HÍD - Vasárnapi levelek II/4.

Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

Aztán hanyattfekszek százéves kanapémon és várok.

Előbb a dob, a hegedű, az énekszó. Aztán a harsány kacagás, a kiabálás, kevés motorzaj. Ezek a zajok, mint madarak a drótra úgy ülnek fel tudatom polcaira, ott aztán szépen rájuk csukom az üveges ajtót, és lassan, észrevétlenül, mint valaki, aki csíntalan tolvajlásra készül: lezárom szemeim. Akkor aztán meghallom a lánykák, leányok, nők és asszonyok, özvegyek fecsegését, de most már nem téríthet el semmi, s tovább merülve érzem is lépteiket.

A zaklatott és a szenvedélyes, a szerető és az elhagyott, a ragyogó és a magányos lépését minden korosztályba tartozó nőknek. Elválasztom a lépések zaját a cipők és a híd csókolózásának hangjától, s csak a talpukra, csak a bokájukra figyelek. Ahogy az inak mozdulnak, ahogy az izom megfeszül a csontjaik körül, ahogy a vér áramol, ahogy a bőrük megcsillan a folyó feletti ragyogásban, midőn a hídon átmennek.

Akkor aztán követem a vér áramát, végig a lábujjakba és vissza, mintha a Gangeszen úsznék fel, el a térd és térdhajlat között, vibráló és súlyos combok áramában, de nincs ezután se megállás. Fel a méhükön is túl, vagy még magasabbra, tüdejük és kebleik mögé. Egyenesen a szívükbe. Most itt sétál ezer, vagy még több lányka, leány, nő, asszony, özvegy és én mindnek hallom a szívét!
Figyelem ezt a különleges nagyzenekari szimfóniát, ahogy viszik át a hídon, ahol vissza nem fordulhatnak. Vannak, akiknek a szívére szíve alatt egy másik szív rímelve visszadöng. Vannak, akiknek a szíve csak egy nevet sóhajtozik, s vannak, kik úgy dobolnak, hogy beleremeg minden porcikájuk. De a legtöbb mégis mintha azt hinné, hogy pontosan tudja mit játszik. Pedig nem. Szívük titkon énekel táncról és szerelemről, nagy utazásokról, mert a nők mindig szeretnek utazni, még akkor is, ha megtalálták azt, akivel állítólag bárhol boldogok lehetnének. Sőt! Akkor igazán.

Mennek át a hídon, s nem tudják, hogy nincs visszafordulás, s nem tudják, hogy ez az egyetlen híd, amin átcipelhetik hangszerük. Úgy mennek, mintha mindig élnének majd és mindig is éltek volna. Talán így is van. Igen, ők voltak, azok az asszonyok, akik Róma környékén olajbogyót szüreteltek és ők, akik Peruban szálat festettek a szövéshez, ők, akik messzi puszták jurtáiban is tudtak minden este valami újat mondani a férfinek, aki szépségre éhesen tért otthonába. Ők voltak és ők lesznek, kiknek tenyerébe hajthatod arcod, kik majd megcsalnak és nagyon szeretnek, akik áldozatot hoznak és feláldoznak, akik kihasználnak és akik gazdaggá tesznek, akik anyáid lesznek és lányaid lesznek. Ők, akik szeretőid minden mosolyukban, akik majd megcsókolnak, ha mézet akarnak inni szavaidból, melyekkel dicséred őket. Nők, akik megszülnek és elsiratnak.

Az ember néha mondaná: huncut játék az egész. Aztán meg ezt: királynőm. Bolondok vagyunk mi férfiak, és nagyon szeretnénk, hogy valaki igazán szeressen. Ahogy a költő mondja „ezért minden önkínzás, ének”. Mint a madarak, akik táncolnak díszes tollazatban, s énekelnek. Vagy, mint a fák, melyek midőn itt az ideje rügyet pattintanak és kivirágzanak. Az emberek valahol a kettő között élnek. Fák, akik repülni szeretnének. Madarak, akik gyökereket eresztenének.

S én? Kitárom egyetlen szárnyamat… látom: fából van. Nézem gyökereimet… látom: tollasak. Micsoda torz alak! Aztán a szobában megjelenik egy nő és megjelenik egy férfi. Táncolnak, míg a sarokból hatalmas elefántvadász puskával lelövi őket a vadász. Egyre többen vannak idebent, egyre hangosabb a zene, az énekhang, a morajlás, a zúgás, ó már nem hallom szívüket, vagy minden az ő szívükre dobban, nem tudom. Az énekes ekkor feláll, megfordul, a falak összeomlanak, eltűnik a város, eltűnik a híd is, csak a tenger, csak a morajlás. A tengeren nem ver más hidat csak a Nap. Minden áldott nap, csak a Nap. Ez Jákob lajtorjája, ezen járnak le-föl a lelkek és az angyalok, s mi vagyunk a trombitások, akik a tengernek játszanak, a tengernek éneklik, hogy szeressetek nagyon!

Persze álom volt ez is, gyakran álmodunk ilyesmit. Újra a kanapén ülök, figyelem a hídon átsétáló hömpölygő emberáradatot, szobámból, ahol csöndesen tollba borulok és gyökeret eresztek, és éneklek mert talán akad ki hallgassa.

* Zach Condon a Beirut nevű francia zenekar énekese. Egyik nótájukat meg lehet nézni és hallgatni: itt. Ez pedig: honlapjuk.