A kép (s különösen a fotó) külön életet él. Azáltal, hogy az információt, mint valóságost közli, egyetlen körülhatárolt síkba rendezve, kiszolgáltatottja lesz a rajta kívülálló valóságnak. Ő, aki diktált, meghajolni kényszerül. Az élete annyi, amennyit adnak neki; a jelentése annyi, amennyit látnak benne; a sorsa az, amivé válik.

Arra kérlek, engedd le a redőnyt, mielőtt megmosdatnál. 

Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz.

Az abroszt csomagolópapír helyettesíti, rajta cikornyás felirattal: Spárga buli. A szöveg pókhálóként átszövi az egész asztalt, akárcsak a spárga, a rögtönzött abroszt rögzíti, szoros bogra kötve, az asztal lapjához és a lábához.

Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt.

Amikor csatakossá válik a mellkasán is a fehér trikó, a saját gátja akkor szakad át. Az addig megfeszülő izmok laza gumiszalaggá válnak, párnázottá lesz minden lépés, csontjaira már alig hat a gravitáció.