Ugrás a tartalomra

Megmenteni a világot, avagy a metanoia

Vasárnapi levelek II/30.

Van egy fiú Nepálban. 18 éves. Hónapokon át üldögélt egy fa alatt. Hogy nem evett és nem ivott az csak a nyugati sajtó számára érdekes, a helyiek szentként tisztelik, egyesek Buddha reinkarnációját látják benne, ám amikor felébredt meditációjából, akkor közölte mindenkivel: ő csak egy közönséges aszkéta, aki gyakorol, azért, hogy elérje a tudat Buddha állapotát. Ezért most lemegy három évre a föld alá. Mindez mellékes, a fontos az amit nemrég – tehát 2008 novemberében – szútraszerű beszédében a világnak elmondott. Nem mondott semmi újat, semmi szenzációsat. Nem mondta meg a lottószámokat, azt sem, hogy lesz e világvége, vagy megint elmarad, azt sem, hogy mi a tutifrankó. Nem mondta, hogy kövessék őt a buddhizmus és a jóga sajátos útján, amit ő választott, csupán annyit, hogy mindenki járja a maga útját. A maga útját, amely remélhetőleg valamilyen vallás alázatos és őszinte követése. De ez már magyarázat, ahogy ő megnyilatkozott az viszont maga a dharma, a tanítás. Ahogy egy szerzetes nyilatkozik meg, ahogy egy szent ember, ahogy egy öreg bölcs. Lefordítottuk szavait.

Amit mondott az mindenképpen reménykeltő, mindenképpen vigasz. Mindazt, amit tesz azért teszi, hogy megmentse a világot, s mindenki mást is erre buzdít. A világot nem lehet másként megmenteni csak saját magunkon keresztül. Amikor elindulunk egy lelki úton, hogy tisztázzuk múltunk, jövőnk, a legfontosabbhoz kell elérkeznünk: a jelenhez. Jelen lenni, s egyszerre csak egy dolgot csinálni. Irtózatosan nehéz feladat. Múltunk teli van tátongó feketelyukakkal, melyek mindent el akarnak nyelni tudatunkban, még a fényt is. De éppen ezeken a fekete lyukakon áthaladva születik meg bennünk az emberibb ember, a lemondás, az elengedés, a megbocsátás, s főképpen a szeretet által. 

Jellemző, hogy amikor életünk ilyen nehéz szakaszához érünk segítségül már ott várnak azok az emberek, az emberi kultúrának, művészetnek, vallásnak kiforrott gyakorlatai melyek kiváló segítő-eszközök.

 Mindazt, amit a drogok, a szenvedélyek, a hamis örömök kínálnak csak köntörfalazás, fátyol, eltakarja előlünk azt, amivel előbb-utóbb mindenképpen szembesülnünk kell, s amivel való szembenézés, egyáltalán nem kellemes. Nem jó buli. De tudom, sőt hiszem, hogy miután az embernek kiürül tudatából az a sok fekete lötty, amit oda becsorgatott, rendes, egyenes, tiszta, szóval emberibb emberré ébredhet, nem is elsősorban saját örömére, hanem másokéra, a világéra, méghozzá nem kevesebbért, mint, hogy megmentse a világot. 

Mert a világot mindig meg kell menteni. Megmenti a pék, aki tiszta alapanyagokból jó kenyeret süt, s mindig ad – köszönetet nem várva – a koldusoknak is. Megmenti az irodista, amikor munkáját tisztességgel végzi, s nem stresszeli sem magát, sem környezetét, sőt mozdul, s mozdítja észrevétlen a többieket is. Megmenti a tanár, aki tanítványainak megmutatja, hogy a világ horizontja tágasabb, s hogy több képesség van egy diákban, mint amit a mai közoktatás feltár. Megmenti a rendőr, aki nem korrupt, s megmenti az orvos, aki legyőzi önmagában a betegségekről szerzett tudás okozta szorongásokat és saját hiúságát a tudományba vetett vakhit felett, s elkezd egyszerre gyógyítani testet és lelket és szellemet. Megmenti a szerzetes, aki gyerekeket tanít és folyóiratot működtet a magas irodalomnak, s megment a másik szerzetes is, aki gyerekeket fogad be és felneveli őket. Megmenti az apáca, aki gyógyít és ápol, és megmenti az utcaseprő, aki szerényen feltakarítja a város kövéről a mocskot. Megmenti a koldus, ha nem adja tolvajlásra fejét, s lemond az italról, és megmenti a milliárdos, amikor értelemet és szépséget emel a világba, midőn művészeket és művészetet támogat.

És a művész? Hogy mentheti meg a művész a világot? A művész, aki ha magába mered az egész világot látja, s képtelen szemet hunyni a nyomor, a szenvedés, a fájdalom, a barbárság felett, pedig látja a szépséget, a szerelemet, a barátságot, a színtiszta gyönyört is. A művész úgy mentheti meg a világot, akárcsak az összes többi ember, vagyis megmenti önmagát önmagától, s elkezd kifele tekinteni. Legyőzi saját egóját, saját magát, s amikor feltekint önnön szenvedéseiből, látja, hogy milyen összetett az egész, hallja az éneklő kozmoszt, s akkor mint egy karcolatlan tükör vagy egy tökéletesen felhangolt hangszer visszaveri, vagy újrajátssza mindenki más számára láthatón és hallhatón a világ nagy szimfóniáját. Ebben a pillanatban nincs többé neurózis, nincs többé depresszió, nincs többé fájdalom, a teremtésben elnyeri helyét, elnyeri szerepét, megmenti magát és végre elkezdheti az ennél sokkal fontosabb feladatát, melyet már csinál pék, irodista, tanár, orvos, szerzetes, apáca, utcaseprő, rendőr, koldus, és a többiek – megmentheti a világot.


Ram Bahadur Bomjon szavai:

„Békeüzenet a világnak…a gyilkosság, erőszak, kapzsiság, harag és kísértés az emberi világot  zavarodottá tette. Egy szörnyű vihar ereszkedett a világra és a megsemmisülés felé viszi az emberiséget. 
Csak egy útja van annak, hogy megmentsük a világot, a dharma útja. 
Ha az emberek nem követik a vallási gyakorlatokat, akkor ez az összezavarodott világ bizonyosan elpusztul. Ezért kövessétek a vallási tanításokat, és adjátok tovább ezt az üzenetet. 
Soha ne hátráltassátok haraggal és hitetlenséggel a meditáció célját. 
Én csak megmutatom nektek az utat, amit nektek kell bejárni egyedül. Hogy velem mi lesz, hogy mit fogok csinálni, az elkövetkező napokban kiderül. 
Az emberi megváltás, minden élőlény megváltása és a békesség megteremtése a világban– ezek a céljaim, ez az én utam. “Namo Buddha sangaya, namo sangaya.” 
Azon elmélkedem, hogy hogyan lehet megszabadítani ezt a kaotikus világot az érzelmek óceánjától, hogyan lehet elhagyni a haragot és a kísértést annélkül, hogy egyetlen percre is letérnénk az útról.  
Lemondok az életemhez való ragaszkodásról és otthonomról örökre, és csak azért dolgozom, hogy minden érző lényt megmentsek. De ebben a fegyelmezetlen világban az életem célja, a gyakorlás puszta szórakoztatás szintjére alacsonyodott. 
Sok Buddha gyakorlása és elhivatottsága irányul a világ jobbá és boldogabbá tételére. Nagyon fontos és egyben igen nehéz megérteni ezt a gyakorlatot és elhivatottságot. Bár könnyű ezt az ignoráns létet fenntartani az emberiségnek, egyvalamit nem értenek: egy napon el kell hagynunk ezt a bizonytalan világot és a halál urával kell tartanunk. 
Hosszú ragaszkodásunk barátainkhoz és családunkhoz semmivé foszlik. 
Meg kell tanulnunk magunk mögött hagyni vagyont, tulajdont, amit felhalmoztunk. 
Mi haszna az én boldogságomnak, ha anyám, apám, testvéreim és rokonaim - azok, akik a kezdetektől fogva szerettek mind boldogtalanok. 
Ezért, hogy megmentsek minden érző lényt, el kell érjem a Buddha tudatot és alá kell szállnom egy föld alatti barlangba, hogy gyakoroljam a “vajra” meditációt. Ehhez meg kell teremtenem a helyes utat és tudást, ezért kérlek benneteket, ne zavarjátok meditációmat. 
A gyakorlás során elhagyom testem, lelkem és ezt a létformát. Ebben az állapotban 72 Kali istennő jelenik meg. Megjelennek még további istenek, mennydörgés és “tangur” zeng és minden égi isten és istennő a “puja”-t fogja gyakorolni. Ezért addig, amíg nem üzenek, ne gyertek ide, és adjátok ezt az üzenetet tovább. 
Hirdessétek a vallás tudományát és üzenetét a világban. 
Hirdessétek a békés világ üzenetét is. 
Keressétek az igaz utat és eléritek a bölcsességet.”

(Balogi Virág fordítása)        

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.