Kálmán Dóra: Svédvacsora – fotónovella

Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz.

KÁLMÁN DÓRA

SVÉDCSAVAR

Egy zacskó gumicukor nekem, egy az öcsémnek- ez volt a szokásos adag. Sandi bácsiék megérkeztek. Ferencke most is durcásan szállt ki az autóból. Nem szerettem Ferenckét, két éve a kútba akart belökni, tavaly pedig a málnabokrok közt fojtogatott, játszásiból. Kész égés volt kimenni vele az utcára; svéd illemből mindenkit letegezett, a boltost, a postást, a Barlangó nénit, aki fennhangon megjegyezte: Nahát, ezek a… finn gyerekek!

Svéd rokonainkkal nem tudtunk mit kezdeni. Az amerikaiakkal fel lehetett vágni, az NDK-sok a testvéreink, na de a svédek? Legfeljebb a hűvösen távolba néző Greta Garbo neve ugorhatott be valakinek. Nagymamám a képes újság mellékletéből készített egy könyvecskét a kor legnagyobb színészeiről, köztük Greta Garboval. Az újság mélyen hallgatott Garbo leszbikus kapcsolatairól.

Minden évben két hétig voltak nálunk. Úgy voltak persze svédek, ahogy Gojko Mitic indián. Nagybátyám és felesége a 68-as cseh zavargások idején hagyták el az országot.
Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz, meglátjátok. Igaza lett, mert Ferencke egy félrerúgott labdával betörte a közértvezető Rózsika frissiben kiutalt Wartburgjának szélvédőjét.

Takács elvtárs, a tanácselnök, megkérte anyámat, hogy menjen be hozzá, beszélgetni. Gyerekkori barátok voltak.
– Ágikám – kezdte Takács, miközben zavartan igazgatta a nyakkendőjét –, az a helyzet, hogy a svéd rokon…. a rokonotok, aki svéd… ez a kisfiú Ágikám, ez a kisfiú rengeteg fejtörést okoz nekem.
Anyám hallgatott.
– Valahogy nehezen fogadják be… nehezen fogadjuk be…
– Nem is svéd – dobta be anyám hirtelen az adu ászt, és áthajolt az asztalon –, igazából nem svéd – suttogta –, hanem lengyel.
Takács elvtárs kővé meredt és hitetlenkedve ismételte a hallottakat: ­
– Lengyel?!
– Lengyel. A bátyámék örökbe fogadták, mert a szülei meghaltak – anyám zsebkendőért nyúlt –, hős lengyel partizánok voltak – rebegte.
Takács hosszan hallgatott, majd elfúló hangon ismételte:
– Lengyel partizánok!
– Lengyel partizánok! – erősítette meg anyám. – Ferencke pedig… egész egyszerűen unatkozik.
– Nem hagyhatjuk, hogy unatkozzon ez a szegény… kisfiú! – tért vissza Takácsba az élet.

Így a következő héten külön autóval jártuk be a környéket. Voltunk a vadaskertben, az üdülőben, borospincében, szigorúan őrzött laktanyában, bányában, vidámparkban - mindenhol, ahová egyébként soha nem jutottunk volna el. Kaptunk temérdek fagyit, vattacukrot, oklevelet és lufit. 

Az összes fényképen látszik Ferenckén, hogy mindeközben legszívesebben macskákat szekált volna a hátsó kertben.