöttük, előttük ideges, szitkozódó, lökdösődő emberek tolongtak. Holnap Húsvét vasárnap.

III.

A távolban egy férfit látok. Vakító fehér bárány sétál mellette. Átmennek a pusztán. Sárkány robog utánuk. Ott az Asszony is Napban. Nem is bárány, ember: magas, komoly zsidó. A másik férfival valamit beszélnek: az vézna, őszes hajú, szavát is értem: magyar. A másik szót nem értem, mert Ő a Szó.És átlátszó, lengő lélek az a férfi, kékes-szürke, de feketének tetszik a Fehér mellett, csendesen mennek, a keskeny vállú magyar elfogódottan mosolyog, bólogat:

–  Uram, Szeretett tanítványod sokkal jobban megírta, én is csak őt ismétlem:
„ A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet.” (Pilinszky János: Introitusz)

„a Bárány, aki megöletett a világ alapítása óta” (Jel 13,8)

 

 

A bélyegképen a katalóniai Saint Climent de Taüll templomának freskórészletét, a montázsban Francisco de Zurbaran (1598-1664) és Franz Marc (1880-1916), a szövegtestben Lukas Kandl és Csernus Tibor festményeit láthatjuk.