Diurnus naplójegyzete: Esterházy Péter unokahúga

Kilencéves korom óta senki sem vert meg. Tizenhat éves koromban elvesztettem a karórámat, huszonegy éves koromban kizsebeltek a hatos villamoson, de a mérlegem aktív. Nem híztam el, udvarolgatnak nekem a férfiak, olykor olyanok is, akik tetszenek nekem, és akikkel jó. Meg van egy kis másfél szobás lakásom, nem is rossz helyen. Tehát kuss nekem, elégedett polgár lehetnék.
Csak hát van a másik leltár. Amely miatt nem szeretek mosolyogni. Hacsak nem csípek be, mert akkor állandóan vigyorgok, s ezért nemcsak mások, magam is azt hiszem, hogy jó kedvem van.
De tulajdonképpen senkim sincs. Nincs protektorom, nincs kihez meneküljek, érettem nem jár közbe senki, állandó partnerem sincs – ez rémes.  És huszonegy éves koromban az udvarlóm és a húga rámkérdezett: „Hát nincs egy jó nevű, potentát, jó kapcsolatokkal megáldott, netán neves rokonod, ismerősöd, atyai barátod?”

Nagyon szégyelltem magam, hogy nincs. Semmi „ilyenkim” nincs. Hirtelen bánatomban azt mondtam: „Hacsak nem a nagybátyám.” „Miért, ki a nagybátyád?” Hűha, most kit mondjak? Kivágtam magam: „Esterházy Péter!”
Erre majd elájultak. Azóta is Péter szelleme lebeg felettem, összesúgnak a cégnél a hátam mögött, az igazgató csak roppant tapintatosan mer megróni, védő ernyőt találtam ki magamnak. És, szerencsére, senki sem kérdez rám: „Igaz, hogy Esterházy Péter a nagybátyád?” Ugyanis rögtön boldogan bevallanám, hogy tíz évvel ezelőtt, egy kis szesz halvány bódulatában, választottam magamnak nagybácsit, de nem igaz, sajnos semmi közöm hozzá, de azóta minden sorát elolvasom.

Hát ez a másik leltáram, emiatt szűkölök, bujkálok, restelkedem… És emiatt vagyok boldog is közben. Egy rémes hazugságtól.