A költők és az írók, de még a kritikusok is szeretnek valami különös fényben tetszelegni. Mintha még mindig érdem lenne, ha az ember a szellem kék köpenyében jár, s mintha még lehetne tanítani „egész népemet” „nem középiskolás fokon”. De nem lehet az egész népet. Mindig csak az egyént. Mindig csak egyet-egyet lehet megmenteni. A költők és az írók, de még a kritikusok is ezért: téveszmében élnek. Mivel látják, hogy tévednek ezért fanyalognak jobbra-balra. Csak a magyartanár nem fanyalog.