Kőbányai fények – SZŐKE IMRE MÁTYÁS novellái

Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Mintha eleven kígyót nyelt volna le, dolgozik, tekereg benne az undor.

KŐBÁNYAI FÉNYEK

SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁI

HÓESÉS

Férfi jön felfelé a Nefelejcs utcán, lassan, léptei akadoznak. Valamit vonszol maga után: egy halott harci kutyát. Nehéz. Megrántja a pórázt, a halott harci kutya teste siklik a hóban, megakad, megint rántani kell. A férfi arca torz. Szemei kidüllednek, rövid nyakán megfeszülnek az inak. Megáll. Elindul, megáll. Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Ha volna, akkor vége is volna. Kihűlt bal kezét ökölbe szorítja és nézi. Akkor semmi semmi se volna.

A tizenkettes szám előtt idősebb Polt Benedek havat takarít. Az ajtótól a kapuig már kész az ösvény, most a kerítés mentén tisztítja meg a járdát. Amennyire lehet. Óriás hópelyhek hullanak, mint a tulipánszirmok, sűrűn, hamar felgyűlnek megint. Dolgozik, saját kezűleg eszkábált széles falapáttal. Jó zaj. A szempilláján néha megakad egy pehely, pislog, hullik az ajkára is, mosolyog. Férfi jön felfelé az utcán, az út közepén, léptei akadoznak. Valamit vonszol maga után: egy halott harci kutyát. Nehéz lehet. A férfi megrántja a pórázt, a kutya teste siklik a hóban, megakad, újból rántani kell. A pofáján, a nyakán és az ágyékán szörnyű sebek. Félig takarja őket a hó. A férfi arca torz, szemei kidüllednek, rövid nyakán megfeszülnek az inak. Elindul, megáll, elindul. Idősebb Polt Benedek rátámaszkodik a lapátra. – Az anyád úristenit – maga elé köp –, az anyád keserves úristenit!

Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Mintha eleven kígyót nyelt volna le, dolgozik, tekereg benne az undor. „Bajnok!” Fintorog. Szemei kidüllednek, kihűlt bal kezét ökölbe szorítja és nézi. Előredől. Soha semmit sem kért a jóistentől, csak ezt az egyet. Biztos volt benne. Tisztázták, megbeszélték. Etette, itatta. „Bajnok!” Megrántja a pórázt, a halott harci kutya teste siklik a hóban, megakad, megint rántani kell. A huszonkettes számnál, a drótkerítés mögött fehér kuvasz futkos fel-alá, szaglászik, ugatni kezd. Messzebbről kisebb házőrzők válaszolnak. A kuvasz mintha csak megveszett volna, nekiront a kerítésnek. Vicsorog, ugat, vicsorog, ugat. Soha semmi mást, csak ezt az egyet. Megcsúszik a hóban. „Bajnok!”

A férfi a konyhában áll. Lucskos, fekete lábnyomok mögötte, mocskos csík, és az élettelen állat. A pórázt nem engedi el. „Jézusmáriám! Jézusatyaúristen, Jézusom!” Felesége guggol a kutya mellett, remegő kézzel végigsimít a fején. Mintha még érezhetne valamit. „Mi történt veled? Bajnok! Mi történt?” A kutya szederjes nyelve padlóra lóg a fehér, hegyes fogak közül. Pofáján, nyakán és az ágyékán szörnyű sebek. „Kussolj! Öt percig se bírta.” A pórázt nem engedi el. Vonszolja a dögöt a mosogatóig, bal kezébe közepes méretű kést vesz és nézi. „Hol vannak az ikrek?” „Alszanak.” Az asszony feláll, vézna testén fehér hálóing, lila melegítőfelső. Remeg. A férfi nem is beszél, inkább öklendezik, mintha eleven kígyót nyelt volna le, szemei kidüllednek, fintorog. „Mondtam, hogy ma minden megváltozik. Várjatok meg ébren. Mondtam vagy nem mondtam?” Az asszony sír. „ Elaludtunk.”

A tizenkettes szám előtt idősebb Polt Benedek megint havat takarít. Az ajtótól a kapuig már kész az ösvény, most a kerítés mentén tisztítja meg a járdát. Amennyire lehet. Óriás hópelyhek hullanak, mint a tulipánszirmok, sűrűn, hamar felgyűlnek megint. Nem tud aludni. Nem is akar. Ki nem hagyná ezt a látványt, a jellegzetes néma zuhogást, a kifehéredő, ezüsttel gazdag fákat és tetőket. Apró jégcsapot tör a kerítésről, szájába veszi, mosolyog. Tolja maga előtt a havat. Jó zaj. A Nefelejcs utca enyhén lejt a nagyobb számok felől a kisebbekig. A huszonkettes számnál ugatni kezd az éber kuvasz, valami gyorsan közeledik. Nagy, családi szánkó. Benedekkel majdnem egy magasságban kifordul jobbra, és megáll az árokban. Három emberi test csúszik le róla: egy nagyobb, melegítőfelsőben, két kisebb, csíkos pizsamában. Idősebb Polt Benedek amennyire tud, siet feléjük. Ököllel ütögeti a mellét, próbál segítségért kiáltani, de alig kap levegőt. Fut. Közben fölfelé is tekinget az utcán, közeledik-e még valami. Nem.

Csupán egy férfi távolodik a Nefelejcs utcán, a magas gát felé megy, ki a Dunához. Léptei akadoznak. Valamit vonszol maga után: egy halott harci kutyát. Nehéz. Megrántja a pórázt, a halott harci kutya teste siklik a hóban, lelassul, megint rántani kell. A férfi arca torz. Szemei kidüllednek, rövid nyakán megfeszülnek az inak. Megáll. Elindul, megáll. Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Ha volna, akkor vége is lehetne. Kihűlt bal kezét ökölbe szorítja és nézi. Akkor semmi se volna. Csak ez a dög.

KŐBÁNYAI FÉNYEK

Átfutott a zebrán a rohadék. Nyomában egy másik, fürgébb és fiatalabb. „Hogy képzelted ezt? Hogy merészelted?” – kiabált utána, és a járdához érve ráugrott. A rohadék elterült a betonon.

Épp a kisboltból jöttem, bontogattam egy doboz cigit. „Nem kellene rágyújtanom!” Egész délután kibírtam, és csökkent a nyomás, enyhült a fájdalom. „Csak ezt az utolsó dobozt!”

Azok ketten tíz méterrel az orrom előtt borultak a betonra. „Most tényleg verekedni fognak? Kellemetlen. Irányt kell váltanom, még valami közöm lesz hozzájuk.” Majdnem biztos voltam benne, hogy a rohadék tolvaj, a másik pedig egy bátor polgár, aki nem hagyja annyiban. „Mit lophatott el?”

A polgár koptatott farmert és ugyanilyen dzsekit viselt, piros sálat. Jobbról, a villamosmegálló felől idős nő futott még utánuk, tűsarkú csizmában, apró, esetlen léptekkel. Barna télikabátja lábszárközépig ért, jobb kezében bőrtáskát szorongatott, nem nézett se jobbra se balra, csak kimeredt szemmel tipegett a két földön fekvő alak felé, mintha elejtett, csillogó gyémántot látna maga előtt.

Besötétedett, de szerencsére a jóisten csokornyi zseblámpával pásztázta Kőbányát, különösen a villamosmegállót, és szemben, a parkon túl a hatalmas templomot; fehér és sárga fények estek a lombtalan fák tövéhez, sújtottak a két földön fekvő alakra. A rohadék gyáván vonaglott odalent. A bátor polgár átkarolta a nyakát, másik kezét ökölbe szorítva ütni kezdte a fejét. Nem úgy, ahogy kellett volna: bütyökkel. Az ökle alsó felét használva, függőleges irányú mozdulatokkal, mintha kalapáccsal szöget akart volna beverni. „Mit merészeltél, te? Hogy képzelted ezt, a kurva anyádat!” Nem tetszett a hangja. Magas, rekedtes fejhangon üvöltött, meg-megakadva, lihegve az erőfeszítéstől.

Kitértem balra. Szívtam egyet a cigarettámból, és úgy döntöttem, inkább a buszmegállóhoz megyek. Sötétebb, de nincs ilyen nyüzsgés. Közben azt vettem észre magamon, hogy undorodom a bátor polgártól, és hogy legszívesebben a rohadéknak segítenék, nem neki. „Miért nem áll le?” A rohadék ímmel-ámmal próbált kiszabadulni a szorításból, és nem ütött vissza. „Ne bántson már – nyüszögte –, ne bántson!” Ebben a pillanatban odaért hozzájuk az elegáns, idős nő. Magasnak tűnt és határozottnak, távolodva a jelenettől reménykedve néztem vissza rá. Anyám, ha nem hal meg nyomorultul és korán, most hatvanhat éves volna, és körülbelül úgy nézne ki, mint ez az asszony. Biztosan csitítani fogja őket, gondoltam, és rendőrt hívnak, meg minden. Az asszony azonban nem szólt egy szót sem. A rohadék épp az oldalára vergődött a szorításban, arca a betonhoz nyomódott, a nő pedig lendületből, groteszk mozdulatokkal rugdosni kezdte a hátát. Tűsarkú csizmájában nem volt könnyű sem futni, sem rúgni. A piros sálas férfi közben úgy tapadt a rohadékra, mint a legkitartóbb, legmohóbb szerető. Hol megütötte, hol pedig beleüvöltött az arcába. „Ez kellett neked? Nesze, baszd meg! Ez kellett?” A nő vigyázva, hogy el ne botoljon a kalimpáló lábakban, áttipegett a másik oldalukra, inkább a rohadék hasába és ágyékába akart beletaposni.

Néhány perce tartott az egész. A szegycsontom mögött megint jelentkezett a fájdalom, az arcom grimaszba rándult, ahogy leszívtam a füstöt. „Nem kellett volna cigit venni!” Hátat fordítottam a jelenetnek, indultam a néptelen buszmegálló felé, telve bűntudattal. „Nem ezt kellene tennünk! Egyikünknek sem!”

Jött utánam a bátor polgár hangja. „Megérte ez neked, mi? Megééééérte?” Az eddig is magas, férfiatlan hang egészen hisztérikussá vált, és mintha nem is a rohadéknak szánta volna a kérdést, hanem az egész kurva lakótelepnek, az összes tanácstalan járókelőnek, önmagából kifordulva, teljes erőből üvöltött. „Hívjak neked rendőrt? Rendőrt akarsz? Mi? Hívjak rendőrt?” A rohadék őszintén vonyított vissza. „Nem érte meg! Kérem, csak engedjenek elfutni innen, nem érte meg, tanultam az esetből!”

Eldobtam a cigit, rágyújtottam egy másikra, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Félre akartam lökni az öregasszonyt, és meg akartam ütni a bátor polgárt. Zsebembe nyúlva bekapcsoltam a telefonomat, hogy rendőrt hívhassak a rohadékhoz.

Hiába. Mire visszatértem a verekedés helyére, a rohadék eltűnt, a bátor polgár, és az elegáns asszony a villamosmegálló felé tartott. A betonon élénkpiros vértócsa, nem is olyan kicsi. A megállóba érve a fiatal férf és az idős nő döbbenten néztek egymásra. A férfi kifújta a levegőt, széttárta a karjait, szinte tanácstalanul, hogy mik vannak. A nő fülbevalót tartott a kezében, a másikkal a fülcimpáját babrálta. A férfi fel-alá kezdett sétálni, majd újra megállt a nő előtt, kifújta a levegőt, széttárta karjait. A nő hirtelen átölelte. Amikor elengedték egymást, megkönnyebbülten felnevettek. Visszaszerezték a fülbevalót, legyőzték a rohadékot. Körbe-körbe néztek, hogy ki látja őket. Én láttam. Újabb ölelés következett. Az út másik oldaláról, leplezetlen gyűlölettel bámultam rájuk. Azután félhangosan kiabálni kezdtem. „Gratulálok, a kurva anyátokat, gratulálok!” Eldobtam a cigit, se lélegezni, se dohányozni nem volt már kedvem. Újra jelentkezett a szegycsont mögötti fájdalom. „Lehet, hogy az én anyám ugyanezt tette volna, és az ő kedvéért én is. Szemét nácik!” – gondoltam értelmetlenül. A jóisten tökéletes zseblámpái rezzenés nélkül világítottak.

A novellákhoz Josef Koudelka fotóit társítottuk.