Rapai Ágnes
Költőnő morgolódik a teraszáról
Az a helyzet, hogy nem lehet kortárs íróról se verset, se prózát írni, mert megharagszik, kiugrik az ablakon, elválik tőle a felesége, nem javasol József Attila-díjra, Kossuth-díjra, keresztbe tesz ahol csak tud, elhíreszteli rólad, hogy megrögzött hazudozó vagy, kleptomániás, férfifaló, bunkó paraszt, ésatöbbi ésatöbbi. Ám ha mégis effajta elítélendő cselekedetre vetemednél, biztos lehetsz abban, hogy sosem hívnak meg felolvasó estre, nem közlik a versedet, nem utazol íróküldöttséggel külföldre, nem írnak rólad kritikát, szóval úgy kiesel a pikszisből, mint a pinty! A magam részéről mégis G.B.Shaw szavait tartanám mérvadónak, aki azt üzente Sartre-nak midőn az visszautasította a Nobel-díjat: "Nem visszautasítani kell egy díjat, hanem úgy kell viselkedni, hogy ne is ítélhessék oda az embernek!"
Még mielőtt azonban lefesteném azt az izgalmas, keser-édes jelenetet, amely 1985 november 22.-én esett meg velem és az akkor már közismert íróval - reszkess! - , szeretném elmondani milyen naív teremtés voltam akkoriban, azt képzeltem, egy költőnő versének megítélése semmiben sem különbözik a férfi költőétől, aki véletlenül hímneműnek született ide, ebbe a kafkai világba, ahol bizony senki sem lehetett tisztában azzal, "ki itt a szolga, és ki itt az úr", jóllehet mindenki meg volt győződve arról, hogy Ő bizony tudja!
Akkor még hittem Virginia Woolfnak, aki Saját szoba című esszéjében kifejtette: akkor leszünk egyenlők a férfiakkal, ha megteremtjük saját egzisztenciánkat.
Tralalla, tralalla, nekem bizony van egy jó kis állásom az Ország-Világ szerkesztőségében, tessék tehát úgy megítélni írásomat, mint a férfiakét! Bolond fejjel azt képzeltem, ők is egyetértenek Virginiával, és komolyan veszik a szabadság-egyenlőség-testvériség szép elvét, de csalódnom kellett ezügyben is, mint annyi másban, az azóta eltelt évek lelombozó tapasztalatai rámcáfoltak.
Nos. Népiesek és urbánusok ebben az egy dologban mindig közös nevezőre tudtak jutni. Nőügyben semmi különbség nem volt a két tábor között, egyik is, másik is évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk. Megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk.
Fotó: Horváth Dávid
Milyen a költőnő?
1. Ledér, mint amilyennek Weöres Sándor leföstötte a Pszichében, viszont annyira azért nem tehetséges;
2. Szemüveges, csapzott veréb, egyik hóna alatt Hegel, másik hóna alatt Pilinszky, a szíve férfiszív;
3. Depressziós-alkoholista-kurva.
Próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel. "Majdénmegmutatomnektek!" gyilkos indulatokkal ifjú szívemben Láng Olivérre kereszteltem át magam, s fiú álorcámban ott ragyogtam az És, a Holmi, a Mozgó Világ lapjain. Tudjátok, kedveskéim, milyen kéjes érzés keríti hatalmába az ember lányát, midőn "Tisztelt Uram!" megszólítással levelet kap például Várady Szabolcstól? Vagy Tamás Gáspár Miklós maró gúnnyal megkritizálja az ízlését a Beszélőben: "miképp tetszhet költőnknek egy olyan nő, aki bézs plisszérozott (helyesen:plisszírozott) szoknyához kék cipőt hord? Nos azt hiszem, ez még a taktaszadai ótépében is megbotránkozást idézne elő!" Jól kiélveztem azt a rövidke két hónapot, amíg senki sem tudta, ki is lehet az a Láng Olivér! De rá kellett döbbennem, ez hülyeség, nekem költőnőként kell egyenlőnek lennem.
A minap azt olvastam, hogy Nemes Nagy Ágnes azért volt jó költő, mert nem volt költőnős. Brrrr. Szóval tagadjam meg a nememet! Ezt akarjátok? Akkor megfelelek magas esztétikai elvárásaitoknak?
Nemodabuda! Meg irgum-burgum!
S azt a marhaságot is kijelentette egyik jeles kritikus - a nevét dehogy ejtem ki a számon, még ellopják a naplómat, s akkor befellegzett nekem! -, sajnos a költőnő, ha prózát ír, nem tud egyszerűen fogalmazni. Ő csak olyat tud írni, hogy "A fény sárga tócsája szétterült a parkettán" ahelyett, hogy egyszerűen csak ezt írná: A szobába besütött a nap.
Hát akkor tessék:
A SZOBÁBA BESÜTÖTT A NAP 1985 november 22.-én délután ötkor, kint esni kezdett a hó - kicsit giccsesnek találtam - amikor a híres író odahajolt hozzám...
Tudod, kedves naplóm, az elején azt írtam: G.B. Shaw mondását tartanám magamra nézve mérvadónak. Azt viszont nem tettem hozzá: akkor, hogyha hülye lennék.
