Hungaro-közhelytár

KritX

Lackfi János Milyenek a magyarok? című kötete a nemzeti sztereotípiákat összegyűjtő útikalauz. Szórakoztató olvasmány – de több-e az ezerszer hallott közhelyek ismételgetésénél?

Hungaro-közhelytár

Lackfi János új könyvének címe nehéz munkát sejtet. A téma lehetne zavarba ejtő, a kötet hangja indulatos, az író megfáradt, az írások reflektálhatnának a napi politika által felkínált válaszokra, vagyis a Milyenek a magyarok? illeszkedhetne a magyar irodalom jelenleg igen népszerű vonalához. Lackfi azonban teljesen más utat választott, és látványosan kerül mindent, amitől a kötet tartalmilag elévülhetne. Az elbeszélő nem megy veszélyes terepre, inkább messze áll, hogy a képet egészben láthassa. A felvett távolság azonban egyúttal azzal is jár, hogy a Milyenek a magyarok? egyszerűen képtelen elmozdulni az ezerszer hallott közhelyek újramondásának szintjéről. Így a könyv elolvasása után először is az írások keletkezésének lehetséges folyamatán érdemes elgondolkodnunk: elképzelni az írót, ahogy anyagot gyűjt (körbekérdezgeti a barátait, hogy van-e jó sztorijuk a kijelölt témakörhöz), majd hátradől, és kisujjból megírja a nemzetjellemet ismertető, harmincöt rövid darabból álló útikalauzt.

P. Szatmáhry István illusztrációja (Forrás: Facebook)

„Felkel a magyar ember, a kedve pocsék…” – hangzik a kötet felütése, és gyorsan rokonszenvessé válik az irány, hiszen ez a miénk, ez ismerős, ez otthonos. A magyar ember onnan indul, hogy „tulajdonképpen szégyen ehhez a néphez tartozni”, és négy oldal alatt úgy meghatódik, hogy rájön, „hazája voltaképpen a csodák országa”.

Lackfi könyve remekül kezd, és folyamatosan készenlétben tartja az olvasót, aki a kötelező körök („a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”, sírva vigadó nép, lovas nemzet, betyárok, ivás, hús hússal, mák, Aranycsapat) lefutása utáni írásokra készül. Csakhogy nem jönnek.

Lackfi előszedi a nemzeti sztereotípiákat, és válogat hozzájuk egy-két emlékezetes mondást, sokatmondó viccet, barátoktól hallott történetet. A kötet egyik legnagyobb érdekessége, hogy miközben az elbeszélő az olvasót látszólag cinkos barátjaként kezeli, a történetek és a poénok forrásait félig titkolja: „egy kabarészámban”, „egy remek humorista”, „egy közismerten érzelmes nóta”, „egy 18. századbeli magyar költő”. Talán egy (mégsem) közismert magyar tulajdonságra való rájátszás eredményeként?

Ha a kötet szerkezetét vizsgáljuk, a legkevésbé sem eredeti epikai anyagnak mégis a minduntalan előkerülő viccek számítanak, amelyek élvezhetőségi foka az életkor előrehaladtával vészesen csökken. Az Alkohol kezdőknek című írás például önmagában egy vicc, ismerjük: TV-stáb, Józsi bácsi, az ivás helyett mondja, hogy olvasnak, jó vicc, rendben van, de hát egy könyvtől azért illik többet várni, mint a jó viccek kontextus nélküli nosztalgikus felidézését.

P. Szatmáhry István illusztrációja (Forrás: Facebook)

A kötet felénél joggal tehető fel a kérdés, hogy mégis ki lehet a célközönsége a Milyenek a magyarok? sztereotípia-gyűjteményének. Az alcím szerint az „útikalauz” nemcsak a belföldieknek, hanem egyben a külföldieknek is készült. Ennek ellenére a magyarokat, az olvasók valószínűsíthető többségét joggal meglepheti, hogy a könyvben a „ha már lúd, legyen kövér” közmondás jelentését magyarázó rész is szerepel. A kötet kedves-játékos („Buddha és Jézus Krisztus is magyar volt, de pszt, ez titok!”) hangvételéből – amely egyébként kissé elüt a felvázolt nyers magyarságképtől – arra is következtethetünk, hogy a megszólítottak tulajdonképpen a középiskolások. Ez különösen akkor érezhető, amikor egy kis tanító szándék is feltűnik a sorok között. A környezettudatosság szomorkás becsempészése például így történik: „Meg se járja eszét, hogy vajon a szél hova kotorná azt a mocskos mennyiségű celofánt, pillepalackot, cigisdobozt, csikket, csokipapírt, bármit, amit ő és a hozzá hasonlók elhajigálnak…”. De a papokról való helyes gondolkodás útkövein is végighaladhatunk: „Bármilyen közhelyes, a reverenda nem távvezérelt bábokat rejt, hanem eleven, sokféle figurákat, és ez szerencsére nem csak pedofilbotrányok és hivatali visszaélések kapcsán derül ki.” Érdekes, szerkesztőért kiáltó párhuzam.

A Milyenek a magyarok? alapvetően ironikus tónusú elbeszélője néha kiesik a szerepéből, és olyan kijelentéseket tesz, amelyek funkciója nehezen megállapítható. Az Alkohol haladóknak című írásban először végigmegy az alkoholizmusra használt magyar eufemizmusokon („néha szürcsizünk a haverokkal, de semmi komoly”), majd egy megrendítő betéttörténetből megtudhatjuk, hogy ha egy feleség az udvaron hagyja a részeg férjét a hidegben, az meg is halhat. Váratlan fordulat, gyors váltás, tekintve, hogy a következő mondatban már arról olvashatunk, hogy Oroszországban körberöhögik az embert, ha csak fél deci töményet kér.

A kötet legjobb pillanatait az írókra koncentráló Nyelvtudás középfokon című darab nyújtja. A műfordító-konferencián elhangzó Weöres-mondat annyira tökéletes, hogy valóban célszerű terjeszteni: „Én nem tudok semmilyen nyelven, úgyhogy megkapom a nyersfordításokat, aztán berímelem őket.” Sajnálatos, de érthető, hogy az irodalom nem kaphat több teret, hiszen kell a hely: a magyar felfedezőket felvonultató Magyar világ és a feltalálókat egy történetbe foglaló Találékonyság is jól játszik a magyar olvasói szív húrjain. Bár a célhoz ürügyként felhúzott cselekmény annyira jelentéktelen, hogy hasonló büszkeség kiváltására a híres magyarok lexikonszerű felsorolása is képes lett volna.

P. Szatmáhry István illusztrációja (Forrás: Facebook)

A kötet nagy szerencséje, hogy az illusztrátor, P. Szathmáry István önmagukban is humoros, történetüket kommentár nélkül is remekül átadó rajzokat készített, amelyek még a gyengébb írásokat is képesek megemelni. P. Szathmáry képei nemcsak az olvasói közérzetnek tesznek jót, hanem alapjaiban erősítik, kisegítik a kötetet. A Méricskélők című darab kissé túlhajtott ötlete, miszerint a CIA-nak nyugdíjas öregasszonyokhoz tanácsos fordulni a titkos információkért, írásban közel sem működik olyan meggyőzően, mint a részhez készült rajzon.

A Milyenek a magyarok? nem üli meg a gyomrot. Kifejezetten könnyed, szórakoztató akar lenni. Olyan könyv, amit felvisz az ember a villamosra, és elolvas belőle egy írást – még a sorrend is lényegtelen. Egy szimpatikus, olvasóbarát vállalkozás, amely a vége előtt azért leleplezi a saját hibáját. A „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű népdal harmadik, ezerszer énekelt, minden magyar agyban fellelhető sorára hívja fel a figyelmet: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Majd így folytatja:„A hadsereg oda, a szabadság kivívásához új katonák kellenének, erre a derék magyarok rendelnek még egy kört a kocsmában, mondván, kivárjuk, üzen-e még egyszer, vagy csak viccelt.” És az olvasó végre megkapja, amire várt. Kiderül: az új nézőpont, az ismertre való rácsodálkozás – ezek hiányoznak.

Lackfi János: Milyenek a magyarok? Helikon, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 2287 forint

Huszár Tamara