Arról, hogy mit tudunk – Vasárnapi levelek 144.

 Most, hogy itt üldögélek egy csopaki csárda teraszán komolyan elgondolkodom azon, hogy miért is élünk. Élünk nőért-férfiért, pénzért-hatalomért, hírnévért, szépségért, önmagunkért, másokért és másért, de vajon élünk-e az életért? És mi az, amit tényleg tudunk ebben az életben? - Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

Arról, hogy mit tudunk

Vasárnapi levelek 144.

Nebulóként sokat tűnődtem azon, hogy miért is tanulok, és bevallom gyakran elment a kedvem az egésztől. Anyám azt szajkózta, hogy magadért, mert a bárói családtól mindent elvettek, még a büszkeséget is, és ebből a nagy leckéből a legkisebb leánynak, anyámnak az a tanulság jött le, hogy mindent elvehetnek, csak a tudást nem. A tudáshoz pedig a tanulás az út, úgyhogy tanulj fiam, mert csak az a tiéd, amit megtanultál. Anyám csak abban tévedett, hogy azt hitte, az iskolában lehet a legtöbbet tanulni. Pedig mennyit lehet a barátoktól, a szerelmektől, szeretőktől, ellenségektől, jó és rosszakaróktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, a párunktól és a páratlanainktól, a családunktól és az újonnan jöttektől, de legfőképpen önmagunktól!

Úgyhogy annyi mindenfélét annyi mindenkitől tanultam, hogy nyugodt szívvel, őszintén és rezzenéstelenül állíthatom, hogy nem tudok én egyáltalán semmit. És mégis önhittebb pillanataimban ez a semmi is milyen soknak tűnik. Egy dolgot azért mégiscsak tudok. Tudom azt, hogy mihez értek én igazán, és ez ebben a nagyon bizonytalan, ingadozó és úgy sokat tudó, hogy a dolgok lényegéről és értelméről mit sem sejtő világban bizony nagy dolog, és büszke is vagyok rá.

Igen, büszke vagyok rá, hogy a nagy tudatlanságban – mellyen én magam is osztozok zavart embertársaimmal – én tudok valamit, valami olyat, amit talán csak a régi Kínában vagy Hellászban tudtak valaha réges-rég. Tudom, hogy hol jó ülni.  Tudom, alighanem ez minden tudásom, ebből jön minden más, de azok csak részlettudások. Ezt az egyet tudom tényleg. Talán ezért is vonzott a zen, mert annak is az az alapja, hogy jól és jó helyen üljön az ember, és ezt gyakorolja egészen a megvilágosodás, ahogy japánul mondják a szatori élményig. Mert az ember a szatoriban meglátja az életet magát, és a legemberibb érzéssel tudja szemlélni a világot. Derűvel. Derűvel minden tudást és nem-tudást. Derűvel az akarást és az elengedést. Derűvel az életet és halált.

Tanultam szakmát, nyelvet, bölcseletet, csekélyke irodalmat, s mégis ez minden, amit tudok, ennyi, hogy hol jó ülni. Itt ülök most egy csopaki csárda teraszán, s az előbb a szőlőben találkoztam az egyik legjobb csopaki borásszal. Nem csak kiváló boraiért, vagy levendula és mandulakréméért jó és nagy borász, nem csak azért mert szépen beszél, megbecsüléssel a szomszédjairól, a szakmabeliekről, a többi borászról. Azért ő a legjobb számomra, mert nem akar eladni. Ebből él ugyan, de ő bevallottan nem kereskedő, nem a pénz érdekli. Ő egy dolgot tud, hogy hol jó a bor. A bor – és ez a csopakira ezerszeresen igaz – a szívben jó. Pontosan ott, ahol a léleknek a legjobb ülni.

Weiner Sennyey Tibor