Bizarr

Jelző-e vagy főnév szótári szavunk, a bizarr? Erről vitatkoztunk egy londoni kávéházban barátokkal, amikor elhatároztam, hogy a Rákosi-korszak irodalmi életéről írt könyvem új, átdolgozott kiadásának A bizarr évei címet adom. Úgy érzem, a szó lehet főnév is. Mondható például, hogy:  - Néhány napja írtam egy "kis bizarr"-t, valahol meg kellene jelentetni...

A Rákosi-korszak évei pedig igencsak bizarrak voltak, a maguk rettenetével együtt. Végül nem került be a könyvbe egy jellemző anekdota a Fővárosi Nagycirkusz elefántjáról, még pedig azért, mert nincs köze az irodalomhoz, és a kor művészeti életéhez is csak érintőlegesen kapcsolható. Pedig oly jellemző az ötvenes évekre, a maga bizarr voltában. 

A kulturális életre vonatkozó pártutasítások között volt az is, ami kitiltotta "szocializmust építő hazánkból" az amerikai dzsesszt. A nagy kezdőbetűvel írandó Párt azt kívánta, hogy érjük be Dunajevszkij melódiáival, ne vágyakozzunk az amerikai imperialisták tánczenéjére.

Igen ám, de a Fővárosi Nagycirkusznak volt egy elefántja, ami csak egy amerikai bugivugi számra tudott táncolni. Évek kemény idomár-munkája feküdt abban, hogy ha felcsendültek a vidám dallamok, az elefánt ritmusra mozgatta óriási fenekét. A cirkusz párttitkára és az elefánt-szám mestere között nagy vita támadt, s végül a bugivugi kegyelmet kapott. Maradt. Az előadásra dőlt a pesti fiatalság. Amikor felcsendült a jazz, boldogan vonaglott ültében és úgy érezte, hogy valahol Nyugaton van, nem pedig a káposzta szagú Rákosi-korszakban.

A könyvet eredetileg 1980-ban írtam, és saját kiadásomban jelent meg, háromszáz példányban nyomta ki itt Londonban a sarki sokszorosító üzem, az általam villanyírógépbe írt oldalak alapján. Elég sokat sikerült Magyarországra becsempészni ebből a kiadványból, immár afféle bibliofil ritkaság. Akkor azért éreztem úgy, hogy a téma könyvecskébe kívánkozik, mert egyrészt attól féltem, hogy idővel elfelejtem az általam ugyan csupán gimnazistaként, de azért az irodalomra megkülönböztetett figyelemmel odafigyelő, és anyám révén irodalmi körökben forgolódó tinédzserként  átélt kor anekdota-kincsét, másrészt az vezetett, hogy 1980-ban a témáról odahaza még nem lehetett szabadon írni, könyvet kiadni. Tehát hiányt pótolt a tanulmány első változata, aminek még az volt a címe, hogy A Rákosi-korszak irodalompolitikája. 

Tény és való, hogy a könyv nem egészen erről szól, inkább arról, ami az új kiadás alcímeként szerepel: Élet és irodalom a Rákosi-korszakban. Immár több tucatnyi tanulmány foglalkozik a kor irodalompolitikájával, komoly, nagy irattári kutatásra támaszkodó munkák. Nem ezekkel kívántam konkurálni.

Az új kiadás anyaga bővebb, s nem hiányoznak belőle olyan történetek, amelyekre később bukkantam rá. Amikor új évszázadunk legelején megszűnt a BBC magyarnyelvű adása, a több mint hatvan év alatt felhalmozódott értékes hangfelvételeket CD-re másolta át egy kis brigád, hogy ezeket a lemezeket egyrészt a Magyar Rádió hangárának, másrészt a Széchényi Könyvtárnak ajándékozzák. Sajnos, bizonyos hangszalagokat nem tartott megőrzendőnek a válogató-bizottság, és néhány jobbra érdemes régi interjú és műsor-anyag kidobásra került. 

Az utolsó pillanatban mentettem meg például az ismert pesti konferanszié és humoros író, Vajda Albert beszámolóját, amire nem sokkal 1956-os menekülése és angliai letelepedése után kérte fel a BBC. Arról beszélt, hogy milyen nehéz mesterség volt a kabaré-írás a diktatúra éveiben. Egyik története, amit szerepeltetek könyvem új kiadásában, arról szólt, hogy a szokásos hétvégi rádiókabaré felvételét előzetes ellenőrzés végett minden alkalommal le kellett játszani a Rádió igazgatója, a Párt Politikai Bizottságában is helyet foglaló Benke Valéria előtt (aki idén tavasszal, nyolcvankilenc éves korában hunyt el). 

Vajda Albert több számmal szerepelt az egyik kabaréban, de arra a kis kupléra volt a legbüszkébb, amit Rátonyi Róbert adott elő. Ez a dalocska, sikerült rímes sorokba szedve azt fedte fel, hogy a magyar cigaretta minősége kívánni valót hagy maga után, a legolcsóbb cigi azért olyan büdös, mert dohány mellett mindenféle szemét van benne. 

Benke Valéria a sanszon lejátszása alatt idegesen fintorgott. Ennek láttán a Rádió párttitkára az utolsó hangok elhalása után azon nyomban támadásba lendült. A földig leszidta a szerzőt, amiért merészelt sértő paródiát költeni a magyar állami dohányipar dolgozóinak munkájáról.

Ekkor megszólalt Benke elvtársnő és azt mondta: – Nekem speciel tetszett ez a vidám csasztuska. Nagyon ügyes.
A párttikár pillanatok alatt hangot váltott, és az építő kritika fontosságáról kezdett beszélni. Benke Valéria még mindig fintorgott, s hamarosan kiderült, mi bántja. Ebéd közben két foga közé szorult egy kis húsdarabocska, azt böködte a nyelvével. Olyan bizarr kor volt ez, kérem szépen, amikor egy félreértett fintor miatt kenyérkereső állását veszíthette egy sikeres kabaré-író.