Vannak olyan pillanatok az életünkben, amelyeket mindörökre megőrzünk. Ott élnek bennünk, álmodunk róluk, a múltunk részévé váltak. Emlékkatlanok, amelyekbe bármikor beleszédülhetünk. Olykor a teljes esemény, máskor csak villanásnyi töredékek, hangok, fények külön-külön felfakadó játéka pereg előttünk, mint megannyi pillanatfelvétel.

 

VESZTERGOM ANDREA

ZÁRÓRA

versek, novellák

 

 

 

 

 

 

 

Kyrie

...de mintha mégsem állna össze egybe,
hiába forgatom, marad, viszonylag;
az ördöglakat-titka, nyitja, csendje
egy részletekben olvasott iszonynak.

A láb alatt üvegcserép kavicsra
kilép a nyár. A vére mégse jár át,
besűrűsödve cseppje visszaissza
gyermek-arcú bíbor kálváriáját.

Színekbe folyt a tegnap, és a völgyben
egy árkot megtelítve úgy maradtak
a cseppek, mintha újra visszanőne
a körvonal. Az újraírt alaknak.

Amint a kezdet, úgy a vég: volt a por,
s belőle nőtt a gyilkos és a káosz,
megfeszítve Golgotán a sok lator
között ne térjen ő, csak önmagához.

 

 

2003 – Az első

Hírhedt kerület leghírhedtebb utcája. Még a falak is izzadnak, a házak szinte összeérnek, nincsen terük lélegezni, egymás aurájába torlódnak, szinte egyetlen hatalmas háztömb az egész kerület.
Félek, nyilván.
Igazából nem is félelemnek hívják, s talán nem is a látványtól tartok.
Hanem attól, hogy sosem fogom elfelejteni.
– Egy hete ment be a lakásba – mondta a telefonáló. – Persze, részeg volt. Kijönni senki nem látta azóta. Az ajtó zárva, nem tudjuk, mi van vele.
A körözést már akkor kiadtuk, amikor megszökött a „rehabról”.
Matematikus doktorként, értelmiségi karrier várt rá. Csinos feleség, két jóravaló, udvarias gyerek, egyetemi tanári állás. Hamarosan talán az önkormányzati kis bérleményt is le lehet cserélni egy peremkerületi családi házra, néhány év, és összegyűjtenek annyit, lesz kert, autó, kényelmes igényberendezkedés, önerőből, becsülettel.
Az asszonyka nem bírta kivárni. Talált valakit, aki mindezt azonnal biztosíthatta. Elment. A gyerekeket is magával vitte.
Ő pedig egyedül maradt. Motivációk nélkül, célok híján, s pusztítani kezdte önmagát.
Először csak munka után ivott.
Utána már munka előtt is.
Aztán munka közben is.
Szinte észre se vette, hogy elveszítette az állását.
Később már azt se vette észre, hogy az élet egyáltalán folytatódik körülötte.
Igazából az se tudatosult benne, amikor megtalálták az utcán és bevitték. Élt tovább. Vegetált. Nem gondolkodott. Nem értette a gondnokság alá helyezést, de nem is érdekelte. Nem ismert meg, nem beszélgetett, akkor talán már elveszítette azt a képességét is, a kommunikációét. Egyetlenegy esetre emlékszem, ami hasonlított némi kommunikációra: mintha olyan mozdulatot tett volna, amellyel kér egy cigit. Adtam neki. Elszívta, s szó nélkül visszament a szobájába, és lefeküdt.

Aztán telefonáltak, hogy csak szólnak: megszökött, tudjak róla. Nem tudatosan, egyszerűen csak kisétált az intézet területéről. Hogy hogyan, azt azóta sem értem, de én sok mindent nem értek. Ez csak az egyik ilyen „nemértem” dolog az életemben.

Kimentem a lakására, az ajtó zárva. Körözés, persze, ennyit tudok tenni.
S hamarosan jött a bejelentés a szomszédtól, mely szerint látták bemenni. Kijönni azóta senki nem látta.
Az ajtó be volt zárva, ugyanúgy, mint amikor legutóbb ott jártam.
Annyi különbséggel, hogy most nálam volt egy engedély, mely szerint feltörhetem a zárat, egy lakatos segítségével, járőri felügyelet mellett.
Éreztem, tényleg éreztem, hogy bent lesz.

Két perc, és megadja magát a zár, ne aggódjon, biztatott a lakatos.
Két perc, és...
– Hölgyem, látott már valaha egyhetes hullát? – kérdezte a járőr.
A szag, az már ott volt, az már szivárgott az ajtórésen át, még soha nem éreztem, de TUDTAM, hogy EZ az.
Ott volt, valóban.
Azokban a percekben nem voltak érzelmeim.
Egyszerűen csak néztem, tettem, amit kell, mindennemű érzelem nélkül.
Ő volt az első hulla az életemben, akit én találtam meg.

 

 

Záróra

Záróra után a sarokban szürke folt,
könyököm az asztal lapjára ragadt,
elaludtam mégis. A sör kifolyt,
s jött a pincérnő, festett és dagadt,

izzadtsága ráncot szántott az estre,
cinóber ajkakkal mondta, hogy „fizess”,
néztem, szinte prostisra van festve,
s a hóna alja foltos és vizes.

A tekintetét mégis szinte szépnek láttam,
nem volt abban gonosz. Csak éppen elgyötört.
Talán egy gyermek várja a kongó, üres házban,
s miatta húz le még egy extra kört,

talán bútort néz nappal és részletet fizet,
alszik a buszon, amint a piacra jár,
csirkeszárnyat válogat, vesz tízet,
hisz annyit eszik az a lakli nagy szamár,

örökké fáradt, tévét sose nézhet,
eltűri mindig a bömbölő zenét,
a pamlagra nyúlik, mint a kivérzett
elejtett tetem, s újra testeket cserélt,

a levelek az asztalon hasalnak:
a feladóra néz, sóhajt és legyint,
a vége mindig ugyanaz a dalnak,
rendet bont a gyerek és lógott már megint,

intézzen hozzá újabb szentenciákat,
vagy fröccsöt öntsön belé, hisz ahhoz úgyis ért,
de mindegy is talán... a téma várhat,
s pofon se csattant, mit annyiszor ígért,

s a fiú, a lakli nagy gyerek
az anyjára néz, és szégyellős kamasz
válik belőle... a szürkülő szemek
szűkülő résében kinő a tavasz,

... s én nézem az asszonyt: feje oldalra billen,
bizonyára zárna, menne már nagyon
a fiához, minél messzebbre innen.
Indulok. Persze. S az álmom otthagyom.

 

 

2003 – Csontsovány

Szintén hírhedt kerület, de toronyház, kilencedik emelet.
A lakóját sosem láttam, egyszerűen csak kaptam a kirendelő határozatot, mely szerint a gondnoka leszek.
Többször kezelték a pszichiátrián, mert egy régi-régi sokkhatás miatt valami megbomlott az agyában.
Döbbenten olvastam az esetleírást róla:
Egy vidéki gyermekotthonban nőtt fel, meglehetősen elmaradott, mindennemű komfortot nélkülöző intézményben, koedukáltan, kicsik-nagyok, együtt. Ő nagynak számított már, a maga nyolc évével, s szívesen segített a kicsik ellátásában. Etette őket, segített öltöztetni, játszott velük.
Egyik éjjel hatalmas vihar tört ki. A gondozók féltek, s megkérték őt, hogy kísérjen ki egy kis ötévest a WC-re. Ő is félhetett, biztosan. Egészen biztosan.
A WC az udvar végében volt, ők pedig mentek át az udvaron.
Hatalmas villám, a kicsi ment elől, s az ő szeme láttára égett szénné az apró gyerek.
Ez sok-sok évvel ezelőtt történt. Túlélte, sokkot kapott, s ezután már soha nem volt „olyan”, mint azelőtt. Retardáltként élte tovább az életét. Szellemileg, lelkileg egyaránt.
Megkíséreltem meglátogatni. Senki nem nyitott ajtót.

Aztán megint a szomszédok.
– BIZTOS, hogy bent van. Mintha terhes is lett volna, és most olyan szörnyű szag jön a lakásból, mintha rohadna valami.
Okulva az előző esetből, többé nem indultam egyedül lakást feltörni.
Nehezebben ment, pedig vérprofi lakatost hívtunk. A hevederzárat több mint fél órán át kellett fúrni. Ültünk a sarokban a linóleumpadlón, és találgattunk: vajon bent van, vagy csak ételmaradékok. Mert a SZAG, az jelen volt. Nagyon erősen.
Enged már, enged, nyögte a lakatos izzadva, miközben a járőrök unatkozva sóhajtoztak.
Engedett, valóban.
Ahogy kinyílt az ajtó, mindannyian, akik vállalkoztunk arra, hogy belépünk, azonnal kihátráltunk.

Igen, a SZAG.
Nyilvánvaló volt, nem vitás, de ezt is végig kell csinálni.
Fokozatosan.
Csontsovány macskatetem az előszobában.
A fürdőkádban valami véres, magzat-formájú húsdarab.
A kád mellett pedig a nő.
Talán hetek óta.

 

 

Iskolák és börtönök

Amiért még érdemes lehet?
Most a hinták színesen dalolnak,
képpé formáljuk a fényeket,
mely talán megszürkül maholnap,

ha más ajtók nyílnak előttük,
s a beléjük plántált szeretet
gyűlölni kezd. Mintha lelőttük
volna őket... furcsa gyerekek,

mert mások. Mindegyik megtéved,
kit az apja nem ütött agyon,
s kap érte francos öt kis évet:
gyermekélet, persze. Nem vagyon.

A megmaradók majd küzdenek,
a törvényeknek pisztolyuk van,
nézik csatánkat csepp őrszemek
a bezárt autizmusukban.

Templom van, tudjuk. S az iskola?
Reményik óta most félsiker,
az igazságokból iszkol a
tartás. A gyermekhúst tépi fel,

módszeresen szaggatja csontig,
hogy a holnap már bizonytalan,
és a megélhetési prostik
új reneszánsza... Iszony, ha van

ekkora, benne mind szédültek.
Plántálás helyett majd öntözök.
Szegregált világban szépülnek
iskolák helyett a börtönök.

 

 

2003 – Egy cigi

Hírhedt kerület pereme.
Hajléktalanszálló, a prérin.
Még nincsen betonozott út, de már ígérik.
Többször voltam itt, viszonylag kulturált szálló, legalábbis a többihez képest.
Több gondnokoltam is lakik itt, de most konkrétan egyet keresek. Megbeszélt időpontra jövök, kissé nehézkesen ballagok, egyrészt fullasztó meleg, homoksivatag-hangulat, másrészt pedig pocakom van, de tökéletesen jól viselem.
Hajléktalan fiú. Néhány évvel idősebb csupán nálam. Kedvelem, mert őszinte. Gyermekien. Enyhe értelmi fogyatékos, sokat sír, mert sokat bántják. Ő pedig becsületes.
Többször előfordult, hogy kért kölcsön egy-egy ezrest. Mindig megadta, amikor megérkezett a fogyatékossági támogatás.
Kellene az aláírása, hogy véglegesen elhelyezzük egy olyan intézményben, ahol élete végéig élhet, ahol felügyelet alatt lehet, gondoskodnak róla. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
Az árok mellett sétálok. Nem sietek, ráhagyással indulok mindig, hogy biztosan odaérjek.
S akkor a SZAG.
Valahonnan a közelből érzem.
Az árokból, talán.
Túlságosan régen kaszáltak errefelé.
Félek széthúzni a gazt, a szag erősödik, muszáj.
Meglátom…

A rendőrök meglepően hamar kiérnek.
– Adjon egy cigit! – kérem az egyiket.
Zavartan néz rám: – De hát hölgyem, ön terhes.
– Ah, igaz – nézek a nyolc hónapos pocakomra.

Aznap éjjel megszültem a második Kisfiamat.

 

 

Amiért még érdemes lehet

Összeláncolt hinták a játszótéren,
a kapun lakat, de játszol. Kérem
a kezed. Gyere, hadd vezesselek
befelé: meleg van. Remek gyerek

lehetnél, ha nem kódolnák beléd
az önsorsrontás megannyi jelét,
tiszteletet kivívó harcokat
a képzelt hatalomért. Karcolat

csak a gyermekév, ha visszanézed
majd kronologikus körképed
felnőttként...elsős kicsi gengszterek
lábai előtt gyengék fekszenek,

mert ütni már tudnak, mint a nagyok.
December. Karácsony. Kint s bent ragyog
a látszat. Rajzolnak ajándékot
a fa alá: mégsem találnék ott

semmi olyat, mi gyermeknek való:
nincs autó, baba vagy hintaló,
csak rács. Mögötte szomorú ember,
pálcikából: az apja. "De megver

anya, ha meglátja, mert ez titok!",
súgja. S ő az, kit én ma megszidok,
mert nem figyel. Nem kérdezem tőle
már, miért nem jött tegnap. Beszélőre

ment. Nyolc évesen. "Megölelhettem,
képzeld, és beszélgethettünk ketten,
de ne mondd el senkinek!" Tetvesen
jött iskolába. Azt a szert veszem

hetente – preventíve – már én is,
mert reggel az az "Andrea nénis"
puszi, hozzábújás nem maradhat
el holmi viszolygásból... alólad

a talaj tán már holnap kicsúszik,
de most figyelj, és számolj ma húszig,
s a betűket leírni, ezt tanuld
meg, csak ennyit! S ha majd az elvadult

otthonokból új vadhajtásokat
oszt a peremre szorult láncolat,
s meghalnak hatodikban, Dunába
csúszott autóban, más csak kába

fejjel olvassa, bulvárhír gyanánt,
hogy egy osztály az egyik angyalát
veszítette el... szépít az emlék,
persze, de az a gyermek még nemrég

itt ült az iskolában, az egyik
kis lázadóként. Talán a mennyig
jut... Kivernek pár ablakot naponta,
mert nem volt, aki fogta és karolta

volna őket otthon. A törzslapon
az anyja helyett kereszt, s egy barom
az apja, ki részegen rugdalja
délutánonként. Legeslegalja

az a réteg, ahonnan ők jönnek,
s amelyik módszeresen öl meg
minden csíráztathatót, ami bennük
elvethető lehetne. Szeretjük

őket. Mást tenni nem nagyon lehet,
plántálni lelkükbe itt elveket
is csak addig, amíg falon belül
vannak. Ha kilépnek, úgyis elül

mindaz, ami majd ahhoz kellene,
hogy legyen gerince és jelleme,
mert jónak lenni itt már nem divat,
s nem talál helyet: jobbat, másikat.

 

 

2008 – Kulcsra zárva

Nem hírhedt kerület. Családi házas, nyugalmas környék. Egymásra figyelő lakók. Olyan, mint egy kisváros, vagy inkább, mint egy falu. Kellemes, rendezett, tiszta utcák.
Házaspár. Alkoholisták mindketten. Néha otthon laknak, néha különböző kórházakban, van, hogy együtt, van, hogy felváltva.
Csütörtökön az asszony elesett a kertben, a szomszédok kihívták a mentőt. Saját felelősségére elküldte őket, és bement a házába.
Azóta nem látta senki kijönni.
A szociális ebédet szállító bácsi szólt, hogy szombat óta nem veszi be az ebédet. Három ételhordó áll az udvaron, és talán valami baj lehet.
Közeli utca, öt perc séta, megyünk.
A rendőröket már kihívták a szomszédok, két fiatalember tanakodott: törjenek, ne törjenek. Inkább a tűzoltók, nekik egyszerűbb átjutni a kerítésen, itt egy csomó lakat, aztán a házba is be kellene jutni. Nem lett volna nehéz átugrani a drótkerítésen, de inkább nem én. Átugrani még csak-csak, de aztán, hogy odabent mi lehet.

Az egész utca kint állt, nyilvánvalóan.
Amikor a szirénázva-villogva beforduló tűzoltók is megérkeztek, akkor már a szomszéd utca is kint állt.
– Tuti bent vannak, mondom, hogy nem mentek ki, hát figyeltem én, hogy még az ebédért se, ez lett gyanús.
A tűzoltók fél perc alatt beugrottak. Hatan. Idáig tényleg könnyű.
Az ajtó persze zárva. A kulcs érezhetően benne. Belülről. Egyértelművé vált a dolog.
Kezdetleges zár, tűzoltószerszámokkal gyerekjáték leverni.
Az első ajtóról sikerült.
A másodikról nehezebben, azt könnyebb volt berúgni.
A harmadik ajtó is zárva volt. Ezt viszont ki lehetett emelni a tokjából, játszva.
Néhány szekrény odatorlaszolva.
Asztalok, székek.
Zsákok.
Mind kidobálták a tornácra.
Néztük.
A tűzoltók visszajöttek. De csak gázmaszkért és kesztyűkért. Volt, amelyik hányt. Kis fiatalka.
A SZAG...
 

 

Az oldalhoz Horváth Judit szociofotóiból készítettünk montázst.