Koccintás Marlon Brandóval

Szeretem a jó mozit, áldozok is rá szívesen. Nem vagyok már vézna legény, de ha kell, felgyalogolok akár a második emeletre is, hogy megnézzek egy jó filmet kedvenc mozimban.

Mikor e jeles intézményről beszéltem Gábor barátomnak, aki költő, és fél életét az „Államokban” tölti, cserébe ő is mesélt nekem szabadelvű mozikról New Yorkban, ahol szintén be lehet vinni az italt a nézőtérre, ahol sikerült megnéznie az összes Tarr Béla-filmet, s ahol a Sátántangóra elég sokan ültek be. Megnyugtattam, hogy én a jövőben is azt tervezem, hogy kisvárosom film­színházait látogatom, és igaz, hogy a Sátántangóra nálunk csak hét-nyolc néző ült be, de azért New York más, igazságtalan az összehasonlítás, hiszen nincs az országnak olyan mozija, ahová mind a tízmillió ember egy óra alatt odaér. Igaz, az is elképzelhetetlen, hogy ha van nézője a filmnek, akkor műsoron tartják akár három héttel tovább is. Ez történt odaát a Werckmeister harmóniákkal.

A vágy villamosa, ami arra késztetett, hogy megmásszam a majdnem száz lépcsőfokot, az a film, ami akkor készült, amikor én még nem is éltem. De Marlon Brando az mégis­csak Marlon Brando. Hát szépen felcammogok a moziba, megváltom a jegyem, és megkérem párom, ugyan foglaljon nekem is egy helyet, mert gondoskodnom kell magamról, rengeteg kalóriát vesztettem az elmúlt percekben. Nagy és emberbaráti találmány, hogy mozi és kávéház együtt van, valójában az én gon­do­lat­világomban régóta összefonódnak, táplálék testnek és léleknek. Az viszont kár, hogy nincs üveges sör. Mert én kimondottan erre számítottam, mert éppen ma olvastam egy írást az újságban, ahol oly szépen írt az író kedvenc sörmárkámról, hogy én egész úton a mozi fele láttam magam előtt a sötét nézőtéren a gyöngyöző üveget, és már azt is elképzeltem, hogyan emelem számhoz a palackot, pontosan akkor, amikor Marlon Brando is azt teszi. Attól, hogy a sötétben egy korsó legyen a kezemben, vagy mellettem a földön, kicsit idegenkedek. Furcsa világ a sötétség, ilyenkor előkerülnek a láthatatlan lények, azok, akik csak arra várnak, hogy lekapcsolják a világítást. Apró, kicsiny népek ezek mind, egészen közelről figyelnek. Akár a sörömbe is beleeshetnek, halk segélykiáltásukat nem halhatom meg. Nos, mire ezt végiggondoltam, és mindezek ellenére mégiscsak rendeltem volna egy korsó sört, a pincér, akinek kérdésemet feltettem, láthatatlan lénnyé változott. Annak ellenére, hogy a pultnál csak én voltam, a másik pincérnek valószínű én változtam láthatatlanná, csak álltam és néztem, milyen átéléssel rendezi el, egy majdani kávéhoz a csészét és a kellékeket, hogyan húzza egyszázad milliméterrel közelebb a cukrot a kávétejszínhez, s hogyan rendezi vissza, mikor látja, hogy az eredeti állapot sokkal esztétikusabb volt. Nem zavartam meg. A filmet szeretem, még akkor is, ha a cinkos kortyintás Marlon Brandóval ezúttal elmaradt. Brando egyébként rendes volt, az egész film alatt nem ivott meg húsz üvegnél többet.

Szegeden azért is jó élni, mert ha megkívánok valamit, mondjuk egy hűs üveggel abból a bizonyos cseh sörből, rengeteg lehetőség adódik rá. Alig tízsaroknyira lakom a mozitól, hirtelen felindulásomban mégis legalább tíz helyre betérhetek. De érzékeny lelkem ilyenkor felülkerekedik a durva fizikumon, és most már azért sem. Ugyan melyik kocsmában van esélyem arra, hogy Marlon Brando és én, üvegeinket szánkhoz emelve összekacsintsunk?

Megoldás azért van, legközelebb viszek néhány doboz sört, de úgy azért nem lesz az igazi.

Petró János