Ha már a döglött tyúk sem segít – Sárközi Mátyás tárcája

Az előkelő londoni Athenaeum klub egyik kisebb szalonjában előadást hallgattam meg a minap. Régi iskolatársam angol felesége beszélt az életéről, munkájáról, pontosabban arról, hogy milyen dolog Afrika legforróbb csücskén az ottani Elektromos Művek elnök-vezérigazgatójaként tevékenykedni, és hogyan csöppent ő, aki az áramtermelés műszaki részéhez mitsem konyított ebbe az állásba. Predesztinálta a kinevezésre, hogy már több előző posztján bizonyította kivételes szervező-tehetségét, vállalatvezetői képességeit, továbbá feltétel volt a francia nyelvtudás, és Helen az oxfordi egyetemen franciaszakos volt. Igaz, középkori ófranciából diplomázott.
Afrikában nem volt könnyű dolga. Vállalata a villanyáram jelentős részét vízierőmű révén nyeri és aszályos évszakokban az erőművet tápláló folyó egyre sekélyebbre apad. Amikor emiatt az ország egyik részén korlátozni kellett az áramfogyasztást, megjelent Helen irodájában az érintett vidék egyik köztiszteletben álló törzsfőnöke. Segítő szándékkal érkezett. Tapasztalatátadás végett. Elmondta, hogy az isteneket tulajdonképpen rá lehet bírni, hogy küldjenek esőt, duzzasszák fel a folyót. Ehhez elsősorban az szükséges – mondotta –, hogy áldozatként egy levágott kövér tyúkot dobjanak a vízbe.
A törzsfőnök vállalkozott az isteneket megnyerő szertartás celebrálására, megkapta a tyúkot és távozott. Ezek után heteken át nem történt semmi. Forrón tűzött a nap, a folyó helyén már csak vékony erecske folydogált, a turbinák tétlenül vesztegeltek.
Ekkor ismét felkereste a törzsfőnök az igazgató asszonyt. Ígéretet tett, hogy haladék nélkül kapcsolatba lép az istenekkel, és megérdeklődi tőlük, mért nem reagáltak a tyúk-áldozatra.
– Persze, ez sem megy könnyen – vakarta a fejét –, ugyanis a legcélravezetőbb az lenne, ha kapnék e célra egy mobiltelefont.