Petró János nívódíja a Magyar Sportújságírók Szövetségétől
Szép pillanat, amikor sport és irodalom találkozik. Az irodalmárok szeretnek a sportról nyilatkozni, akár értenek hozzá, akár nem. Ám hogy a sport értői, hogy állnak az irodalomhoz, azt nem tudjuk. Jobban mondva: eddig nem tudtuk. Ugyanis most kiderült, hogy nagyon is értékelik. Lapunk állandó szerzője, Petró János nálunk publikált három tárcanovelláját is nívódíjjal értékelte a Magyar Sportújságírók Szövetsége. A három írás "A Szent Mihály Stadion", "Kell egy csapat" és "Az olimpia éve" itt olvasható.
A Szent Mihály Stadion
A nyolcvanas évek elején költöztem Szegedre, és első dolgom volt, hogy a dohos Szent Mihály utcai lakásban felépítsem életem második, de mai napig legszebb gombfoci stadionját. Az elsőt, amely még Ferencvárosban készült, szegedi tartózkodásom első boldog, öntudatlan hetében elajándékoztam családunk egy ifjú tagjának, aki sohase látott még ehhez hasonlót. Az önzetlenség persze nem volt céltalan, valahányszor a szoba sarkába néztem, láttam magam előtt a következő, a tökéletes stadiont. A Zsuzsi, Böbe vagy más hasonló márkanévre hallgató gyerekszobabútor ágyneműtartójának böhöm fedőlapját. Egy csodálatos, kétméteres faforgácslap, fehér műanyag fóliával bevonva. Életkörülményeink és általában minden egyéb dolgunk rendezetlensége feleségemet is engedékenyebbé tette, első kérdezésre beleegyezett, hogy ezután, ha vendég jön, majd alszik valami máson. Szerzünk egy másik bútorlapot, vagy leakasztjuk a konyhaajtót, de legfontosabb a családfő boldogsága. Minden nagyon gyorsan történt. A zöld pályavonalakat első nap felfestettem, a pályát övező „egyszeregyes” lécet is megvettem. A neheze csak ezután következett, a lécet bevonó öntapadós reklámfeliratokat hetekig gyártottam. Tíz szorgos nap után ünnepélyes keretek között átadtam magamnak a Szent Mihály Stadiont, a fogadáson tejbegrízt szolgáltam fel hideg kakaóval, az összes résztvevő teljes megelégedésére. Egy ilyen fontos eseményt az ember természetesen jóleső magányban bonyolít le.
Az egyedül játszott gombfoci a világ legigazságosabb játéka. A játékos tudatosan nem szurkol senkinek, nem csal, a durva, vétkes csapatot méltón bünteti. A játék önfegyelemre, a vereség tisztességes elviselésére nevel, hisz többször vertem be szegény Fogarasi Joci orrát egy általam igazságtalannak vélt vereség után. Éppen ezért kezdtem el magam ellen játszani, és nem egyszer vertem meg az Albert Flórián vezényelte Fradit, Puskás Öcsi Honvédjával, sőt még az is előfordult, hogy Göröcs Titi egy ötöst hintett Géczi Pista hálójába. Persze másnap nem ez volt az első dolog, amiről beszámoltam barátaimnak Külső-Ferencváros valamelyik grundján. Volt idő, amikor képes gombfoci csapataim száma száz fölött volt, csak Fradiból volt legalább tíz összeállítás. Ha a fiúból férfi lesz, nehezen ismeri be, hogy a rövidnadrágos kisgyerek még mindig ott van benne, valahol mélyen. Én is azt hittem, hogy a gombfocit felváltja, végérvényesen háttérbe szorítja egy másik világnyelv, a rockzene, csak felnőtt fejjel jöttem rá, okos ember több nyelven beszél, a játék öröme sok mindenért kárpótol.
A szuterénlakás sötét szobájának két pontja volt, ahová fény szűrődött be az utcáról, a két ablak előtti fél-fél négyzetméter. Az egyik ablak széles könyökölőjét már elfoglalta az írógép, teljesen természetes volt, hogy a stadion a másik ablak elé került. Egy szép őszi napon, amikor éppen egyikünk se volt otthon, levelezési címemen megkeresett évfolyamtársnőm, régi barátom, aki nem is sejtette nyomorúságos helyzetünket. Az üvegajtón át a dohos, zsúfolt konyhába lenézve bizonytalanná vált, talán rossz címre érkezett. Levelet írt, hol találom meg, s az ajtó elé tette. Az udvarra lépve, ahol a szemben lévő, bontásra ítélt ház tűzfalának romjai hevertek, ismét elbizonytalanodott. Visszalépett, magához vette levelét. A Szent Mihály utcán arcát a langyos őszi nap felé fordítva megpihent, majd követve a napsugár útját, belesett szobánk ablakán. Amit látott, meggyőzte arról, hogy levelét visszavigye a konyhaajtóba, már tudta, jó helyen jár. Az utcáról beszűrődő nap fénye beragyogta a Szent Mihály utcai Gombfoci Stadiont.
Kell egy csapat
Kezemben kék zászlóval állok az Alsóvárosi Művelődési Ház színpadán (a színpad is a nézőtér része), és a többi nézővel együtt, zászlómat lengetve kiáltom: hajrá Csabagyöngye! Szombat este van. Odakint viharfelhők gyülekeznek, néha villámlik, a távolban dörög az ég. A Csabagyöngye tizenegy játékosa már a pályán melegít, feszült várakozás. Minarik Ede kisétál a nézők sorai közé, szerényen, arcán egy félmosollyal. Néhány másodpercig sütkérezik, élvezi a szimpátiát. Aztán csendre inti, leülteti híveit. A papírzászló kezemben önkéntelenül meg-meglengetteti magát, de gondolataim már másutt járnak. Eszembe jutnak a pestszentimrei labdarúgó-mérkőzések, a hosszában utcától utcáig pálya, a szomszéd kertjébe átrúgott labdák, nagyapám, és a többi gumicsizmás szurkoló. Hány és hány ilyen pálya volt életemben, amíg eljutottam a Szabadság téri pályához, ami innen, a népnyelven azelőtt kapcának becézett művelődési háztól csak néhány saroknyira van. A magasba rúgott labdákat követő tekintet ugyanaz, a pillanat is ugyanaz, s néha még az érzés is. Semmi sem változott? Csak eltelt több mint harminc év? Tényleg csak ennyi?
Színházi önéletrajz és végrendelet. Ez áll a műsor szórólapján. Czene Zoltán, aki a darab mindenese, aki átfésülte Mándy tökéletes és időtálló szövegeit, aki rendezett és szervezett, gondolkozott térben és időben, aki hátán cipelt tízegynéhány ifjú egyetemistát, nem tehetett mást. Bajuszt növesztett, sípot akasztott a nyakába, hosszú nagykabátba bújt, hogy eljátssza önmagát, eljátssza a mosodást, a mindenest, Minarik Edét. A párhuzam a Csabagyöngye mindenre elszánt játékosai és az egyetemi színjátszók között, Minarik Ede és Czene Zoltán között kristálytiszta. Mert ki más lenne képes a semmiből újra és újra darabot létrehozni, pénzek után kuncsorogni, fiatal tehetségeknek udvarolni? Csak egy Minarik. Rá kell jönnöm, kék zászlóval a kezemben, hogy bármi érdekes történt mostanában, mögötte ott volt mindenhol egy „mosodás”. A kiábrándítóan gyenge kőszínházi előadások helyett már jó ideje csak Minarik Edék darabjaira járok, jól szervezett, csillogó-villogó bulik helyett is egy Minarik kocsmájába megyek koncertekre, és egy ideje a kiállításokat is csak Minarikok meghívására nézem meg. Idáig jutok gondolataimban, akár szépnek és romantikusnak is gondolhatnám azokat, de az előadás visszaránt a valóságba. Czene Minarik Zoltán eladja Bikácsyt! Pedig mennyire hittem, hogy ez most nem következhet be. Eladja a jobbszélsőt, nem maradt más, csak a sok ballábas és Kövesi, a tartalék. A hanyatlás visszavonhatatlanul megindul, hiába van még a csapatban Vallay, a csodakapus, őt is kinézte már magának az Atalanta, figyeli őt a pénzember, Turner Pipi.
Idáig tartott az önéletrajz? És innen már csak a végrendelet jöhet? Nehéz elfogadnom a kézzel fogható igazságot. Kell egy csapat, de Bikácsyt úgyis elviszi az Atalanta. A villamosjegyeken vásárolt játékos, színész, költő, filmes előbb-utóbb átül egy autóba. Mindennek és mindenkinek ára van. A kultúra Minarik Edéi eladósodnak, megfáradnak. A darab végén össztánc, nézők, színészek, világítók, mindenki együtt táncol. Talán boldogan, talán felszabadultan. Én a székekre rakott zászlók között lázasan keresem azt az egyet, a Bikácsy felirattal, amivel megállíthatom az időt. Megtalálom, hazaviszem. Az a zászló az enyém. Mert amíg Bikácsy a csapatban van, addig Csabagyöngye is van, egyetemi színpad is van. Még egyszer nem nézem tétlenül, ahogyan Minarik Ede eladja a halhatatlan jobbszélsőt.
Az olimpia éve
Ha a modern idők embere tekintetét a nyugati világ felé fordítva, angol és német előolimpiákról mesél, amelyek időben megelőzték Pierre de Coubertin álmának valóra válását, a szegedi polgár nem tekint olyan messzire, mert minden, az ember által húzott határvonal csak elméleti lehet; Szeged és Szabadka között pedig ott pihen Palics. Az 1800-as évek végén a két város ezer szálon kötődött, a földrajzi közelségből adódó kulturális és gazdasági kapcsolatok, a vasúti összeköttetés, szinte kijelölte Palics szerepét. A tó és az erdő, a gyorsan fejlődő villanegyed, a Szabadkáról megépített villamosvonal, a színes Zsolnay-cserepek a háztetőkön, a hatalmas eozin amforák a parkban, és béke.
1880-ban, tizenhat évvel az első újkori olimpia előtt Csáth Géza és Kosztolányi Dezső kortársa, Vermes Lajos itt, ezen a fürdőhelyen megrendezte a „Palicsi Olimpiát”. Természetesen olimpiának már később nevezte el az utókor, sőt előolimpia névvel is felruházta. Vermes Lajos nyári játékoknak nevezte, és kezdetben három sportágban mérték össze erejüket a Budapestről és Belgrádból is érkező sportemberek. A jómódú szabadkai Vermes család felépítette a Bagolyvárat a sportolók elszállásolására, ha úgy vesszük, ez volt az első olimpiai falu, és a játékok rendszeressé váltak. 1882-ben a műsorba bekerült egy „Go as you please” elnevezésű verseny, melynek során bárki, férfiak, nők és gyerekek, tetszés szerint futva vagy gyalogolva tehették meg a Szabadka–Palics közötti távot oda-vissza. A győztesek az ókori mintára koszorút kaptak; természetesen a vidék jellemző növényéből, akácból fonták azokat. 1891-ben Vermes Lajos nem kis anyagi áldozatot hozva hosszú, ellipszis alakú kerékpárpályát építtetett, a betoncsíkra aszfaltot húzva, a pálya mellé falelátót állíttatott. Magyarországon ez volt az első ilyen pálya, de Európában is csak a harmadik.
Persze, hogy Vermes Lajos nem volt hibátlan ember, korabeli megítélése is változó. Orvosi tanulmányokat kezdett a budapesti egyetemen, majd bölcsésznek tanult. A modern sportok kialakulásának időszakára jellemző, úgynevezett all-round (több sportágban is kiemelkedő) sportoló volt. Mi sem természetesebb, hogy első díját tornában, mégpedig lovon szerezte. A torna mellett atletizált, vívott, jeleskedett ökölvívásban, és a kerékpársport egyik megalapítója. Neve kikerülhetetlen a sportfotózás történetében, a korai fotókon vagy ő szerepel, vagy ő fotózta, vagy az ő általa rendezett versenyen készült a kép. Minden sportágat a saját dicsőségére űzött, és ebben mutatkozott meg emberi gyarlósága is. Győzni akart. Soha el nem ért, megvalósíthatatlan csúcsokat költött magának, névjegyeire címek, rangok sokaságát írta. Kicsit hiú és exhibicionista volt, bocsássa meg neki az utókor.
Közeledik az olimpia, a sokadik, a távoli Kínában. Az olimpiai falu mérete egy kisebb magyarországi városéval vetekszik. A televíziós közvetítési jogok milliárdokért cserélnek tulajdonost. A sportolókat az eredmény hajszolásában védeni kell önmaguktól és orvosaiktól, hogy a különböző teljesítményfokozó szerek alkalmazásánál ne lépjék át a józan ész határát. Az ókori Olümpiák hősei egymás vállát átkarolva csücsülnek odafönt, és nézik, nézik, mivé lett a szent játék. A jó Coubertin is ott ül mellettük, filozófia, építészet, művészetek, költészet, mindez már olyan távoli. A szellem és a test közös épülése valahol elveszett.
Ha Belgrád vagy a görög tengerek felé utazol, vándor, és Szeged felől átlépted a határt, térj le az autópályáról Palicsnál. Adj magadnak húsz perc pihenőt. Emeld le a tetőcsomagtartóról a kerékpárt, néhány méternyi betoncsík még ott van a pályából. Áll még a Bagolyvár, és a Női-strand épülete is. A Férfi-strand közelében kosárlabda- és tekepálya van, a tó partján a sör ugyanolyan jólesik, mint százhúsz évvel ezelőtt. Hunyd be a szemed, s látni fogod, amit én látok. „Úgy kell játszani, hogy a játék ne kevésbé szolgálja a lélek felüdülését, mint a test egészségét”*.
• Comenius
