Az Isten könyvtárosa – Tőzsér Árpád esszéje Vladimír Holanról – műfordításokkal
Nietzche mondja: „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható", s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!", s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet.
TŐZSÉR ÁRPÁD
Gömörpéterfala, 1935. október 6.
Író, költo, szerkeszto, kritikus, irodalomtörténész, mufordító, egyetemi oktató
A Magyar Muvészeti Akadémia tagja
Legújabb köteteti:
Fél nóta, versek, 2012, Kalligramm
Érzékek csocseléke, napló, 2011, Kalligramm
A vers ablakán kihajolva, válogatott versek, 2010, Új Palatinus
Csatavirág, versek, 2009, Kalligramm
Szent Antal disznaja, napló, 2008, Kalligramm
Faustus Prágában, dráma, 2005, Kalligramm,
A Matrjosa-baba szubjektuma, esszék, 2005, Madách-Posonium
AZ ISTEN KÖNYVTÁROSA
Jegyzet Vladimír Holanról
Apollinaire-t szokták azzal ugratni a barátai, hogy mielőtt a Parnasszusra indulna, előzően mindig épp a Bibliothéque Nationale-ból fordul ki. Vladimír Holan, a cseh költészet nagy remetéje (aki Kampa-szigeti elszigeteltségéből – tehát 1948 és 1968 között – csak nagynéha, U Luzického semináre 18 szám alatti lakásából - ahol 1968-tól 1980-ig, tehát haláláig lakott - pedig állítólag csak egyetlen egyszer mozdult ki) nem volt az az ember, akit bármivel is ugratni lehetett volna, de mivel egyik legjelentősebb vers-kompozíciójában, az Éjszaka Hamlettel-ben ő Shakespeare-t az „Isten könyvtárosának" nevezi, talán nem kegyeletsértés, ha emlékező jegyzetünket azzal kezdjük, hogy őbenne magában is volt valami "könyvtárosi", hogy verseit olvasva az az érzésünk, hozzá is elsősorban a könyveken, tudós elméleteken, filozófiákon át jutott el a világ, jutottak el az ismeretek, s még inkább az ismeretek vonzotta ismeretlenek, s hogy ilyenféleképpen kicsit ő maga is "könyvtáros", az Isten költő-könyvtárosa volt.
Csakhogy Holan esetében ez a kép nem jelent többet, mint azt a tényt, hogy ő távolról sem a hagyományos élményköltészet értelmében élte meg a dolgokat: a világ „fizikus" részét ő már eleve átéltnek tekintette. (Sajátos szabad függő beszédmódjának köszönhetően még a költésztére annyira jellemző kis terjedelmű élménytörténetek is személytelen, "ez mással történt meg" jelleget kaptak.) Őt kezdettől fogva és végig az a fizikus világon túli világ érdekelte, az a "metafizika", amelyre az előbbi csak úgy utal, mint fényre az árnyék, létre a hiány.
De hogy ebből a "metafizikus világból" egy költői kozmoszra valót összefogjon, ahhoz a fizikus világnak annyi adatára, filozófiai, történelmi és művészettörténeti ismeretére, bölcsességére és közhelyére, megélt (vagy megélhető) élethelyzetére volt szüksége, amennyit valóban csak egy feltételezett Isten könyvtárából meríthetett.
S merített is. Mégpedig úgy, hogy ezeket a holt adatokat, ismereteket, közhelyeket, mások által megélt helyzeteket elébb a költészet hatalmával életté tette, aztán – megint csak a költészet hatalmával: kihagyásokkal, eltépett grammatikai szerkezetekkel, vagy éppen fordítva: pontos grammatikai szerkezetekbe rendeződő fogalmi és képi paradoxonok sokaságával – problematikussá csonkította úgy, hogy a visszanyesett részek az ismeretlen, a titok irányába mutatnak.
Holan talányos (számtalan értelmezési lehetőségével és halálközpontúságával talán csak Paul Celan költészetéhez hasonlítható) költészete tehát alapvetően ontologikus jellegű, de azért ontológiájának (metafizikájának) hegeli jellegét is hangsúlyoznom kell, mert verseiben a „látszólag teljesen értelmetlen és képtelen kapcsolatoknak olyan képzetek és fogalmak között, amelyek mintha érzéki felfogóképességünkön és logikánkon túl valahol mégis találkoznának..." (A.M.Písa, 1937) nem sok közük van a középkori és újkori teleologikus metafizikához, amelyben a mozgást rejtett isteni célok irányítják. Holan metafizikája tulajdonképpen dialektika, amelynek sötétségben csáklyázó költő – mint Paul Klee Színdbádja a cápákkal – lelkünk szörnyeivel vív.
Amint már említettem, Holan egyik legjelentősebb és legterjedelmesebb versének Éjszaka Hamlettel a címe. A költő csaknem másfél ezer soron keresztül faggatja Hamletet, teszi föl neki a legkülönbözőbb kérdéseket, életet, halált, történelmet, irodalmat, filozófiát illetően, de Hamlet – akárcsak a Shakespeare-drámában – nem hajlandó értelmes párbeszédre, illetve tulajdonképpen válaszai is monológok, ha úgy tetszik: mellébeszélés. Mindig okos dolgokat mond, de sohasem a föltett kérdésre felel, nem viszi tovább a „cselekményt", egyhelyben topog. Csak a vers legvégén elhangzó kérdésre válaszol egyenesen, de akkor valahogyan úgy, hogy válaszában szinte minden elhangzott kérdésre ott a felelet:
Szóltam én: Ha kívánja,
egy óvatlan pillanatban
leengedem a redőnyt,
bele a kozmikus térbe...
S szólt ő: „Akármit, csak a természet
villanásában
látható embert ne!
Az ember megtalálta színpadát,
s ez engem nem érdekel...
Ha a záró két mondat logikai kiegészítését elvégezzük (ami Holan esetében gyakran szükséges), a következő jelentéskomplexumot kapjuk: "Tégy bármit, csak a természet villanásában látható embert nem akarom látni! Az ember megtalálta színpadát, s ez engem nem érdekel..." Azaz Hamletet nem a látható, nem a szinte színpaddá vált ember érdekli, hanem ami a színpad mögött van, ami az ember színpadlétéből – halálos komolysággal – következik, vagy amit ez a színpadlét fölfed.
A holani Hamletet olvasva kezdettől fogva nyilvánvaló számunkra, hogy ez a Hamlet maga Holan, hogy azokat a bizonyos kérdéseket a költőnknek teszi föl valaki, s ő egy egész művön, sőt egy egész életművön keresztül "mellébeszél", monologizál, pontosabban: úgy látszik, mintha nem a föltett kérdésekre felelne, pedig csak az történik, hogy olyan válaszokat ad, amelyeket egyáltalán nem várunk, mert ezek a válaszok nem a logika szabályai szerint következnek az előzményekből, hanem a létezés kiszámíthatatlan kombinatorikája szerint. Holan eljátszatja a verssel – mint Hamlet a színészeivel – Az egérfogót, s mikor Claudius valóságosan találva érzi magát és feldúltan távozik a nézőtérről, olyan titkok, ismeretlen mélységek valóságos létét érezzük meg, amelyről addig sejtelmünk sem volt. A „képzetek és fogalmak... érzéki felfogóképességünkön túl, valahol... találkoznak".
De hol? Más szóval: a holani szereposztásban ki a Claudius, ki a Hamlet és ki a meggyilkolt öreg király? Nem tudjuk, csak azt érezzük, hogy Holan színpada kozmikus méretű, a földrajzi és történelmi távlatok itt valóban shakespeareiek, s ezek között a távlatok között az ember valamiféle kioperált agyú szerencsétlen szörnyetegként bolyong. S külön tragédia, hogy bolyongása közben egyre a tőle magától teljesen elidegenedett, társadalom, erkölcs, törvény formájában „tárgyiasult" agyával találja magát szemben, s nem elég, hogy pőre létével küzd (amely "pusztán légzés és szomjúság és éhség és párzás és betegség és kín..."), hanem pillanatonként meg kell küzdenie ezzel a furcsa szörnyaggyal is.
Vladimír Holan költészete kegyetlen olvasmány, s elsősorban azért az, mert költőnk ismeri az ember minden nyomorúságát, amelyet az emberiség emlékezete: a történelem, a filozófiák, a művészetek, az irodalom, a könyvtárak rögzítettek, sőt verseiben mindezt életté képes élni, de a kozmikus emlékezetből nem veszi át azt a mozzanatot, amely ezt a nyomorúságot eddig talán segített az embernek átvészelni: az Isten, a megváltás, a kivételes, erős akaratú egyéniség mozzanatát Holan világképében hiába keressük.
S itt, ezen a ponton tér el Holan a shakespearei modelltől, s ezen a ponton új kulcsot, új nevet kell keresnünk a holani életmű értelmének megnyitásához.
Márai írja valamelyik Naplójában: „Amikor (Nietzsche) kimondta, hogy a görög tragédia hőse «azért hős, mert a győzelem reménye nélkül harcol» – kimondott egy szót, amelynek olyan felszabadító ereje (vagy pusztító hatása) van, mint a nukleáris energiának". – Az nem is olyan biztos, hogy a Márai által megfogalmazott tragikus optimizmust a görögök találták föl, de az biztos, hogy Nietzsche mondta ki először:„Isten... meghalt: minden Isten meghalt". Még a legelkeseredettebb Aiszkhülosz-hős is fohászkodhatott valamelyik görög istenhez (akár egy másik istenség ellenében is), de Nietzsche után az ember teljesen magára maradt. S ez az isten és megváltás nélküli ember a „hőse" a holani drámának. E lírai hős világának egyetemessége, eget, földet befogó mozgalmassága Shakespeare-é, de amennyiben ez a hős nem ismeri sem az én, az egyéniség győzelmét, sem a „nagyszerű halált", csak a létért való küzdelem sötét kínjait, annyiban nietzschei fogantatású.
S végső soron ez az emberi „lényeg", az életnek ez a szomorú, kiábrándító tartalma lepleződik le a holani drámában. Ehhez a leleplezéshez van szüksége a költőnek ahhoz a kegyetlen színházhoz, azokhoz a "deszkákhoz", amelyek ezúttal valóban a világot jelentik, s amelynek nézőteréről – Claudiusszal együtt – mi, olvasók is találva, feldúltan, vérig sértve távozunk. Hogy aztán néhány lépés után megálljunk és eltöprengjünk: miért csábít bennünket vajon az a színház, amelyben minket, nézőket gyilkosoknak neveznek?
S itt (immár másodszor) megint Nietzsche siet segítségünkre. Ő mondja ugyanis (A tragédia születése a zene szelleméből című esszéjében), hogy „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható", s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!", s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet.
És rejtélyesnek. Mint az Istent, aki ugyan nincs, de a költő „könyvtárosának" szegődött, hogy nincsének poklában az emberi lét poklára lásson.
Vladimír Holan
Éjszaka Hamlettel
(1964)
Éjszakai párbeszéd Hamlettel
(részlet)
Miközben a természetből a létbe lépünk,
az átmenet fala nem éppen kedves hozzánk.
Ez az a fal, amelyet a tehetségesek levizelnek,
a szellem ellen lázadó heréltek leköpnek,
és semmivel sem kisebb, mikor még nem létezik,
de a magzatot már körbe keríti...
Shakespeare idomuló tökélye
önkényre csábít. Tartalma,
amely, mint az iszony, ünnep lehetne,
hanyatló idővé
s - az időhiány esetleges jelzése mellett –
olyan lakások uzsorakamatjává süllyed,
amelyekbe, szemtelenül, a rendező költözött be.
Itt csak a csalás bizonyos. A néző,
mint a Szent György-napi kígyó, idő előtt mászik ki üregéből,
a kritikusoknak meg, akik a vágyat is képesek feltérképezni,
könnyű, jóllehet mindegyik indulatos tanúságtétel is:
a barmok folytonosságát tanúsítja...
De a természet mindig jelzés,
mely, ha éppen nem hallgat,
saját magát tagadja. Hisz a hím állat,
ez a bontóvas is azért érez némán,
mert a szellem mindig előrenyomul,
s mögötte minden bezárul...
Ilyen volt ő is... Hamlet!
Egyik karja levágva, s áradt
az este az üres kabátujjában,
mintha egy vak férfi nemi szervén át áradt volna,
melyben előbb a zene vájt utat...
A képességeink aranyhegyén a felfordított
mohadarabokból kőhúgy csorgott, városmegvetésünket
a természet ezzel társította,
s várta, hogy a borhernyó muslincává feseljék,
de hiába várta,
mert Hamlet attól a naptól kezdve, mikor
kénytelen volt a lova üterét felszakítani
s vérrel oltani szomját,
a bort megvetette...
Ez volt az utolsó lökés, eztán a szellemet a palackból kiengedve,
kizárta a látszólag feltáratlan rejtélyt,
s maga és önmaga között állva
a szakadék érdekében kezdett szólni,
s aztán már nem is az érdekében, hanem belőle beszélt,
például akkor is, mikor arról a bizonyos szentről szólt,
akinek már egyebe sem volt, csak a régi kedvesét
idéző emlék fájdalma,
s az is csak olyan kicsi, hogy könnyűszerrel
elrejthette a lukas fogában...
Keveset számít,
hogy az alvó tücskök
szájából folyó nyálat
az éjféli hídverők,
a teremtett teremtők
fújták-e közénk, azok, kik két sírdombot emeltek maguknak,
s maguk fölé pénzért jósoló kísérteteket.
Csak a művészet maradt alibi nélkül...
Az élet is sürgetett bennünket,
de a túlélésünk veszélyével érvelt,
arra az esetre, ha mi is meg akarnánk halni...
Nem volt megállás... Sehol, a tudattalanban sem...
De itt volt ő, Hamlet, aki – mint egy iszákos Mozart –
felfordította az Alpok hegyét, s a palackot bizonytalanul
a halálfélelem nyikorgó lépcsőjére állította,
ő, aki olyan szorosan állt önmaga mellett, hogy kettejük között
az egész öröklét elfért...
S valóban: jelenlétében
a kos-ölésre szolgáló késsel
nem lett volna mit vágni,
s a régi keresztelőmedencék olvasztott ónja
visszamerevült volna eredeti alakjába.
Csak a szorongás... Ő az öröklét sebében állt,
ahelyett, hogy azt begyógyította volna. Az apja sírjába lépett,
ahelyett, hogy gyermekei fia lett volna... A zene
lelke, szentjei mellett állott,
holott egy örömlány béréért,
vagy egy kutya áráért kellett volna neki...
Ó, nem volt mindentudó, hisz jól érezte,
ha az önzés degeszre falja magát,
nem fial többet, kiöklend magából mindent, s újra kezdi –
Nem volt bölcs, nem úgy, mint az egyetlen
faoszlop a kőpillérek közt,
nem remegett az undortól,
látva a menstruációs-vérrel festett antik padlót -
nem zsugoriságból emlegette a végső dolgokat,
s nem lakott Atreusz sírboltjában,
ahol is a pénztár közvetlen a hullaházba nyílt –
nem mintha fontosnak tartotta volna,
hogy Nagy Sándor görbe nyaka
egyenesített-e valamit a történelmen –
nem, nem, de én egyre látom a vigyort az arcán,
azokat nevette ki, akik számára, ha valami titok,
akkor az mindjárt űr is, s abba dobálják
kiherélt düheiket...
Aki adakozik, még mindig fösvény...
S mégsem hiszünk, még mindig várunk valamit,
s könnyen meglehet, hogy az ember mindig vár,
s csak azért, mer' nem hisz... Ő maga felvilágosult,
de nem világít... Vérszegény,
de mintha vérontás nélkül semmi se menne,
már elutasították, de még nem közösítették ki,
kíváncsi, de még mindig nem lelte meg a tükröt,
melyben Helené-Helené
alulról-alulról nézegeti magát –
sőt olyan süket, hogy szívesen meghallgatná
az Úrjézus gramofonlemezre vett hangját...
S mégis, eddig minden, de minden
csak egyszer volt, s ez kész csoda:
egyszer volt Ábel vére,
amelynek a háborúkat kellett volna megszüntetnie,
egyszer a megismételhetetlenség s a gyermekkor tudatlansága,
egyszer van a fiatalság, egyszer az ének,
egyszer a szeretet (mellyel egy időben el is veszünk),
egyszer van – s az öröklődés s a megszokás ellen van – minden,
egyszer oldódnak föl a közös megegyezéssel megkötött csomók,
s a művészetek lényege is egyszer lényeg,
a börtönökkel is csak egyszer feszül szembe minden,
hacsak az Isten nem akar majd magának
házat építeni a földön...
(Forrás: Litera)
S Hamlet folytatta...
S Hamlet folytatta:
"Mikor a magára hagyott ember önmagát vigasztalja,
lehet, hogy végül tétován keresgélő kezével csak legyint.
De hogyha kettesben ül valakivel, ugyanarra a jelentésre túl sok
a szava, a mozdulata, mert tanú jelenlétében
fájdalmát hangsúlyozza inkább... S csak a halálban
teszi örök időkre keresztbe szavait s kezét,
és hallgat... És boldog vajon?
BOLDOGSÁG! Van orvosi bizonyítványa?
NEM ÉRTEM!
Ha Isten nem létezne, s nem létezne emberi lélek,
s ha létezne is, halandó volna,
s nem létezne föltámadás,
s végül már semmi se létezne, de csakugyan semmi,
ebben a komédiában az én részvételem s a te részvételed se
lenne több, mint részvét, együttérzés az élettel,
mely pusztán légzés és szomjúság és éhség
és párzás és betegség és kín...
Egyszer egy csarabot virágzó mező
közepén jártam s egy gyermekhang azt kérdezte tőlem:
MIÉRT? s én nem tudtam a kérdésre válaszolni.
S nem tudnék ma sem, annyi év elteltével,
innen, az ölek domborművei mellől,
mert a gyermekeknek a válasz s a felnőtteknek
a kérdés sohasem elég.
Mikor gyermekkorom hiszékenyen visszafogad magába,
dalolni kezdek
Mikor Jézus Krisztus töviskoronájára gondolok,
borzadva elhallgatok.
Mikor tövises bokrot s benne madárfészket látok,
hegyezem fülem.
De mikor megismerek egy embert,
jajveszékelni kezdek...
"Jajszó és ének és vers és zene...
Képzelj el valakit,
aki már hosszú ideje keresi barátját,
s végül megtudja, hogy a keresett személy
egy bizonyos kórházban fekszik...
Mit tesz vajon ? Vásárol egy csomó szép ajándékot
és siet a kórházba, a barátjához...
De mikor megtudja, hogy téves volt a hír,
s barátjának továbbra is se híre, se hamva,
megkérdi az első beteget a kórház folyosóján,
hogy nem tudja-e, melyik az a beteg,
akit még sohasem látogatott meg senki...
"Dehogynem tudom", feleli a beteg, „én vagyok az, engem
már tizenöt éve nem látogatott meg senki!"
A látogató megajándékozza,
de akkor a kórház folyosóján már nemcsak ők ketten állnak,
körülöttük irigyen s éhesen ott tolong
a kórház majdnem minden betege,
s bosszúvágyón, sőt kegyetlenséggel
állítják magukról, hogy már őket is régen nem látogatják...
Fele királyságomat s a királykisasszony kezét!
Nemrég levelet kaptam egy lánytól,
azt kérdezte tőlem, hogy dolgozzon-e vagy
(láthatatlan gyömölcsként)
várjon a világ utolsó (legény-magas) fájára inkább...
Az ablakom alatti hóba írtam a válaszomat:
várjon, míg Mozart két hegedűjén
az oktávpárhuzam megint kifejezi
a szerelmes szív dobbanását...
A lány válaszolt: Én már túl vagyok ezen s jól tudom,
hogy Janácek üstdobokkal is
kifejezte a nők érzéki létét...
Azt válaszoltam a lánynak, hogy a halálhoz
a klarinét hangja is elég... Tudom, rossz voltam hozzá,
de a lány fel sem vette
és él és élni fog és várni fog,
KÍVÁNCSIAN, bár tudja.
hogy a faháncsot akkor hántják, mikor a kérge mézgás...
A gyermeknek azt mondod: Zárd be az ajtót!
S ő erre: Ki jön ?
– Marszüasz bőre, fiacskám!
„A nők!", mondta Hamlet. „Éva,
Lilith, Kobold, Empusa, Lamie!"
Miféle nevek ezek? kérdeztem.
Ő pedig így szólt: "Csak egy nőt neveztem meg
Ádám minden nőjében!"... S folytatta:
"Olyanok a nők, mint a meztelen szó, ha megállítják
(ruháit e szó vágyunk kezébe dobta)
azt mondja: A szerelem nem én vagyok!
Aztán végül is mindegyik olyan, mintha
másból sem állna, csak válltömésből, szájból és tejből,
ingerlő kezdetek a férfi végórájához,
ki a lepedő sáros havában térdelve könyörög,
ötödik ujj két comb közé,
meleg fánk kihűlt kemence üregébe.
Két vakember párbaja ez,
kik a gyűlölet melléhez ütődnek,
de úgy rákformán, háttal,
mikor a gyilkos is megtalálja az ellentétét...
Nincs megismerés... Káprázatokban élünk.
S néha mégis átrezdül rajtunk valami szorongás, sejtés,
félünk, hogy káprázatainkat is elvesztjük egyszer,
vagy épp hogy sohasem szabadulunk már tőlük,
itt maradnak a bőrünkön, bűzként, mint a fénysugár, minek
a nap volt a szeretője, s egyszer csak egy pézsmahóddal köt
házasságot... vagy egy prehisztorikus ebekről szóló értekezéssel...
S mindez kartonmappában... Persze, igen!
S máris mások vagyunk. Azonosak önmagunkkal. Saját rovásunkra.
S már mi vagyunk a halál... Egy őserdőben...
Szakállt növeszt a férfi, senki nem ismerhet rá...
A nő pedig egyszerű ruhájának aranyos redőiből
a gyermekkacaj zöld lejtőit
hengergeti a földre...
A boncolás jegyzőkönyvében aztán ott van a megszorítás:
Lélek, mikor felejted el már, hogy még nem látott senki ?
S mikor jut eszedbe?...
Aztán az elhunyt hozzátartozói meggyújtják az egész évben égő lámpákat...
miközben a vihar, egyik karját a kéménybe dugva,
lassan magára ölti az egész házat...
S mikor épp meg akarják mutatni, hogy mennyire bátrak,
megjelenik a félelem, csak úgy ok nélkül, a félelem bizony,
s a félelem azt mondja, a félelem nem mond semmit,
a bojtorján levelét verő esőcsepp tam-tamjától való félelem,
az ananász tobozát hámozó mókustól való félelem,
az ápolónő félelme, aki elfelejtette az orvos telefonszámát
(s közben az orvos épp a szomszédos szobában van),
a szilveszteri ólomöntéstől való félelem,
a női és férfi havibajtól való félelem,
a mindig drágábbat kívánó gazdagságtól való félelem,
a szabadságtól és a költőtől való félelem,
attól a költőtől, aki épp fényre vezette
az alvilágból Euridikét.
Mindent értek! mondtam Hamletnek... Hisz egyszer
akaratlan félbeszakítottam egy pár beszélgetését,
akik aztán már sohasem tértek vissza a félbeszakított szóhoz...
A férfi is s nő is Daus városának kapujában állt...
S jóllehet, akkor már nem hátrálhattam meg
(elvakított a nő szépsége),
még most, húsz év múltán is kínzó érzéssel
gondolok e jelenetre, újból és újból
szemrehányást teszek magamnak...
(Forrás: Hitel, 1991. 6. szám)
A verseket Tőzsér Árpád fordította
A fényképeken: Vladimír Holan cseh költő (1905 - 1980)
