„Gömbölyű, szláv lelkek”

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

A Magyar Írószövetség Európai körkép című sorozatában Zsille Gábor beszélt Végh Attilának nem titkolt rajongással a lengyel irodalom hazai megjelenéséről.

„Gömbölyű, szláv lelkek”

Az Európai körkép sorozatban ezúttal egy hazánkban jelenleg igen keskeny metszetet, a lengyel műfordítást vette górcső alá Végh Attila. Zsille Gábort, a kortárs irodalom e területének egyik legkompetensebb képviselőjét faggatta a témáról. A lengyelekről nekünk, magyaroknak csupa jó dolog jut eszünkbe: a híres barátság, közös uralkodóink, a régi lengyel piacok, kiváló söreik, széles jó kedélyük…

Mindemellett kimagasló íróikról, költőikről beszélgetni igazi szellemi élmény.   Miłosz, Szymborska, Mrożek ismert és olvasott szerzők magyar értelmiségi körökben is, ám vannak olyan, szintén kiváló lengyel írók, költők, akikről alig tudunk valamit. Végh Attila mindenekelőtt arra volt kíváncsi, honnan ered Zsille Gábornak a lengyel kultúra és irodalom iránti rajongása. A kérdezett elárulta, hogy tizenhat évesen járt először Krakkóban, akkor szeretett bele a város hangulatába, bájos atmoszférájába, s miután leérettségizett, minden nyáron kiutazott Lengyelországba. 2000-ben egy családi örökségnek köszönhetően négy évre ki tudott költözni Krakkóba, ahol szabadon belevethette magát a nyelvtanulásba és az ottani sokszínű irodalmi életbe.

Szymborska

Ahogy mondta: a lengyeleknek „nagy, gömbölyű, szláv lelkük van”, sok romantikával, miszticizmussal, és olyan természetes és mélyen megélt katolicizmussal, mely a világon párját ritkítja. Határozottan állítja, hogy a vallásosságuk figyelembevétele nélkül lehetetlen értelmezni a lengyel kultúrát, ateista polonista szerinte nem létezhet, vagy legalábbis nem képes a lengyel lélek átfogó megértésére. Magyarázatként Zsille elmondta, hogy Lengyelországban még a nem túl vallásos szerzők művei is tele vannak bibliai utalásokkal, s ez náluk annyira természetes, mint ahogy mi például József Attilától idézünk. A szerkesztő-műfordító szerint a lengyel versek „szelídebbek”, „puhábbak” is, mint a kortárs magyar versek, nem szirupos giccsek természetesen, csak jellemző rájuk egyfajta békesség, mintha magyar emberként a „saját jobbik éneddel beszélgetnél” – fogalmazott Zsille.

Az idilli képek felsorakoztatása után Végh Attila áttért a politikára, amelyben minden országban találhatunk „fekete foltokat”, megosztottságot. Zsille elmondta, hogy természetesen a lengyeleknél is van széthúzás, de van egy erős katolikus platform, mely sok vitának gátat vet. Míg nálunk tíz-tizenegy százalékra becsülik a gyakorló katolikusok arányát, addig ez az arány egy átlagos lengyelországi faluban száz százalékra tehető. Emellett, vagy tán ennek köszönhetően is, jobban figyelnek egymásra, jobban összetartanak közéleti, politikai téren.

Mrozek

Ezután a kortárs lengyel irodalomra terelte a szót az est házgazdája, s annak részeként a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatokra, melyekre kihat a két nép viszonyát a mai napig jellemző erős érzelmi töltet. Zsille jónak nevezte a lengyel irodalom hazai recepcióját, felhíva a figyelmet arra, hogy 1945-ig különösen gyors és naprakész volt a lengyel művek magyar nyelvre fordítása. A kommunista rezsim évtizedeiben sok mindent nem fordíthattak le, és ez a lemaradás sajnos a mai napig érezhető.

Ő maga már tizenhat kötetnyi lengyel verset és prózát fordított magyarra, de kiemelt olyan régebben élt lengyel költőket, akiknek szövegeit nagyon fontos lenne még átültetni: Aleksander Fredro tizenkilencedik századi lengyel romantikus költő verseit, vagy az 1969-ben elhunyt Witold Gombrowicz naplóit. Kevésbé ismert még hazánkban a szívbetegsége miatt fiatalon elhunyt Halina Poświatowska, aki az ötvenes években közvetlen, meghitt nőiséggel, testiséggel átitatott verseivel keltett feltűnést az akkori szocreál irodalmi közéletben. Zsille föl is olvasott néhányat ezekből a finom, kecses költeményekből, melyeket ő fordított le még 2001-ben.

A beszélgetés vége felé került szóba Adam Zagajewski, akit már háromszor terjesztettek fel irodalmi Nobel-díjra, s ha egyszer megkapná, Miłosz és Szymborska után ő lenne a harmadik krakkói költő, akit e kitüntetésre méltattak. Zsille Gábor elfogultságát nem titkolva bevallotta, hogy nagyon reménykedik ebben, mivel ő maga is nagyon kedveli, és közel érzi magához lírai hangját, költői világát. 2005-ben jelent meg Zsille fordításában utoljára Zagajewski-kötet, s a fordító most már idejét érzi egy újabb megjelentetésének. Ebből a 2005-ös kötetből olvasta fel a beszélgetés záró részében a Zászló, a Munkál ő, A mestereim és a Hallgatag testvéreim vagytok című műveket, majd a közönség kérésére a tavaly elhunyt Szymborska életművéből is meghallgathattunk fordításában a Három legfurcsább szó és a Néhány szó a lélekről című verseket.

Adam Zagajewski

A mestereim

A mestereim nem tévedhetetlenek.

Mások, mint Goethe, aki

csak akkor hánykolódott álmatlan,

ha távoli vulkánok nyögtek, s mint Horatius,

aki az istenek és ministránsfiúk

nyelvén verselt. A mestereim

tanácsom várják. Bolyhos

felöltőjükben, mit kapkodva rángattak

álmaikra, hajnaltájt, mikor

a fagyos szél vallatóra fogja a madarakat,

a mestereim fojtottan pusmognak.

Hallom akadozó beszédük.

*

Wisława Szymborska

A három legfurcsább szó

Ha kimondom azt a szót, Jövő,

első szótagja máris a múltba szökik.

Ha kimondom azt a szót, Csend,

le is rombolom.

Ha kimondom azt a szót, Semmi,

létrehozok valamit, minek egyetlen

nemlétben sem jut hely.

A felolvasások révén a két lengyel költőóriás, Zagajewski és Szymborska lírájának egyszerre súlyos és lebegő hangulata tudatosította az est közönségében, mekkora érték, hogy műfordítóink révén eljutnak hozzánk műveik.

Szöveg és fotó a helyszínről: Csepcsányi Éva