Ó Kapitány, Kapitányom - Vasárnapi levelek II/40.

A kivételes magyartanár. A szürkeeminenciás. A csöndes. A szerény, aki középiskolás fokon tanítja egész népét.
Ismerem a magyartanárt. A magyartanárnak bőrtáskája van, vagy hátizsákja, de biztos lehetsz benne, hogy főleg könyveket cipel. Holt költők könyveit. Elfeledett emberek könyveit, akiknek a képét és életének félig vagy alig lényeges részleteit, a nőiket, akiket szerettek vagy gyűlöltek, bajukat, amik vagy igazak vagy nem, mind-mind belenyomták valami poros könyvbe. Azt mondják most, ha ezt tudod, ha ezt érted, akkor érett vagy. Mehetsz egyetemre kedves népem. Ha nem tudod, hülye vagy. A magyartanárnak pedig az a feladata, hogy felkészítsen rég halott emberek magánügyeiből, hogy ki-kivel és mikor, hogy kinek mi baja volt vagy nem is volt. A magyartanár tanítsa a népet, az istenadta népet középiskolás fokon.

A magyartanár pedig csöndes, szerény, mosolyog, mert ő a szürkeeminenciás, s bőrtáskájából, vagy hátizsákjából előcsempészi a verseket. Mert a magyartanár tudja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy ki volt kinek a kije, hogy kinek mi baja volt, csak a vers számít, mert a vers a jelen, az örök jelen-idő. A vers az üzenet. Nem az emberi botlások, még csak nem is a sors, nem is a folyton változó világ, hanem a leírt szó, mondat, strófa. A megélt és átélt és versbe átszitált valódibb világ.

A magyartanár kiemeli a könyvet, a verseskötet, felolvas, vagy szaval, az asztalra áll, hogy megmutassa, ha máshonnan nézed, mennyire más a világ. Megmutatja, hogyan lehet és miért jó több nézőpontból szemlélni a dolgokat, másokat, magadat. Vagy nem szemlélni, hanem rivallni.
Emlékszünk még, drága jó nép, hogy milyen rivallni? Felállni asztalra, hegytetőre, vagy csak úgy, s rivallni, mint a régi hősök. Rivallni, mint ki csatába indul! Rivallni, miközben a kürtök zengnek! Rivallni büszkén és szabadon! Ne sopánkodj, rivallj néha, s a haza fényre derül! De legalább is összerezzen. Nézi népét, s lám, a nép nem egy massza, nem egy nem létező fogalom, arctalan számsor, nem adózók, nem betegek, nem nyugdíjasok és gyerekek, hanem egyének végtelen sora. Csupa születés és halál, szerelem és szenvedély, barátság és harc. A magyartanár ezt tudja, ezért csöndesen mosolyogva olvasni kezd verset, novellát, vagy regényt. És a nép nagy és fiktív masszájából kiválik néhány, akit dühít, akit lelkesít, és rivallni kezd.

Ifjan mily nehezen kezd el az ember rivallni, s midőn végre ott állsz, asztalon, színpadon, vagy hegytetőn, de jó is néha rivallni, hogy élsz, igen élsz, ember vagy, fájsz, és szenvedsz, de ember vagy, nem csak egy szám, nem csak egy fogaskerék a gépezetben! Ember, ami oly ritka, mintha karkötőt dobnánk a tengerbe, s egy teknős épp abba dugná a fejét.

A magyartanár megtartja óráját, de nem úgy, mint a költő, aki csak akkor ír – jobbesetben – ha megszállja az ihlet –, hanem nap mint nap. A magyartanár bemegy, előad, vonzóvá teszi a holt anyagot, minden nap ott van a holt költőkkel, s nem azon siránkozik, hogy meghaltak, hogy milyen szomorú sorsuk is volt, hogy hány nő verte őket át, hanem hogy mit hagytak itt nekünk. Verseket, költeményeket, novellákat.
Mennyire különös dolog, ha egy ember hagyatékában a legtöbbet teliírt papírok érnek. Minden más tönkremegy. Asztal, ház, pénz, test tönkremegy. A költészet még századokon át is világít a sötétben.

A magyartanár viszi ezt a sok kis mécsest, viszi magával be a sötétbe, az iskolákba, a tantermekbe, a fejekbe, s mindenki nézi őt: ki ez a furcsa alak? Miket beszél? Méghogy rivall? A magyartanár pedig csak mosolyog.

Aztán az egyik szép kamaszlány beleszeret, s akkor azt mondja: Én neked egy angyal vagyok. És az angyalok nemtelenek.
Aztán néha elkeseredik, amikor látja, minden hiába a massza massza akar maradni, mert az olyan kényelmes, az annyira jó, ha nem kell gondolkodni, ha megmondják mi a dörgés. Ők dörögnek, mondja a massza, mi pedig mélyen alszunk e dörgés ölelésében.
De néhányan mégis meghallják a versek szavát, néhányan megértik a magyartanárt, hogy mit jelent rivallni, hogy mit jelent embernek, egyszerinek, lehetőségnek, szabadnak lenni. S akkor a magyartanár talán látja - talán már nem is követi, mert a dicsőség nem az ő kenyere, meghagyja azt a költőknek, íróknak, fanyalgó kritikusoknak -, hogy csakugyan volt és van értelme.

Van értelme a nagy rivallásnak asztalon, katedrán, hegytetőn, vagy csak úgy egy csapat kölyök előtt, lányok és fiúk előtt, akik érezték, hogy bár hópihék mind a nagy közös zuhanásban, de mégis mindegyikük egyedülálló, ritka, csodálatos.

Ezért most én, egy költő a sok közül, csak kissé pirulva szemtelen pátoszomban, ismét felállok az asztalra, minden magyartanár előtt, akik igazak, akik rivallnak, akiknek oly sokat köszönhetünk mi költők, s az istenadta nép is, s azt mondom: „Ó Kapitányaim, én Kapitányaim!” 

Walt Withman

Ó Kapitány, Kapitányom!

Ó Kapitány, Kapitányom! Szörnyű utunkat már teljesítettük,
A kínzott, meggyötört győzelem miénk, nem amit kerestünk.
A kikötő közel, hallom már, mindannyian ujjonganak,
Százak várják érkezését e bősz, erős hajónak;
De óh lélek, lélek, lélek,
Ó vörösen vérző szívek,
Kapitányom néz rám fekve
Hidegen, halálba esve.

Ó Kapitány, én Kapitányom ébredj, halld a hangot!
Ébredj, - zászlónk felrepül – érted szól kürt, harangok,
Tiéd az ünnep, a szalagkoszorú, érted zsúfolt a part,
Téged hívnak, a Te lángjaidat, a Te hatalmadat;
Itt! Kapitányom, apám,
Karjaimban arcod!
Álmok sírnak fekve,
Hidegen, halálba esve.

Kapitányom nem válaszol, ajkai sápadt csendbe,
Apám nem érzi, hogy tartom; nincs sóhaja, nincs keserve.
Hajónk horgonyt vet, dalol, befejeztük utunk,
Szörnyű világból hazánkba győztesen jutunk.
Ujjongj, óh part, óh harangok!
De én gyászba lépek,
Hol Kapitányom fekve,
Hidegen, halálba esve.

(Fordította: Weiner Sennyey Tibor. 2000.05.15.)