Czegő Zoltán: "A világ minden országa"
A jajongás kiiktatva, a mellkas léceskerítésének szaggatása, a ruhák megtépdesése, hamu szórása elmarad.
Több szerep jutott ebben a csoda-írásban /az élet-csoda megfaggatásában/ egy kerékpárosnak, mint az életért s halál ellen történő égostromlásoknak. Ahogy azt megszoktuk másutt. Ahogy azt cselekedtem többször magam is.
Az élet úgy hatalmas, hogy egyszeri és egyszerű, s úgy illik minden percébe a halál, akár a kulcs a zárba.
Ettől nagy ez a vers, Tóth Krisztina rövid útja a hamvasztóig, onnan el, mert a gyermekért kellett menni az iskolába.
Itt semmi szó az élet pótlásáról, még esetleges utalás sem.
Ez a halotti beszéd attól is ilyen döbbenetes és immár halhatatlan /mert meg vagyon írva/, ami hiányzik belőle, ami nincs benne, igen.
Ötven esztendőben egyszer találni ilyen vakmerő költeményt, ahol ha úgy tetszik, beutazhatod – olvasó – a világ minden országát a hamvasztó sínein a nagymamával, akár.
Az unoka, a sápadt gyermekkor és a csavaros tornyú égető tudója, ki nem tud nem szeretni, noha öt éve nem beszéltek együtt a nagymamával, csak megfigyelte a nagyanyó útra feltöltött arcát egy monitoron, őt, aki már jobban hasonlított a világ minden halottjára, mint…
Hiányzik a könnyfakasztás e költeményből. Hiányzik belőle a költés, megállatás, a lázadás borzongató rettenete – hétköznapi képekből összeállított elégia minden feloldozás nélkül.
E költemény úgy teljes, úgy maga a teljesség és maga a nyolcszáz éves magyar líra, hogy hiányérzet, légszomj nélkül van és vagyunk. Véle, benne, sínen és utcán. Ama kémény árnyékában. De erről szó sincs, nincs, nincs. Még azt is tudhatja az olvasó, mikor vett volna lélegzetet a költő. Mindenre jut idő – belefér.
Hogy díjazták? Nem érdekel. Máskor sem. Szemközt a halállal örvendezek, hogy van ő, a – e – vers. /Irodalmi Jelen, szeptember/.
