Tanner Ilonka
Török Sophie 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába.
Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák.
Ennyi marad Babitsból és a házasságból:
„Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem kisgyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. Pedig ma minden lap nyitva áll a verseim számára, de soha senkitől őszinte kritikát, vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok – írásaim csak egy szempontból érdekesek: hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük. (...) Milyen örökkévalóság várhat énreám? Túlvilágban nem hiszek, s vajon feljegyzi-e nevemet az irodalomtörténet, mert jó ebédeket főzök az uramnak, s ha fáj a torka, borogatást teszek a nyakára? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb szerelmes verseit írta.”
Azután: „Sejtelme se lehetett, ki vagyok, milyen vagyok. Félt a magánytól, s egy szinte kétségbeesett, gyors elhatározással megkérte az első leányt, aki útjába került, akinek az arca megtetszett, s akihez nyárspolgári tortúrák nélkül a legkényelmesebben hozzáfért, [...] nem a sors hozott össze minket, hanem egy ostoba véletlen, nem érdemeim tettek Babits Mihály kedvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam.”
Bevezetés (a Babits-szexregénybe)
Tanner Ilonka sűrű pislogások közepette bevallja, kiszúrta Babitsot: “Az Érdekes Újság Dekameronjában láttam az első arcképet Mihályról. Nehéz akkori impresszióimat kifejezni, de úgy emlékszem, sokat néztem a képet ismerős örömmel, szomorú magányos kis szobámban. Szépnek láttam tüzes fiatalságában, és izgatott rafinált gyönyörökkel színes fantáziája, és sötét szemének démoni kifejezése.”
Az életszakasz némi fantáziával elképzelhető. Ilonka huszonhárom éves hölgy. Osztrák ezredes unokája, svájci mérnök lánya. Magyarul tanul, közben felejti a németet. Magyarul egész életében tanul, de a magyar nyelv rafinált szintaxisa még negyvenéves nagylányként is kifog rajta. 1918 nyarát a melegvizes parádi strand, az üveggyár és a falukönyvtár közt tölti. Mialatt e három bázis közt megosztja az időd, de közben szorít némi keveset, hogy “sokat” nézegesse Babitsot, aki harminchét éve ellenére tüzesen fiatal a fekete-fehér fotográfián.
Az talán nem kérdés, hogy huszonhárom éves nő bármikor bárkire rámozdul lélekben (+ egyéb spirituálisnak nem nevezhető hézagok és rések), amennyiben archetípusa szerint afelé szocializált, de azért Babitsot – korábbi életvitele és versei ismeretében – aligha nevezhetjük a huszonhárom éves, könnyen lángra lobbanó, ennek köszönhetően nem kimondottan érintetlen hölgyecskék vágyálmának. Az sem kérdés, hogy a Kr. u. 1918. esztendő kiemelten véres rutinnal hárítja a szerelmi fellobbanásokat.
Az első világháború az utolsókat rúgja, az utolsó tízezrek halnak meg.
A Monarchia az utolsókat rúgja. Menetalakulatai fellázadnak, megtagadják a parancsot, nem vonulnak a keleti frontra. A zúgolódó ezredek vezetőit kivégzik, és ez az esztendő, amelyben Bécs törvényerőre emeli a katonák statáriális kivégzését.
Ez az a nyár, amikor az osztrák-magyar csapatok utolsó kétségbeesett támadásukat indítják az olasz fronton (itt sebesül meg nagyapám), és ez a véres vereség vonul be később a magyar történelembe “piavei katasztrófa” címen.
Ez az a nyár, amikor az orosz kommunista kormányzat kivégezteti a cári családot inasostul, szobalányostul.
És ez az a nyár, amikor a románok azzal, hogy megalakítják Párizsban a Román Egység Nemzeti Tanácsát, megteremtik a lehetőséget, hogy rövid időn belül, lényegében ellenállás nélkül megszállják a teljes történelmi Erdélyt.
Ilonka történelmi helyismeretére jellemző, hogy amikor a magyar népesség férfilakosságának színe java valamelyik fronton szolgál, és vagy hazaérkezik vagy nem, de a hazaérkezettek sem mind alkalmasak házi szolgálatra a harci gázoknak, légnyomásnak és egyéb harctéri balesetnek köszönhetően, ő felismerve a leszerelő katonákban rejlő kockázatot, a negyven felé közelítő költőben talál rá az eszményi szépre. Babits alanyi pacifizmusa jelenik meg imígyen a médium Ilonkában, ami a világpolitikai helyzet ismeretében külön szerencsének tekinthető.
Ilonka szerelembe esik “Noha az ilyen férfi sohsem volt ideálom”. A folyamat ebből következően az önmegvalósítás érdekében történő megrázóan naturalista típusú alapgyakorlat. Ilonka – a dolgok mögé pillantva – nem akarja tulajdonképpen, de a “nő” és a “férfi” komoly, tanulmányozása után, járható útnak látszik a lendületvétel. Ilonka talán már ekkor elhatározza, hogy az eredménytelen mélyebb gondolkodás felől tör a magasabb gyakorlati kvalifikáció felé.
A gyakorlat a feltételezések szerint a következő. Lecsúszott realista dzsentrilányként belátja, a valóság és a fikció strukturálisan különül el egymástól. Ahhoz, hogy a valóságban közelebb kerüljön egy lehető éteri jóhoz, bizonyos részfeladatokat el kell végeznie. Pl. aligha juthat költő közelébe úgy, hogy ne néhány költeményen keresztül kontaktálna (ennek ma már más a menete, de a századelő ilyen furcsa figurákat is produkált). Mit mondjon egy Babits Mihálynak, mégis mit, ami nem az irodalommal kapcsolatos? Mégsem politizálhat a nagy költővel. Elhatározza, mielőbb összehorgol néhány verset. Tanul, okul, fejlődik, azután megint összehorgol néhány verset. Előbb helyénvaló női furfanggal nem magát a nagy Nyugatot támadja hátba ezekkel a verselményekkel, hanem az irodalom párhuzamos mellékleteit lövi, a Hetet, az Új Időket.
“Később megvettem az Írisz kötetet néhány modern lírikus versével együtt, és tanulmányozásába kezdtem. Főleg a szótagszámokat olvastam össze, s nagyon mérgelődtem, hogy semmiféle rendszert nem tudok kihámozni belőle. Noha tömegesen írtam verseket, tökéletesen analfabéta voltam, és sejtelmem sem volt a technikájukról. Pedig ebben az időben nagyon komoly terveim voltak az írásommal, néhány irodalomkedvelő barátom erősen bíztatott és dicsért, s én meg voltam győződve, hogy verseim nagyszerű művek. Eszményem Ady és Lesznai Anna, a Babits-versek elkápráztattak nagyszerűségükkel, de ebben az időben még nem voltam elég intelligens megértésükre.”
Ott tartunk, hogy Tanner Ilonka parádi nyaralásából mint a kortárs magyar irodalom valóságos vészhelyzete érkezik vissza a változó Budapestre. Az irodalom nem tud erről, s ha tudna is, fütyülne Ilonkára, mint vészhelyzetre, az mondaná, az embertpróbáló idő termékenyítőleg hat rám, lássuk a medvét, mire képes.
A századelő másképpen tekint az irodalomra, mint a több szempontból megnyomorított századvég. Egy gazdag és soknyelvű birodalom tehetségben gazdag és soknyelvű elitje elnézi, ha ezernyi értéktermelő gazdasági és kereskedelmi haszonállat közt egy olyan kóbor és ehetetlen madár is megél, mint literátor. Engedi, hogy az szépirodalom ne szolgáljon, amit a későbbi évtizedek szemlélete már nemigen, éljen a maga szenvedélyeinek: exhibicionizmusának, vagabundusságának, lila vagy fekete lelkének. Az irodalom ezt szokja meg. Elfér a politikai pártcsatározások közt, az irodalom számára is jut kenyér a monarchia kiegyezés utáni zavarosan békés, végső fejlődési szakaszában. A vesztes háború, Trianon, a Tanácskormány évtizedekre fölkavarja a tavat. Rövid idő elteltével kívülálló – tehát a politikusok – számára is nyilvánvaló válik az írótársadalom megosztottsága a két természetes környezet, az urbánus és a népies mentén. A harc első pengeváltását az irodalomtörténészek szerint a Nyugatért folytatott Ignotus-Babits per nyitotta meg, s hol könnyű, hol nehézfegyverzettel azóta is folyik.
De nem politizálunk, főleg nem folyunk bele a népiesch-urbánus vitába, itten Ilonkánk ikonográfiájáról van szó. Tombol benne, ami tombol. 1920 tavaszán kórházban fekszik, ahol betegtársától megkapja Dante Poklát Babits fordításában. A Pokol a korábbiaknál (parádfürdői élmény) is jobban felajzza, eseménnyé válik az életében, minden olyan gyengéd és áttételes erotikát olvas ki a kötetből, amiről éppen azt gondolja, hiányzik az életéből. Az esemény a maga linearitásában komoly empátiát feltételez.
Török Sophie, született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla (Budapest, Kőbánya, 1895. december 10. – Budapest, 1955. január 28.) Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége.
